27. Fejezet

Bogárkáim! Nem is tudom, hogy mit mondjak most, nem nagyon szeretném húzni az időtöket, inkább olvassatok, és ha van néhány szabad percetek, kérlek hagyjatok nyomot magatok után.

***

Xoxo Bri

Felesleges

 - Rox, engedj! - Zayn próbál kiszabadulni alólam, miközben egyszer az éjjeliszekrényre vezeti pillantását, majd rám.  A játékunk először szenvedéllyé alakult. Most mivé vált? A fiú arcán már semmi érzelmet nem látok, csak a gyűrű foglalkoztatja őt. Rosszulesik, nem tudom, mihez kezdjek, nem értek semmit.

 - Te-tessék? - Megalázónak érzem, amit tesz, és ez a dadogásomon is észrevehető. Megdöbbent, hogy egyik pillanatról a másikra ekkora változás figyelhető meg rajta.

 - Jól hallottad - mondja halkan, majd vár néhány másodpercig. - Most! - A nyugodt beszéd ekkor már nem jellemzi, átvált agresszív kiabálássá, tőle nem megszokott módon. Mivel még soha életemben nem láttam ilyennek, a rémültség átjárja a testem, ahogy őt figyelem. Összezavarodottan lekászálódok róla úgy, hogy közben fogalmam sincs, mi a helyzet. Félénken melltartóm elé emelem a felsőmet, mert hirtelen kényelmetlennek tapasztalom a körülményeket. De nem kell sok, hogy az én hangulatom is átváltson. Amint szabad utat kap, a tárgy keresésére indul, figyelmen kívül hagyva engem. Közben a szemem véletlenül megakad a másikon, ami a szekrényen van, ahol legutóbb is láttam. Mi folyik itt? Értetlenkedve összevonom a szemöldököm, ami következtében apró ráncok jelennek meg a homlokomon. Mielőtt még sebesen elkezdenék különféle történeteket szőni a két fémkarika kapcsán, veszem a bátorságot, és rákérdezek az érintett személynél.

 - Zayn, normális vagy? Mit jelent számodra az a gyűrű? Tényleg emiatt beszélsz így velem? - ordítok hevesen, de ahelyett, hogy rám figyelne, még mindig a fiókok alatt kutat. Tehetetlen vagyok és kétségbeesett, ő pedig nem ad választ a belőlem kibukó kérdésekre. Kevés kell, hogy sírni kezdjek. - Zayn! - Amikor újra megszólítom, végre rám néz, csak azért mert megtalálja, amit keresett. De íriszei rémisztően idegenek és semmitmondóak, mintha egy teljesen másik emberrel állnék szembe. Ő már nem az a Zayn, akivel nevetve egymásnak estünk, mert nem tudtuk kontrollálni a vágyainkat. Hátrálok két lépést, amikor állkapcsa megfeszül. Nem tudom eldönteni, hogy a szapora levegővételem az előző történéseknek köszönhető-e, vagy szimplán ijedtségnek.

 - Mindent tönkreteszel! - sziszegi a fogai között, mialatt szemrevételezi a kettészakadt aranyláncot. Szavai késként vágnak, akkor még nem is veszi észre, hogy fájdalmat okoz velük. Vagy csak hidegen hagyja. Szégyellem magam, amiért kárt tettem az ennyire becsben tartott ékszerében, de már nem tudom visszacsinálni. Mégis alaptalannak érzem a sértő, nekem intézett szótagokat. A fiú vonásai még mindig mozdulatlanok és érzelemmentesek. - Menj el!

 - Ez most komoly? - szökik ki a számon meggondolatlanul. Miért kerüli a szemkontaktust? Felháborodva veszem tudomásul, hogy egy idióta tárgy miatt úgy bánik velem, mint egy ronggyal. A könnyeimmel küszködöm, nem engedem, hogy kibukjanak, nem hagyom, hogy miatta gördüljenek ki. Közelebb lépek hozzá három lépéssel, ugyanis felhergel, és amikor dühös vagyok, hirtelen már nem fogom fel, mit is cselekszem. - Ne beszéljük meg, igaz? - Mellkasára helyezem a tenyerem, és erőteljesen meglököm. Összeszorítom a fogaimat. - Kié az a gyűrű? - Zaynt a legkevésbé sem hatja meg hisztérikus kitörésem. Minden csakis azért van, mert félek, hogy elveszítem. Most érzem ezt igazán, és rettegek. - Zayn, miért nem válaszolsz nekem? - Taszítok rajta még egyet, akkor már a háta a falnak csapódik, de semmi változás, habár hagyja magát.  - Könyörgöm. - A hangom a mondatelem végénél zokogássá fajul, így feljebb szól, mint a valódi. A méreg miatt kezeimet ökölbe szorítom, olyan erősen, hogy a körmeim belemélyednek a tenyerembe. Miért remegek? Valami miatt ez az eset, az összes eddigi veszekedésünktől és összetűzésünktől eltérő.  A rég keletkezett szakadék most tovább mélyül közöttünk. Miért rontjuk el mindig? Miért van az, hogy amikor már úgy tűnik, hogy minden rendeződik köztünk, jön egy újabb bukkanó, amit lehetetlen átugrani, vagy kikerülni? Ha átugrom, tisztában vagyok vele, hogy elesek, amennyiben várok, tudom, hogy elkések. Talán mi nem is vagyunk egymásnak valók, csak bántjuk egymást, kihozzuk a másikból azt a rosszabbik ént, amit folyton próbálunk elrejteni. Tényleg rosszabb emberré váltam, mióta vele vagyok? A válaszra sehogy sem sikerül rájönnöm, akármennyire töröm az agyam. Zayn kerüli a szemkontaktust, két szemét lesüti a talajra, és úgy motyog nekem, alig hallhatóan.

 - Jobb lesz, ha most elmész.

Lihegek még párat, amelyek a hiábavaló szeszélyeimből fakadnak, majd lehiggadok. Gőzöm sincs, hogy a magas szintű szentimentális kitörésemnek alapvetően mi az oka. Talán mindössze a szituáció hozza ki belőlem, netán a mindenekfelett álló kötődés, aminek a viszonzását hiányolom, de rádöbbenek, hogy kizárólag magamat hozom kompromittáló helyzetbe, ha ezt folytatom. A meghökkentő hangulatingadozásaim kicsinálnak, nehezemre esik váltani.

 - Rendben. - Kezeimet feladva emelem fel, arckifejezésem reményvesztett, s úgy hátrálok tőle. Zaynt is sikerül kellőképpen meglepnem a hirtelen cserémmel, ha tudná, mi zajlik le bennem, milyen ellentétes érzések, akkor már nem is tűnne olyan gyorsnak.

Pusztán fáj, hogy én többet érzek Zayn iránt, mint ő. Nem tartom szükségesnek már az örökös küzdést értünk. Folyamatos köröket futok a kapcsolatunkért, de belátom, hogyha csak nekem fontos, akkor elérhetetlen a végcél. Személy szerint megbeszélném vele, de ő nem tart méltónak arra, hogy megossza velem a titkát. Ez ellen nem tehetek semmit. Ha az ő részéről nem épült fel a bizalom, minden hasztalan. Hogy jutottunk idáig?

Sietve felkapkodom a ruháimat, miközben próbálom kiüríteni a fejemből azokat az eszméket, amik lassacskán felemésztenek belülről. Amíg nem ismertem őt, azt képzeltem, hogy érzéketlen vagyok, hogy nem tudok szeretni. Végre van bizonyíték az ellenkezőjéről, az már a sors fintora, hogy egy magamnál is lélektelenebb ember ébresztett rá erre.

 - Hát akkor, viszlát. - Fanyar mosolyra húzom a szám, majd be is csukom magam mögött az ajtót, még mielőtt bármit is szólhatna.

Ugyanilyen feldúltsággal rohanok végig a folyosón, majd eszeveszetten nyomkodom a liftet, ami az istenért sem akar engedelmeskedni nekem, és csigalassúsággal lemegy a földszintre, majd amikor végül oda jut, hogy elindul felfelé, a negyedik emeletig minden létező helyen megáll. Kínomban már bőgni kezdek, könnyeim utat törnek maguknak, és azon töröm az agyam, hogy valójában Zayn megalázó monológja miatt történik, vagy csak, mert semmi se jön össze mostanában. A felvonóból egy tőlem is magasabb, vagány csaj lép ki meglepődöttségtől kikerekedett szemekkel. Kézfeje egy gurulós utazótáskán pihen, mogyoróbarna haja, ombre stílusban, rózsaszínben végződik. A fején sapka van, bőrdzsekit visel, és elég sajátos a megjelenése, teljesen egyedi. A csípős hidegtől kreol színű arca kissé kipirosodott. Különleges ékszerek csüngnek a karján és a nyakában.

Mivel én sem számítok arra, hogy valaki van a liftben, körülbelül ugyanolyan fejet vágok, mint ő.

 - A mindenit! Tényleg Bell kiköpött hasonmása vagy, mintha csak ő állna itt előttem - teszi a szája elé a szabad kezét. Hogy én hányszor hallottam már ezt. - Zayn barátnőjéhez van szerencsém, igaz? - A lány elmosolyodik, a számból pedig semmi értelmes válasz nem hangzik el, csak valami zagyva duma, így zavarba jövök. Fogalmam sincs ki ez az ember, de semmi jó előérzetem nincs vele kapcsolatban. A vagány csajszi mosolya ettől még szélesebb lesz, amitől kicsit ismerőssé válik. - Hadd mutatkozzam be - engedi el a táskája kallantyúját, mielőtt elmérgesedne a helyzet, majd a tenyerét nyújtja. - Bethany Malik vagyok, Zayn nővére.

Álmélkodva állok ott, akár egy igazi szerencsétlenség. Minden megfordult a fejemben, akár az is hihetőbbnek tűnt számomra, hogy Zayn több barátnőt is tart mellettem. De, hogy a nővére, az elég hihetetlen volt. Most, hogy már tisztázódott a helyzet, nagy kő esett le a szívemről, mégiscsak nehéz lett volna túltenni magam azon, hogy több „ágyasa” van Zaynnek.

Tényleg hasonlít az öccsére, a kisugárzásuk és az egész megjelenésük, amitől még nő létemre is zavarba jövök. Tehát ezért volt ilyen Deja vu érzésem.

 - Kicsit el van kenődve a sminked, bőgtél? - kérdezi teljes nyugodtsággal. Úgy látszik, nem csak külsőségekben egyeznek meg… - Öcskös csinált valamit? Tehetsége van ahhoz, hogy megríkassa a lányokat. - Nem érzem úgy, hogy megoszthatom vele a bánatomat, hiszen most találkozunk először, ezért inkább gyorsan kitalálok valami kamuszöveget.

 - Dehogy, eléggé szar a minősége, és egész nap rajtam volt. - Nemtörődöm stílusban legyintek, és késztetést érzek, hogy végre elhagyjam a háztömböt.

 - Nem vágsz át, elég egyértelmű, de nem faggatlak tovább - sóhajt egyet. Egy ideig csak engem fürkész, és emiatt kezdem kellemetlenül érezni magam. - Ne haragudj, de nagyon durva! Zayn említette, hogy hasonlítasz rá, de, ha nem láttam volna két napja, az új hajával, azt hinném, hogy te ő vagy - magyarázza hitetlenkedve. Nem tudom elképzelni, hogy szerintük miért vagyunk egyformák, amikor láttam róla a képet, nekem nem tűnt annyira kísértetiesnek. Miközben újra értelmezem magamban a mondatát, feltűnik valami nagyon furcsa, és borzasztóan foglalkoztatni kezd.

 - Várjunk csak - Arcomon a legértetlenebb kifejezés jelenik meg. - Azt mondtad, hogy két napja láttad őt? - Kíváncsian felemelem a szemöldökömet, mintha nem hallottam volna tisztán az előbb. -Annabelle-t?

Először bólint, majd beszélni kezd.

 - Jaj, utálja, ha a teljes nevén szólítják, mert szerinte horrorfilmbe illő - nevet fel szórakozottan. - Mindig Bellnek hívjuk.

A legkevésbé sem érdekel, hogy ki hogyan szólítja, mivel az én emlékeimben úgy él, hogy ő már nincs az élők között, Zayn meséje alapján.

 - De, én úgy tudtam, hogy ő halott. - A hangom elhalkul a mondat végére, és nem teljesen olyan, mintha Bethanynek beszélnék, inkább hangos gondolatmenet formájában hagyja el az ajkaimat. Bethany szemmel láthatóan elcsodálkozik a reakciómon.

 - Zayn így tudja, azért jöttem most, hogy tájékoztassam a helyzetről, majd biztos elmeséli neked is - motyogja sietve - De most rohanok, minél előbb el kell neki mondanom. - vigyorodik el kellemesen, mire bólintok, de nem igazán vagyok képes figyelni arra, amit hebeg. - Gondolom, találkozunk még.  - Utolsó mondata után elköszön, és belép Zayn lakására.

Továbbra is úgy állok ott, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel, letaglózva. Fel sem fogom, hogy mi zajlik le körülöttem, olyan hirtelen jött minden. Futótűzként önt el egy olyan kínzó érzés, ami újra és újra azt sugallja, hogy valami rossz következik. Valószínűleg Zayn hazudott nekem, és szereti még a volt barátnőjét. Már azt is lehetségesnek tartom, hogy mindeddig tartották a kapcsolatot. Tele van a fejem mindenféle kusza elmélettel, amikkel nem tudok mit kezdeni. Amikor már túl vagyok a sokkos állapoton, fogom magam, és beszállok a liftbe. Egész hazaúton elmélkedek. Vajon Zayn tényleg átvert engem?

Feleslegesnek érzem magam és semmirekellőnek, olyannak, aki nélkülözhető, és ez fájdalmas. Talán az, hogy ma csak így otthagytam őt, a kapcsolatunk végét jelenti. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz velem nélküle. Amíg az ember nem tapasztalja meg azt a meghatározatlan érzést, ami a legboldogabbá tesz, vagy a legszomorúbbá, addig nem tudja milyen élni. És csak akkor jön rá, hogy ez jelenti neki az életet, amikor már vége, és haldoklik. Mióta ismerem őt, bennem van az emóció, hogy igazán létezem, úgy istenigazából. Minden perc élvezetes. Én előtte is azt gondoltam, de aztán jött egy hatalmasabb érzelem, ami felülmúlt minden eddigit.

Sejtelmem sincs, hogy mikor lettem ilyen nyálas és érzelmes, de amikor hazaérek, mindent kiadok magamból. Most én zokogok anya vállán, ahogy nemrégiben ő tette. A bennem összegyülemlett dolgok annyira fojtogatnak, hogy jobbnak látom, ha megszabadulok tőlük. Az édesanyám megértően tűr, tudja, hogy ilyenkor a csend árul el a legtöbbet, és az azt megszakító folyamatos felzokogásaim. Egész testemben remegek, nem fogom vissza magam, annyira gyötrődöm. És amikor bevillan a kép, hogy Zayn már tud arról, hogy Annabelle él, márha eddig nem, akkor biztossá válik bennem, hogy ez a befejezés. Megkérdőjelezhetetlen, hogy még mindig szerelmes belé, a guruló karikagyűrű is bebizonyította ezt. Csak elszomorít, hogy én ezt nem vettem észre, mert elvakítottak azok a bizonyos utálatos rózsaszín felhők.

A napok rohamosan telnek, de az incidensünk óta, Zayn nem jelenik meg az egyetem területén. Tegnap a büszkeségemet félretéve tárcsáztam a számát, de az üzenetrögzítő szólalt meg, Zayn megszokott, primitív szövegével (Kapd be, nem érek rá!).

A bizonytalan körülmények miatt most még ezen sem tudtam mosolyogni. Tudatosult bennem, hogy mindennek vége van közöttünk, mindössze fél a szemembe mondani. Nem szűnt meg a torkomon a gombóc, semmi sem volt képes enyhíteni a helyzeten. Kilátástalan volt minden. Úgy látszik a kételyek között őrlődés az életem része, lassan szlogenként is használhatom.

Zoe jó barátnőként próbálja elvonni a figyelmemet depressziós gondolataimról, ezért mindent megtesz, hogy az időm legnagyobb részét vele töltsem, mellőzve ezzel Noel társaságát. Mivel nem engedhetem meg, hogy ők ketten különváljanak, inkább közös programokat szervezek, mivelhogy nem akarok kettejük közé állni.

-Ribi! - Hallgatva a nevemre rögtön Zoera kapom a tekintetem, nehogy feltűnjön neki, hogy megint elkalandoztam. - Menjünk már el sütizni a Roastedba - ajánlja fel, bár az ő esetében inkább hangzik fenyegetésnek. Nekem persze erről a helyről rögtön Zayn ugrik be, ugyanis a legtöbb percünket ott töltöttük el. Nem szándékozom belerondítani Zoe kedvességébe, mivel tudatában vagyok, hogy csak jót akar nekem, és fogalma sincs róla, hogy nekem erről is az a seggfej jut eszembe.

Keserűen elmosolyodom, majd bólintással jelzem, hogy mehetünk. Az úton végig jár Zoe szája, néha már erőltetetten kíséreli meg elkerülni a csendet. Amikor végre odaérünk, hatalmas „örömömre” Nicole és barátai éppen mögöttünk toppannak meg az ajtón. Remélem érezhető volt az irónia. Mivel semmi kedvem nincs az önelégült arcát bámulni, míg állunk a sorban - ugyanis éppen mögöttem ácsorog -, megtorpanok.

 - Ugyan Rox, szard már le, nem sok vizet zavarnak ott hátul - suttogja középhangosan Noel, aki, csak úgy, mint Zoe, azon van, hogy elterelődjenek az önmarcangolással járó eszmeáramlataim. Amikor az egyik szemem sarkából a hátsó lányra sandítok, viszont nem érzem ilyen egyszerűnek a szitut.

Ahogy halad a sor, oda kerülök, hogy döntsek valamilyen süti mellett, így egy frissítő krémesre esik a választásom. De akkor azonnal felcsendül mögöttem Nic csipogós hangja, így könnyen kihoz a sodromból.

 - Nem hiszem el, hogy pont az utolsó krémesemet vitted el, mikor tudod jól, hogy az a kedvencem - képed el a lány, mire a barátnői bólogatva jelzik, hogy igaza van a királynőjüknek. Felmegy bennem a pumpa, mert rágalomnak érzem, hogy azt gondolja, nekem azon jár az eszem, hogy keresztbetegyek neki, holott fogalmam sem volt róla, hogy ez a kedvenc édessége. Felháborodott arckifejezéssel kezdenék bele a mentegetőzésbe, de folytatja a monológját. - Mindig ezt csinálod, elveszed, ami nekem kell, csak hogy te jobbnak tűnj. - Hisztériás rohamba tör ki, evégett a helyiségben lévők tekintete mind ránk szegeződik. Noel és Zoe próbálkoznak kimaradni a gyerekes nyafogásból, de Zoe nem bírja ki szó nélkül.

 - Ne legyél már nevetséges. Kisebbségi komplexusod van, vagy mi a fasz? - forgatja meg a szemét, miközben nem túl diszktéren kiszökik belőle egy-két káromkodás, de Noel próbálja elrángatni onnan, mielőtt még nekimegy Nicolenak. A lány figyelmen kívül hagyva a vörös hajú barátnőm szövegét, idegesen a hajába túr, majd könnyekkel küszködve kiabál tovább. Ekkor esik le, hogy ő ezt teljesen komolyan gondolja.

 - Folyton az árnyékodban kellett élnem, mert a hatalmas fényeddel eltakartál, és nem hagytad, hogy ragyogjak. Mindenben jobb vagy, és neked ez sosem volt elég, Noelt is el akartad tőlem venni. - Egyre inkább fajul az ordítása sikítássá. Az ott lévők megrökönyödve figyelik a lányt, ezért sajnálni kezdem. Rosszulesik, hogy ilyen hárpiának látott mindvégig, még barátok voltunk.

 - Nicole, én nem akartam elvenni tőled Noelt, csak szerettelek volna megóvni egy csalódástól, mivel neki más tetszett - lépek hozzá közelebb, és megérintem a vállát, majd Noelre nézek, aki enyhén bólint, jelezve, hogy jól beszélek. Hirtelen már elfelejtem azokat a cselekedeteit is, amikor mindenáron azon volt, hogy valami rosszat tegyen nekem, mert megtudom az okát, és így már értem az álláspontját. Neki mindig is fontos volt az, hogy középpontba legyen, és úgy tűnik, hogy anélkül, hogy szerettem volna, mindig én kerültem oda, ahol neki lett volna a helye. Pedig megérdemelte, és én nem is szándékoztam elvenni ezt tőle, hisz semmit nem tettem azért, hogy a ranglétra tetején legyek, akármilyen kicsinyesen is hangzik. - Sajnálom Nicole, nem tudtam, hogy ez ilyen fontos neked.

 - De, pontosan tudtad, és direkt azon voltál, hogy elvedd mindenemet - dramatizálja túl a helyzetet, és lassan kezdem úgy érezni, hogy hajthatatlan.

 - Nic, ne magadból indulj ki, Rox nem olyan, mint te, szerintem nagyon félreismerted, miközben mindig magaddal voltál elfoglalva. - Brian hangját hallom meg magam mögül, és meglepődök, amikor tudomásul veszem, hogy az én pártomat fogja. Kellemesen rámosolygok, ő meg közvetlenül mellém áll, és megcsap intenzív parfümillata, olyannyira, hogy vissza kell tartanom a köhögést. Mindig túlzásba viszi az illatszerhasználatot. Ahogy ott áll, izmos karjait keresztezve, felzselézett sötét hajával, és ellenállhatatlan kisugárzásával, még vonzónak is tűnik. A kis kávézóban a lányok figyelme könnyen ráterelődik. Furcsának találom, hogy sokat voltunk együtt, mégsem jöttem rá, hogy érez irántam valamit, annyira abszurdnak tűnt az egész.

 - Miért véded be? - visítja dühösen, mivel az egyetlen ember, akire számíthatna- a barátnői életképtelenek -, velem van.

 - Mert nem vagy normális, én bírlak téged, Nic, de megszállott lettél - tárja szét a karját -  Térj már észhez! - Brian azon töri magát, hogy végre lecsillapítsa a lányt, és hatalmas meglepetésemre sikerül is. Nicole-ban egyik momentumról a másikra változik meg valami, mely miatt szemmel láthatóan szégyellni kezdi magát. Sokszor történt már ilyen, amiért beugrik, hogy nem is lennének olyan rosszak együtt. Brian nyugtató hatással van Nicole-ra, és elég csekély azon emberek száma, akik el tudják viselni Nicet, minden hülyeségével együtt, és be kell vallani, Brian közéjük tartozik. Az összeboronálásom miatt egy furcsa, eszelős vigyor jelenik meg a fejemen, amit nem tudok hová tenni.

 - Igaza van Briannek, túlságosan visszafogtam magam most. - Komoly tekintetet kísérel tartani, de szemében látható a szórakozottság, csak a saját stílusában adja elő magát. Brian arcán észrevehető, hogy a lány tudtára próbálja adni, hogy nem épp erre gondolt, de sikertelenül. - Szerintem mi ketten külön világ vagyunk, viszont tekinthetjük lezártnak az ügyet - magyarázza, mire egyetértő bólogatásban török ki. - De többet ne állj az utamba! - dobja hátra a haját, mikor hátat fordít nekem, majd mikor senki se látja egy kellemes mosolyt villant felém. Azonban tartania kell azt a látszatot, hogy ő „dobott” engem, mert rosszat tenne a rangjának, ha nem így lenne. A forma miatt színpadiasan felemelem a szemöldököm, amolyan „menj a francba” stílusban, s közben keresztezem az alkarom magam előtt, így kicsit felnyomom a mellem. Brian tekintete azonnal odavándorol, mire vállba vágom, és nevetésben tör ki.!