2014. 03. 16.

4. Fejezet

Drága olvasóim! Megérkezett a "következő rész", remélem mindent rendben találtok vele. Innentől azt hiszem kicsit beindul majd a történet, számíthattok a gyorsabb eseményekre. Köszönöm a rengeteg támogatást, viszont sajnálom, hogy nem válaszolok mostanában a chaten, hamarosan mindenkit odaírok, aki eddig cserét kért, valamit azt a rengeteg díjat is ki kellene tennem, amiért rettenetesen hálás vagyok, viszont borzasztóan lusta, így lehet eltart még egy darabig, hogy egyenként kitegyem őket. Várom a véleményeteket a résszel, valamint Zaynnel kapcsolatban. Jó olvasást! :) 
***

„Engedem neki, hogy elfordítsa a kilincset így szembe találom magam vele.”

Úton
Hollófekete hajába túr, majd megnyalja alsó ajkát. Kezét zsebreteszi, ahogy első találkozásunknál.  Ő sem számított arra, hogy valaki van kint, és ezt nem is leplezi. Hiába egy tapló, őt nézve eláll a lélegzetem, összezavarodom, majd markom közül kicsúszik a doboz, amit egészen addig, míg meg nem jelent erősen szorongattam kezemben. Deja Vu?
 - Hát ezt nem hiszem el! - csattanok fel, hajolok le a leejtett tárgyért. Ez akkor már mindig így fog menni? Ha meglátom őt menten leejtem, ami éppen a kezemben van, vagy szimplán hasra esem? Mi jöhet még? Amikor megint ugyanez történik, mint első alkalommal, amikor összefutottunk, leesik neki, hogy ki is vagyok én. Ugyanúgy az az arcátlan mosoly terül el az arcán, ügyefogyottságomat végignézve, de amint feltűnik neki ideges arckifejezésem, inkább elfordítja a fejét. 
 - Mi olyan nevetséges? - szegezem neki a kérdést dühös hangnemben, mivel nem akarom annyiban hagyni. Abban a pillanatban már nem bírja tovább, s kitör belőle a nevetés.
 - Hányszor fogod még ezt eljátszani? Így akarod felhívni a figyelmemet? - hajol közelebb, mihelyt abbahagyja az értelmetlen vihogást. - Elárulok valamit - kezd bele bizalmasan - ,nem jön be - suttogja a fülembe. Lehelete csiklandozza a nyakamat, így libabőrössé válok, képtelen vagyok visszaszólni, torkomon akad a szó. Az az egy biztos, zavarba hoz, és sehogy sem tudok laza lenni a közelében, egyszerűen fogalmazva, ezt váltja ki belőlem. Egy szempillantás alatt képes lebénítani, mintha ez lenne a természetfeletti ereje. Tiltakozom, de a testem irányít. Igyekszem összeszedni magam. Felháborodva tátom el a számat. Nagyképű szónoklatát hallgatva fokozatosan felmegy bennem a pumpa, és kevés hiányzik ahhoz, hogy felrobbanjak.
 - Nem tudom hogy jutottál erre a következtetésre, de rohadtul hülyeségeket beszélsz. Nem érdekel a figyelmed - mondom a képébe, iróniától csöpögően. Elég volt már az önelégült megjegyzéseiből. Valamiért ez az ember azt gondolja, hogy körülötte forog a világ.
 - Akkor miért vagy még mindig itt?
 - Mert kénytelen voltam elmondani ezt.
Ezzel befejezem mára a monológomat, és elhatározom, hogy mivel semmi keresnivalóm az erkélyen, visszaindulok a galériára a kabátomért. Nyitnám is az ajtót, ámde meg sem mozdul, újrapróbálkozok, de még mindig semmi. A francba.
 Még én ott erőlködök az ajtónál, Zayn nyugodtan elővesz egy cigarettaszálat és öngyújtójához emeli. Addig tartja alatta, míg el nem kezd parazslani. Bal kezével a korlátnak támaszkodik, a jobban pedig a cigit tartja, és bele-bele szív. Összeráncolt homlokzattal figyelem, hogy milyen zavartalanul szívogatja el a bagót, és mindeközben észre sem veszi, hogy akadt egy kis gondom. Nem sokáig bírom ki szó nélkül.
 - Örülnék, ha segítenél, mivel beszorult ez a szar - adom tudtára, mindaddig egy minutumra sem hagyom abba a rángatását.
 - Nem beszorult, hanem  ránk zárták - Tényszerűen közli, majd újra beleszív a cigiszálba. Arra sem méltat, hogy rám nézzen. - Az előbb láttam.
 - Akár meg is akadályozhattad volna - vetem fel cinikusan, gúnyosan vigyorral arcomon, de közben feladom, hogy valaha bejutok a meleg levegőre. Csalódottan felsóhajtok, ahogy sikerül belenyugodnom, hogy vele fogok megfagyni itt, a balkonon. Végre megfordul, így pontosan szemben áll velem, ugyanakkor továbbra is támassza a korlátot. Úgy bámul, rezzenéstelen arccal, hogy meg is feledkezem, miért szerettem volna valaha bemenni. 
Tekintetét a kezemben nyugvó szálra emeli, majd ajkait szólásra nyitja.
 - Kérsz tüzet? – válaszként aprót bólintok. Hüvelykujjával kattint egyet, így látható a tűz, közelebb lépek hozzá, hogy meg tudja gyújtani, majd melléállok és beleszívok. Megnyugtat. Már nem vagyok feszült a jelenlétében, próbálok felszabadulni, és úgy viselkedni, mint az igazi Roxanne, aki bármelyik idiótával el tud beszélgetni. Mindketten meredünk a távolban, mégsem kínos a csend, így nem érzem magam kényelmetlenül, sőt kifejezetten tetszik a helyzet. Az eddigi viselkedése teljesen kikészített, evégett csúnya arckifejezéssel pásztázom és mikor felém pillant feltűnik neki. Felemelem az egyik szemöldökömet, amolyan „várom, hogy mondj valamit” stílusban.
 - Most azt várod, hogy bocsánatot kérjek – neveti el magát a fiú kínosan, igenlegesen bólintok, és igyekszem éreztetni azt, hogy nyugodtan folytassa csak, hiszen erre várok. Már kevés kell, hogy kimondja, direkt figyelem mikor mozdul a szája, de akkor; 
 - Felejtsd el.
 - Hé - hördülök fel, mikor nem azt hallom, amit elvárnék.
 - Te voltál a szerencsétlen, nem kenheted rám.
 - De... - Nem tudtam mit mondhatnék, amivel nem hozom saját magam kellemetlen helyzetbe. Kicsit furán hangzott volna, hogy "Mivel téged bámultalak, és összezavarodtam", ezért inkább kiutat keresek. - Nem szeretnék veled tovább egy légtérben maradni. - mondom sértődötten.
Ezután Zayn közli velem, hogy igazából már rég felhívhattam volna valakit, hogy kérje el a kulcsot, amivel ki lehet nyitni az ajtót. Kicsit elszégyellem magam, hogy eszembe sem jutott ez a megoldás. Nem kell sokat várnunk, Zayn egyik barátja, Aaron hamar a segítségünkre siet, mivel az én közösségemből senki sem hajlandó felvenni a telefont. Köszönöm skacok.

Amikor végre bekászálódunk, Koko megköszöni mindenkinek, hogy eljött a bulira, és együtt koccintunk rá. Egy józan ember sem tartózkodik a helyszínen, a fejem már visszhangzik a hamis énekhangoktól, a poharak koccanásától, s a hangos nevetésektől. Pihenésképp leülök az egyik bárszékre és megnézem a telefonomat, ami azt mutatja, hogy Nathan háromszor hívott, így írok neki egy megnyugtató üzenetet, amiben közlöm, hogy jól vagyok, és holnap majd beszélünk, ami elég hülyén hangozhatott éjjel fél kettő körül, de majd megértetem vele a dolgot. Az emberek lassan elhagyják a helyszínt, már csak a mi bandánk van ott és az újak, akik csatlakoztak(értem ezt Zaynékre). 
Brian leejti a vodkás üveget, és az hangos csattanással szilánkjaira hullik, pedig jól meg akarta húzni. Amiért nem sikerült elbőgi magát, mi pedig kellőképpen kiröhögjük, és hívunk neki egy taxit, ami majd hazaszállítja az illuminált állapotban lévő srácot. Olyan szinten sikerült leinnia magát, hogy egyik pillanatban sírt, a másikban már nevetett. Nagy nehezen, nevetgélve betuszkoljuk az autóba, az pedig elindul. Nem szerettük volna, ha kárt tesz saját magában, márpedig ennek igen nagy volt az esélye. Akik jelen vannak még, azokkal kicsit rendbe szedjük a helyet, hogy ne nézzen ki úgy, mintha egy atombomba robbant volna a karaoke bárban. Egy helyre tesszük a piszkos poharakat és a kiürült üvegeket, ez mind rengeteg időnkbe kerül, mivel nem kevés számmal van belőlük.

Ezután pedig mindenki felveszi a cuccait és kimegyünk a bár elé, ahol elköszönhettünk egymástól. Szinte mindenki más irányba lakik, így egy-egy ölelés után elindulok haza, egymagamban, legalábbis én így gondolom. 
Egészen addig, míg meg nem hallom magam mellett a lépteket. Észrevétlenül lesem meg, hogy ki az, aki közvetlenül mellettem jön. A sármos mosolyról rögtön felismerem, hogy Zayn az. A hirtelen rádöbbenés miatt kikerekednek a szemeim és megállok egy helyben.
 - Megkérdezhetem, hogy miért követsz? – ripakodok rá váratlanul a fiúra.
 - Ne legyél már hülye, erre lakom – nevet fel Zayn jóízűen, majd megint elindul.
 - Érdekes, eddig nem láttalak errefelé – vonom fel a szemöldököm gyanakvóan, miközben  a nyomában  vagyok. Zayn meglehetősen jól szórakozik rajtam, aminek nem igazán értem az okát.
 - Mivel nem rég költöztem ide - vágja rá értelemszerűen. - Meg amúgy is, ki követne téged? – teszi fel cinikusan a kérdést, és mosolyogva elfordítja fejét.
 - Mondjuk te. –  Zayn hatalmasat sóhajt, majd megforgatja a szemeit.
 - Nagyon gyerekes vagy. Én inkább átmegyek az út másik felére, mintha nem is ismernénk egymást – forgatja meg a szemét, ezután pedig fogja magát és átsétál, ahogy mondta.
 - Lekötelezel – nyugszom le egy hatalmas győzelemittas mosoly kíséretében. Csak némán haladunk, még mindig egy vonalban, de egy idő után feltűnik, hogy Zayn túl gyakran pillant felém. Akárhányszor akad össze a szemünk, szórakozottan elmosolyodom, de olyankor elfordítom a fejem, hogy véletlenül se észlelje. Egyfajta kettős érzés uralkodik bennem vele kapcsolatban, nem tűnik rossz embernek, mégis úgy érzem, óvakodnom kell tőle.
Már látom a házunkat, aminek örülni kezdek, mivel lejártam a lábamat a magas sarkú bokacsizmámban. Érzem, hogy ajkaimat kifújja a hűvös szellő, ezért enyhén megnyalom. 

Megállok a lakásunk előtt, és akaratom ellenére is őt mustrálom, aki mielőtt befordul a sarkon, hátranéz, majd amikor észreveszi, hogy bámulom, ajkai mosolyra húzódnak. Elsüllyedek szégyenemben, amiért lelepleződöm, lassan egy paradicsomhoz hasonló árnyalatot vesz fel az arcom, így a vigyora szélesedik. Ugyanaz a tenyérbemászó arckifejezés, amitől mindig zavarba jövök. Sietve elkapom róla a szemem, de akkor rájövök, hogy már késő.  Befejezésképpen visszafordul, s folytatja útját. Földbe gyökereznek a lábaim, s szándékommal szemben, nem tudok elmozdulni onnan. Nézem, ahogy ráérősen sétál, majd végleg eltűnik a titokzatos sötétségben. Ekkor esik le, hogy  ő tényleg erre  lakik. Jézusom, de gáz vagyok.

Előkotorászom a lakáskulcsomat, majd az ajtóhoz lépkedek. Szórakozottan nyitok be, majd kerülök beljebb a meleg, sötét lakásba, ahol végre levehetem a cipőmet. Mivel anya már rég az igazak álmát alussza, csendben lezuhanyozom és belefekszem a puha egyszemélyes ágyamba.
Mosoly kúszik ajkamra, mialatt visszagondolok a mai nap történéseire, és a hülye helyzetekre, amikbe kerültem, amíg vele voltam. Végül az óra halk, megnyugtató ketyegésétől lassan álomba szenderülök.
2014. 03. 02.

3. Fejezet

Sziasztok drágák! Ahogy láttátok a blog szünetelt pár napot, bár nem tudom mi értelme volt. :D Na mindegy. Meghoztam nektek a 3. részt. Köszönök nektek minden támogatást, ami felém irányult az elmúlt napokban, nagyon aranyosak vagytok, és imádlak titeket. Az esetleges hibákért elnézést kérek. Remélem elnyeri a tetszéseteket, a véleményeteket pedig kíváncsian várom. Jó olvasást!
***
Kikapcsolódás

 - Mi van veled Roxanne? – veszi le rólam a fejhallgatót Nathan, mikor már betelik nála a pohár. Fél órája folyamatosan dumál hozzám, legalábbis mozog a szája, de csak most tűnik fel neki, hogy nem figyelek rá. Arcomat úgy fordítom, hogy ne kelljen szomorú szemeibe néznem. Az elején még minden annyira jó volt, én tényleg azt hittem képes leszek majd beleszeretni, de ez az egész egy szempillantás alatt egy rémtörténetté vált, amiből egyikőnk sem tud nyugodt lélekkel kiszállni.

 - Nem vagyok jól… - ajkait erőszakosan enyémre tapasztja és forrón csókol. Engem viszont nem a csók, hanem a bűntudat parazsa éget meg, amitől félő, egyszer meggyulladok. Felállok a kanapéról és úgy folytatom. – Ahogy az előbb is mondtam, nem vagyok jól, ezért anyához cuccolok, míg ez nem változik – jelentem ki, rettegve, hogy a szónoklatom nem bizonyul elég hihetőnek. Remegő kezeimet ökölbe szorítom, mert ebben a pillanatban legszívesebben ordítanék. Nem gondoltam volna, hogy végzetes hibát követek el azzal, hogy közös lakásba költözünk, pedig tudhattam volna, hogy ennek nem lesz jó vége. A fiú gyanakvóan összehúzza szemöldökét.

 - Eddig tökéletesen voltál. Egyáltalán mi bajod van? – kérdezi felháborodott hangnemben. Ő is feláll, így alakja felém tornyosodik. – Zavart vagy, napok óta nem tudsz aludni. Észrevettem, de vártam, hogy elmondd mi a probléma, csak most sem úgy nézel ki, mint aki meg akarja osztani velem. – Nem bírtam már tovább, én sosem sírtam még előtte, sőt senki nem látta a könnyeimet hullani, de ennek most vége. Adott az alkalom, hogy elmondjak neki mindent, rajtam a világ szeme, talán ez is a baj, hogy sosem szerettem, ha néznek. Nem vagyok elég erős, nem vagyok elég erős, hogy tönkretegyem őt. Nem és kész. A könnyeim szabad utat törnek maguknak és végigfolynak arcomon, majd visszafordíthatatlanul a semmibe hullnak, mintha sosem léteztek volna. Fejemet elfordítom.

 - Hé, baba, mi történt? – ölel át védelmezően a szerelmes fiú. Nem akarok beszélni róla, még akkor sem, ha próbálja kihúzni belőlem.
 - Nagyon stresszelek mostanában.
 – A suli? – Válaszul bólintok egyet. Szorítása erősödik, a karom rezzenéstelenül a testem mellé préselem, és hagyom, hogy vigasztaljon, annak ellenére, hogy nem is sejti mi miatt van.

***
Miután összeszedem néhány holmimat egy bőröndbe és elköszönök Nathantől – biztosítom a felől, hogy még látjuk egymást – és elindulok az anyám lakásához. Értesítettem a dologról és hazudnék, ha azt mondanám meglepődött. Már számított erre a fordulatra. Nem nagy a távolság a két hely között, mégis inkább a taxizást választom, a nagy bőrönd miatt. A tíz percet merengéssel töltöm. Átengedem magam a képzeletemnek. Hosszasan elidőzöm, ahogy nézek ki az ablakon, de igazából semmire nem figyelek a gondolataimon kívül, még az ablakon versenyző esőcseppekre sem. Megnyugtató látványt nyúlt az enyhe szemerkélés, s a tócsákon látszó vízgyűrűk folyamatos növekvése. Úgy elszívnék most egy szálat.

Az ajtó nyitódik, anya pedig boldogan ugrik a nyakamba, majd fojt meg. Én pedig jó gyermekként hagyom neki, annak ellenére is, hogy a szemeim már kidüllednek és levegőt is nehézkesen kapok az erős szorítástól, persze ezt nem veszi észre, így csak akkor lazít, mikor ő úgy érzi.
 - Olyan régen láttalak már. Te fogytál nem? – mér végig tetőtől talpig megbotránkozva. Természetes, mikor haza jövök mindig a fejemhez van vágva, hogy leadtam néhány kilót, pedig ez kicsit sem igaz, de már megtanultam együtt élni a helyzettel, így inkább nem mondok semmit csak megforgatom a szemem, mert tudom úgyis neki van igaza, és igen lefogytam legalább egy tízest, ezért most hízókúrára leszek fogva, ami kicsit sincs ellenemre, mert imádok enni.

A meghitt pillanatot a telefonom csörgése szakítja meg, amiért gyors iramban a kabátzsebembe nyúlok.
 - Rox, meggondoltuk magunkat, nincs kedvünk partizni, ezért elmegyünk karaokézni a megszokott helyre a bandával. Nem tartasz velünk? – csendül fel Nicole hangja lelkesen, aki csak válaszomra vár. Lopva anyámra nézek, mivel mindent hall a beszélgetésből. Noszogatóan bólint egyet. Anya mindig szereti, ha elmegyek pár órára kikapcsolódni, mert tudja, hogy általában teljesen felfrissülten és gondmentesen jövök haza egyes szórakozóhelyekről. Mégis úgy érezem pofátlanság lenne már első nap magára hagynom, majd mikor jobban belegondolok rájövök, hogy ez egy gonddal kevesebb lenne neki, nem kéne a panaszkodásomat hallgatnia.
 - Persze hogy veletek tartok, akkor ott találkozunk! – válaszolok végül, mintha meg sem fordult volna a fejemben, hogy kihagyom. – Ja, és hányra menjek? – jut eszembe hirtelen.
 - Este nyolc körül már lesznek néhányan – világosít fel. Ez pedig annyit jelent, hogy fél kilencre megyek, mert akkor már mindenki ott lesz. – Akkor ott – rakja le a telefont minden köszönés nélkül. Kedves.
Anya megragadja a bőröndömet és a lakásba vonszolja, én meg miután lerakom a kabátomat és a többi cuccomat otthonosan helyezkedem el a fotelban.
 - Nem furcsállta a dolgot? – hangzik el a kérdés anya szájából. Leesik, miről van szó, ezért nem is hezitálok a válaszom előtt.
 - De, nagyon is – gondolok vissza Nath arcára, mikor közöltem vele, hogy eljövök anyához. – Viszont… ha a közelében vagyok és így viselkedem, az megrémiszti őt – említem meg. Anya keserűen mosolyodik el, ahogy vasalja a frissen szárított ruhákat. Sötétbarna haja kontyba van kötve, vékony kezei szorgalmasan teszik dolgukat. Egy kék inget visel, és egy fekete cső farmert, ami tökéletesen simul formás lábaihoz. Annyira gyönyörű még mindig.
 - Nagyon szeret téged – jegyzi meg szomorkásan. Anyának mindig is szimpatikus volt Nathan, családtagként tekint rá, és szerinte teljes szívéből szeret. Állítása szerint csak a szemeibe kell nézni, miközben engem figyel, lerí róla, hogy én vagyok az élete. Igen, a fiú be is bizonyítja nekem, amit anya mond. Ezért olyan nehéz minden.
 - Apáról tudsz valamit? – nézek az órámra, ami azt mutatja, hogy lassan el kell kezdenem készülődni. A szüleim közös megegyezéssel mentek szét, mivel úgy érezték a kapcsolatuk ellaposodott és ezentúl külön utakon folytatják, mindez négy évvel ezelőtt volt, viszont azóta is folyamatosan beszélnek és szinte minden nap találkoznak. Szerintem még mindig szeretik egymást, szóval nem kevés kell, hogy újra összejöjjenek, anya viszont bizton állítja, hogy annak már semmi értelme nem lenne, én ennek ellenére, továbbra is szurkolok nekik.
 - Ő is jól van, nagyon elfoglalt – mosolyog rám anya. Mindig az, ha rólam van szó. Régen láttam már, biztosan van fél éve, mindig elkerüljük egymást. Ő dolgozik, én pedig egyetemre járok, így elég nehéz összehozni egy megfelelő időpontot, mikor mindketten ráérünk. Mégis, amikor lenne időnk egymásra, akkor sem használjuk ki. Nagyon különbözik a véleményünk, és néha elcsodálkozom azon, hogy az apám. Ahogy szereti az anyukámat dicséretre méltó, azonban apaként sosem állta meg a helyét. Mintha még mindig nem lenne érett a felelősségteljes szülőségre.
 - Gondoltam – állok fel, majd nyomok egy puszit anya arcára. – Indulok készülni – szólok, ezt követően pedig futólépésben haladok az elhagyatott szobám irányába, ahol gyönyörű rend uralkodik. Nosztalgikus hangulatba kerülök, amikor visszaemlékszem mennyi idő eltelt, mióta legutóbb jártam itt, azonban semmi sem változott, rajtam kívül. A halványzöld falak megnyugtatnak, a szőrös takaróval fedett ágyam még kívülről nézve is puhaságot sugároz, ezért késztetést érzek, hogy elterüljek rajta. A régi rajzaim - tény, hogy egyik sem felismerhető, mivel pocsékul rajzolok -, a nyuszis plüsseim, a posztereim, kedvenc előadóimtól, mind ugyanazok, amit még tizennyolc évesen kiraktam, és mintha meg sem lettek volna mozdítva azóta, pihennek megszokott helyükön, ahogy elrendeztem őket. 
Halvány mosoly jelenik meg arcomon, miközben végignézek mindenen, végül a bőröndömhöz lépek és kiveszem az esti viseletemet. A választásom egy sötétkék elegáns hosszú felsőre és egy fekete cicanadrágra esik. A tükörnél kihúzom a szemem fekete szemceruzával és halvány rózsaszín szájfényt kenek a számra. Hajamat kicsit összeborzolom, hogy ne tűnjön laposnak, de ekkor észreveszem, hogy késésben vagyok, ezért sietősebbre veszem lépteimet. Az ajtó előtt felveszem a fekete telitalpú bokacsizmámat, ami szegecsekkel van díszítve, majd elköszönök anyától és elindulok a karaoke bárba.

Belépek a bárba, ahol a már jól ismert vanília zamatos illata csapja meg orrom, kellemes hatást vált ki belőlem. Műmosollyal arcomon kérdezem meg a recepcióst, hogy hol foglaltak helyet a nevemre, aki közli velem, hogy az egész galériát kibéreltük. Meglepődök, hisz maximum tíz ember lehet itt, akkor meg felesleges az egész, hatalmas helyiség kiváltása. Odanyújtom neki a belépő árát, majd felmegyek a galériára, ahol nem várt látvány fogad. A megszokott csapat létszámának legalább háromszorosa nyüzsög fent, iszik, énekel, vagy éppen flörtölget az ellenkező nemmel. Brian fut oda hozzám, és karolja át a vállam idiótán vigyorogva. Részeg.
 - Rox, szeretnék veled beszélni, vagy.. inkább mást, például. – Nem érdekel a befejezés, fogalma sincs ilyenkor, miről beszél, ezért jobbnak látom, ha lerángatom magamról mocskos kezeit, és egyenként üdvözlöm a többieket, akiket ismerek, majd mikor ez is megvan leülök egy asztalhoz, Nicole elé. Elnézek válla felett, ahol azonnal megpillantom az udvariatlan fiút, aki fekete bőrdzsekiben és sötét farmerban feszít egy általam nem ismert csajnak, majd rám vezeti fagyos tekintetét. Amint észrevesz, inkább elfordítja a fejét. Összeráncolt homlokkal vonom kérdőre Nicolt.
 - Ez meg mi a francot keres itt? – Feltűnően tekint háta mögé, és int a fiúnak, aki viszonozza a cselekedetet. Visszafordul hozzám, és megrántja vállát. – Egyáltalán mit keres itt ez a rengeteg idióta? Azt hittem csak páran leszünk.
 - Ma van Koko szülinapja, ő hívta meg őket, de egész rendes a srác, volt alkalmam beszélni vele, nem mellesleg helyes is – áradozik a lány, mire csak megforgatom a szemeimet. 
Koko egy kigyúrt, undorító csávó, akin mindig napszemüveg van, hawaii mintás felső. Mindenen nevet, lehet az vicces, vagy halálosan komoly dolog is. Mit keresek én itt? – merül fel bennem a kérdés.
 - Aha, rendes – szólalok meg szarkasztikus hangnemben, és egyszerű mozdulattal felállok a székemből, de akkor Zayn lép a mikrofonhoz, és kicsit megpöcögteti. Elindítanak valami ismert, popzenét, ő pedig mosollyal a száján kezd bele. Nevetve ülök vissza a helyemre, és könyvelem el magamban, hogy ezt akkor is látnom kell, ha ez életem utolsó cselekménye. 
Egy kárörvendő vigyor jelenik meg arcomon, ami egy percre sem hagy alább. Végül is Zayn most készül leégetni magát. A fiú valami ultragáz szerelmes számot énekel, és jól szórakozik, hidegen hagyja, hogy a magasabb részeknél a rekedtes hangja kevésbé tiszta. Mindenki idiótán vigyorog, és néha még ő is elcsuklik, mikor elnevet egy-egy részt, de élvezi, hogy a középpontban lehet, és hogy minden szem rá szegeződik. A vége felé már konkrétan megpukkadok a nevetéstől, amiben a néhány pohár viszki is szerepet játszik. Ilyenkor azon is nevetni tudnék, ha valaki a kisujját mutogatná nekem. 
Kifejezetten aranyos, ahogy büszke fejjel lebaktat a „színpadról” a hatalmas tapsvihar közepette. Felállok és a cigis dobozommal együtt kimegyek az erkélyre, hogy kiszellőztethessem a fejem. Ahogy arcomat megcsapja az enyhe szellő, már nincs annyira melegem sem. A kilátás is rátesz még egy lapáttal, hogy jól érezzem magam, mivel gyönyörűek a városi fények, innen fentről. Karjaimat megtámasztom a korláton és meredt tekintettel figyelem a kocsik száguldozását, a fények váltakozását, az utca morajait. Kezembe veszek egy szálat, és nem is kell több, eszembe jut, hogy nem hoztam magammal az öngyújtómat. Már nyitnám az ajtót, de meg sem mozdul, mivel valaki megelőz, csak ő éppen kijutni készül. Engedem neki, hogy elfordítsa a kilincset így szembe találom magam vele.

Feliratkozók