2016. 01. 02.

31. Fejezet - Befejezés

Sziasztok! Nos, nem is tudom hol kezdjem, nehezen szedem össze a gondolataimat. El sem hiszem, hogy ez a pillanat is eljött. Több, mint két évig vezettem ezt a blogot, és most az utolsó részt teszem nektek közzé, nagyon furcsa, be kell vallanom. Hatalmas köszönettel tartozom minden egyes olvasómnak, azoknak, akik az elejétől velem voltak, és azoknak is, akik közben jöttek. Mindenért hálás vagyok. <3 (A címet nem én írtam el, hanem ez a fránya betűtípus nem fogadja el a hosszú "Ű"-t, ezért röviddel kellett megoldanom, hogy ne legyen csúnya.)
Na, de térjünk a lényegre!
(Érdemes csatlakozni, mivel néha kulisszatitkokat osztok meg, illetve a további történeteimet is ebben a csoportban vezetem majd.)
***

Xoxo Bri
Kihült csokis pite


 - Rox! - ordít át anya a konyhából, egészen a szobámig, mire felállok a könyveim mögül, s sietve a hang forrása felé indulok. Olyan üres a ház, csak mi ketten vagyunk anyával. Annabelle már nem várta meg, hogy beszélhessünk, de itt hagyta a telefonszámát, ha esetleg tartani szeretném vele a kapcsolatot. Anyának azt mondta, hogy elintézte azt, amit szeretett volna, és más dolga már nincs ebben a városban. Úgy hiszem, az anyai ösztön még ennyi külön töltött év után is előtört belőle, hisz két nappal ezelőtt éjszaka, mikor hazaértem Zayntől, csak csendben ült a szobában, és semmitmondó tekintettel bámult maga elé. Sosem felejtem el azt az arckifejezést, mérhetetlenül szomorú volt és elveszett, a saját házának a kellős közepén, talán még nem is láttam ilyennek őt soha. Sok mindent köszönhetek Annabelle-nek, de fogalmam sincs, miként kéne viszonyulnom hozzá. Nekem még időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt, ám utána biztosan fel fogom őt hívni.
Áthaladva a nappalin anya porcelánkészletét pillantom meg, ami egyre csak szaporodik. Fintorral az arcomon mustrálom őket, majd megszólalok.
 - Lassan már nem fér el ez a sok kacat a szekrényen - rázom meg a fejem hitetlenkedve.  Amint leteszi a pitét az asztalra, felém fordul, így rosszalló tekintetével találom szembe magam.
 - Neked semmi közöd a porcelángyűjteményemhez! - Fenyegetően felemeli mutatóujját, én pedig mosolyogva úgy döntök, hogy inkább nem erőltetem tovább a témát. Nincs hangulatom végighallgatni, hogyan érzi meg, ha valaki éppen hozzájuk nyúl. Anyu porcelánkészlete mindig is tabu volt a család többi tagja számára. Valamiért már azt is képes észrevenni, ha elmozdítjuk az egyiket, vagy csak rajta marad az ujjlenyomatunk. Hátborzongató.
 - Juj, pitét sütöttél? - fordulok az asztalhoz lelkesen, és beleharapok az egyik szeletbe, ami sikeresen megégeti a számat, ezért jajgatva vissza is helyezem a tálcára.
 - Ne kapkodj már, most vettem ki a sütőből - billent fejen anya a sütőkesztyűvel. Ezt követően mindketten nevetésben törünk ki.

 - Zayn imádja a csokis pitét - említem meg teli szájjal, majd a villámat egy újabb falatba szúrom.
 - Miért nem viszel neki is? - Anyunak csak a hátát látom, mert éppen szorgosan mossa el az edényeket, amiket felhasznált a pite elkészítéséhez. - Biztosan örülne egy kis meglepetésnek.
 - Legyek ilyen jó fej? - vezetem szemeimet a plafonra, majd mély gondolkodásba kezdek.
 - Igaz, az nem rád vallana.
 - Anya! - szólok rá erélyesen, mikor rájövök, hogy éppen most bunkózott le.
Na, most csak azért is elmegyek Zaynhez, és hozzávágok néhány szeletet, hogy anya büszke lehessen rám. Sosincs késő bizonyítani.
Ahogy eszembe jut az a bizonyos este, mosoly szökik a számra. Gondoskodott arról, hogy az a nap felejthetetlen legyen számomra. Talán mégis megérdemli ezt a sütit. Meg amúgy sem bírnám már sokáig, hogy ne érintsem meg, vagy ne üljünk csak úgy egymás mellett szó nélkül. Hihetetlen, hogy vele még az amúgy kibírhatatlanul unalmas pillanatok sem tudnak unalmasan telni. Mégis hogy vagy képes erre, Zayn?
Felkapom a csizmámat, valamint a kabátomat, és már ki is viharzok a lakásból, kezemben a kistányérral.
Maximum tíz perc gyaloglásra lakik tőlem, azon a sarkon fordulok be, amin ő is mindig szokott. Az agyam legmélyebb zugából előkerül az az emlék, amikor a buli után ráripakodtam, hogy miért követ, és kiderült, hogy igazából ő is erre lakik. Akaratlanul is mosoly villan meg az arcomon, hisz kérdéses, hogy kerültem-e már életem során annyira ciki helyzetbe, mint akkor. A buli, amikor kizártak minket az erkélyre, és annak ellenére, hogy én fel voltam háborodva, ő csak nyugodtan elszívta a cigijét, végighallgatva a hisztim. De hát már akkor is annyira nyomasztott a jelenléte, olyan nehezen szabadultam fel mellette. Az egyetlen ember, aki zavarba tud hozni. Az egyetlen ember, aki miatt borzalmasan ügyetlenkedem, mind a mai napig. És a legelső fiú, akibe bele tudtam szeretni.
Belegondolva még egy éve sem ismerem őt, mégis annyi mindent tudhatok magam mögött, annyi változáson mentem keresztül, és annyi minden megváltozott azóta. Akkoriban nem kezdődött jól a kapcsolatunk, már a legelejétől fogva gyűlöltem az arrogáns, beképzelt viselkedését, ami egyre csak fokozódott bennem, de idő közben szerelemmé alakult. Talán ez a büntetésem, amiért mindenkit elriasztottam magam mellől, aki rajongott értem, hogy egy olyan srácba szerettem bele, akivel mindig minden bizonytalan marad. Viszont ez az ártalmatlan bizonytalanság, az, hogy úgy érzem, bármikor kicsúszhat a lábam alól a talaj, nem rémiszt meg, inkább fellelkesít. Boldoggá tud tenni. Valószínűleg sosem voltam normális.

Ahogy bepötyögöm az ujjammal azt a bizonyos 37-es számot, egyre inkább felülkerekedik rajtam az izgalom, de amikor megjelenik mellettem egy néni, aki épp azzal küszködik, hogy kinyissa a bejárati ajtót, gyorsan kitörlöm. Biztosan nagyobb meglepetés lesz, ha a házból csengetek fel.
Az enyhén őszülő hölgy erős sminkkel, tartja nekem az ajtót, hogy bemehessek mögötte, amit egy kedves mosollyal nyugtázom, majd ahogy beérek, rögtön ráakadok a csengőre, és miután háromszor megnyomtam, kezdek ideges lenni. A portás felemelt szemöldökkel végignézi a szerencsétlenkedésemet, ezt követően pedig megszólal.
 - Segíthetek valamiben? - Mivel igyekszik a segítségemre sietni, közelebb lépek hozzá, és úgy döntök, megtudakolom, hogy Zayn itthon van-e.
 - Köszönöm. Meg tudná mondani, hogy a 37-es lakás tulajdonosa itthon tartózkodik-e? - veszem elő a legkellemesebb mosolyomat. A portás végigméri a kezében tartott listát, majd furcsa tekintetét rám vezeti.
 - De hiszen a 37-es lakás üres.
Hitetlenkedve meredek a középkorú férfira, aki azt próbálja nekem bemagyarázni, hogy az a lakás, amiben már többször voltam Zaynnel, nincs is kiadva. Egy percre elgondolkodtam a dolgokon. Rosszul mondtam volna az ajtószámot? Nem, az teljességgel kizárt! Hogyan is felejthetném el a számot? Összeráncolt homlokkal folytatom a társalgást.
 - Ez valami tévedés lehet - nevetek fel kínosan - Zayn Malik-ot keresem, aki a 37-es ajtó alatt lakik.
 - Hölgyem, mint mondtam, abban a lakásban nem lakik senki sem - erősködik tovább, amivel annyira felhúz, hogy akár egy kanál vízben meg tudnám fojtani.
 - Ne szórakozzon már velem! - fakadok ki kicsit hangosabban, és ingerültebben, mint előtte. - Ezek szerint tegnap nem is jártam ebben a házban?
 - Hölgyem, én nem tudok mást mondani, mint a valóság - marad teljesen nyugodt, sőt még egy halványabb mosolyt is látok megbújni az arcán. - Kérem, ha nincs keresnivalója itt, hagyja el az épületet.
Amint ezt egy az egyben kijelenti, köpni nyelni nem tudok. Konkrétan kiraktak a barátom házából, azzal az indokkal, hogy nincs itt keresnivalóm. Mégis mit képzel ez az ember?
Mindjárt felhívom Zaynt és megkérdezem, hogy mi a fene folyik itt, de előtte kimegyek ebből a helyiségből, mert nem bírok tovább egy légtérben lenni ezzel a pofátlan emberrel.
 - Menjen a fenébe! - mondom az arcába, de továbbra is csak fapofával bámul rám, én pedig fogom magam és nagy iramban elindulok az ajtó felé.
 - Várjon egy percet! - kiabál utánam, én pedig szem forgatva, de visszafordulok, mégis azon tűnődöm, mi a fenét akarhat még tőlem. - Ön Roxanne Goodberg? - Cinikus mosollyal bólintok egyet, míg várom, hogy azt is megkérdőjelezze, hogy én létezem-e. - Van itt magának egy levél - nyúltja felém, én meg meglepődve, mivel erre számítottam a legkevésbé, hezitálva fogom meg azt. - Egy Zayn Malik nevű fiatalember hagyta itt, és szerette volna, ha átadom magának - mosolyodik el, mintha ezzel elintézhetné az előbbi udvariatlan viselkedését. Viszont engem még véletlenül sem hat meg. - Ma költözött ki, ahogy látom - olvassa le a jegyzetről, amit minden bizonnyal egy kollégája írt neki. Megrökönyödve veszem tudomásul, hogy Zayn elköltözött ebből a háztömbből, anélkül, hogy szólt volna nekem. Mégis inkább úgy teszek, mintha teljesen természetes lenne, hisz ez az alak nem láthatja rajtam, hogy nincs minden rendben, mi több egyáltalán nem vágyom arra, hogy hosszabb beszélgetésbe kezdjünk. Végighallgatom, amit mond, majd gyorsan el is iszkolnék, de eszembe jut, hogy a sütit nem kéne végigcipelnem az egész városon. Meg amúgy sem tudom nem észrevenni, hogy a bácsi konkrétan követi a szemével szerencsétlen ételt. Némi töprengés után ezért úgy döntök, hogy a pultjára helyezem, mikor tudom, hogy nem érdemli meg. Nos, az az arc, amit ekkor vág, mindent elárul.

Furcsa érzés kerít hatalmába, a kezemben tartott levél kapcsán, amire csak annyi van írva, hogy „Roxanne Goodberg-nek”. Gondolom Zayn leírta benne az új címét. Azt hittem mindent megbeszélünk, de úgy tűnik, ez csak az én oldalamról működik. Alig várom, hogy leszidhassam Zaynt emiatt.
Amint kiérek a ház elé, elindulok a hazafelé vezető úton, s közben kíváncsiságból feltépem a borítékot, de ahelyett, hogy egy címet látnék, egy teljes oldal írott szöveg fogad. Kikerekedett szemekkel, kapkodva hajtom szét teljesen a lapot, hogy bele tudjak olvasni a tartalmába. A kezem remegni kezd, miután megpillantom az első mondatot, de folytatom, egy hatalmas, nehézkes nyelés után.

Szia Rox,
 Amikor ezt olvasod, én valószínűleg már a repülőn ülök, ami Európa felé tart. Először biztosan nem érted majd, mi ez az egész, de próbálkozom mindent megértetni veled. Igazából nem tudom, hogyan kéne megfogalmazni ezt a szart, sosem voltam jó ebben, szóval kérlek, nézd el nekem.
Az apám új állást szerzett, és úgy gondolta, hogy ez egy új élet kezdete lehet. Úgy határozta el magát, hogy az új életéből viszont nem szeretné kizárni a két gyerekét. Bethany csak azért ugrott be a napokban, hogy átrágjuk a dolgokat ezzel kapcsolatban,még ha ezt utólag is tudtam meg. Végül utolsó percben hoztunk egy döntést, miszerint adunk a faternak egy esélyt. Mindez olyan hirtelen, olyan váratlanul történt, hogy még fel sem dolgoztam, de azonnal cuccolnom is kellett. Már csak anyám miatt is meg kellett tennem. Megígértem neki, hogy mindig a család lesz az első, és annak ellenére, hogy apám ezt nem tartotta tiszteletben, én kötelességemnek érzem
Most biztosan ki vagy akadva, hogy miért nem szóltam erről, tulajdonképpen jogos is a felháborodás, de így láttam a legjobbnak. Ha újra láttalak volna, mielőtt elmegyek, valószínűleg képtelen lettem volna egy lépést is tenni, meg amúgy is minden alkalommal az ágyban kötünk ki, és búcsú szex után biztos, hogy vittelek volna magammal, ha akarod, ha nem. Ezt viszont nem tehetem meg a családommal, sem veled. A búcsúzás nem tartozik az erősségeim közé, de ha jól tudom, neked sem.
Figyelj Rox, tudom, hogy gyűlölni fogsz, de még csak most jön a neheze. Mivel Európa egyik messzi országába költözünk, nem lenne alkalmunk sűrűn találkozni. Én nyomom az egyetemet, és keresek valami állást, ami elvonja a figyelmemet rólad. Neked is ott a suli, ott vannak az őseid, a barátaid és mindenki, aki fontos számodra, minden oda köt. Persze rajtam kívül.
Így pedig képtelenség lenne folytatni, nem? Mi értelme van, ha nem lehetek folyton melletted, ha nem védhetlek meg, mikor bajba kerülsz - ami valljuk be, sűrűn előfordul - vagy ha nem foghatom meg a lapos segged, amikor csak szeretném? Megőrülnék a féltékenységtől, mert tudom, mindenkinek te kellesz, és amennyire megbízom benned, annyira ismerem a srácokat.
A telefonomat bele kellett dobnom a legközelebbi folyóba, mert ahogy magamat ismerem, már az útról felhívtalak volna, hogy gyere velem. Nem tudsz majd elérni, de én sem foglak téged keresni többé.
Tudnod kell, hogy mindig is nagyon bosszantottál, már először, amikor megláttalak. Rohadt makacs vagy, szinte sosem értettem, mit miért teszel, legtöbbször az érzelmeid ellentétét cselekedted. Próbáltad magad erősnek mutatni, miközben egy apróság miatt annyit agyaltál, mint senki más, akit eddig ismertem. De ez te vagy, és én köszönöm neked, hogy ebben a néhány hónapban annyit idegeskedhettem, mint eddig soha. Mert akármennyire tűntem nyugodtnak, mindig ezt hoztad ki belőlem. Te vagy az egyetlen személy, akinek ezt eltűrtem, mert ÉRTED megérte. Őrült csaj vagy, sokszor gondolkodtam azon, hogy nem vagy normális, de tényleg. Mégis minden meg van benned, ami kellett ahhoz, hogy beléd essek, akármilyen nyálasan is hangzik most ez.
Sajnálom, hogy így alakult, de ne hidd, hogy nekem bármivel könnyebb, mint neked.
Csak ígérd meg nekem, hogy sokkal boldogabb leszel, mint velem valaha is voltál.

A világ leghelyesebb pasija,
Zayn

Könnyes szemmel olvasom végig Zayn sorait, néhol keserű mosoly szökik az arcomra, néha pedig
hangosan felzokogok. A levél olvasása közben fokozatosan gyülemlenek bennem fel az érzések, fogalmam sincs, hogy a düh az erősebb, a fájdalom, vagy az a megmagyarázhatatlan érzés, az az üresség, amit legbelül érzek.  Az az érzés, amit egészen addig normálisnak hittem, amíg meg nem ismertem őt. Végig azt várom, hogy a végén ott szerepeljen az a mondat, hogy „csak vicceltem, Rox, mindig bedőlsz nekem”, de hiába keresem. Rá kell döbbennem, hogy ez nagyon is valóságos.

Leroskadok a legközelebbi padra, mivel nem érzem úgy, hogy a térdeim elég erősek lennének ahhoz, hogy megtartsanak. A papírt összegyűröm a kezemben, a másikkal pedig eltakarom a könnyeimet. Ki elől is rejtegetem valójában? Senki nincs az utcán, magam előtt pedig úgysem titkolhatom a gyengeségemet.
Kihúzott abból a szakadékból, amiben akkoriban voltam, most pedig beletaszít egy sokkal mélyebbe. De itt és most, még nem vagyok a legmélyén, inkább zuhanok. A zuhanás pedig sokkal ijesztőbb és kiszámíthatatlanabb, mint a vége, mivel ekkor még fogalma sincs az embernek, hogy mi várja, csak találgatni tud, de az esélyek nem túl kedvezőek. Megbénulsz, vagy meghalsz.
Mérhetetlenül ideges vagyok. De nem miatta, hisz ő az utolsó, akire haragudni tudnék, hanem tulajdonképpen mindenre és mindenkire rajta kívül. Az életre, amiért sosem tud semmi úgy alakulni, ahogy tervezem, a világra, amiért olyan hatalmas, és kiismerhetetlen. Zayn apjára, amiért pont rosszkor próbálja bebizonyítani, hogy nem egy szar ember, de leginkább magamra, amiért szépen lassan, akaratom ellenére Zayn a mindenemmé vált.
Azon töröm az agyam, hogy vajon miért alakult ez így, vajon miért nem lehetett a mi történetünknek boldog befejezése. Többet bántottuk egymást, mint támogattuk, mégis az a néhány lopott érintés, azok a magukért beszélő csókok, a tekintetem, ahogy tudtam őt nézni, mindent kárpótolt.
Zayn, kérlek, ne kérd tőlem, hogy boldog legyek nélküled, mert ez annyira lehetetlennek tűnik. Ne hidd azt, hogy bárki is helyettesíteni tud majd téged, ne hidd, hogy valamikor túl teszem magam rajtad. Tehetnék úgy, mintha nem lennél fontos, de mi értelme? Annyiszor hazudtam már magamnak, annyiszor hittem azt, hogy akivel vagyok, az boldoggá tud tenni, de nem tudott. Melletted azonban boldog voltam, akkor is, ha egy arrogáns, nagyképű seggfej vagy, mert, ahogy írtad, ezt nem számít, mivel mindezek mellett meg volt benned, amire szükségem volt ahhoz, hogy beléd szeressek. Még úgy is, ha minden bizonytalan volt.

Megértem miét teszed ezt, de mondd csak, miért pont mi? Miért nekünk kell szenvednünk? Annyit csalódtunk már, annyi sebet szereztünk az életünk során. Még nem tanultunk volna eleget? Rosszul csinálunk valamit? Nagyon szépen kérlek, válaszolj nekem!
Nem hittem volna, hogy valaha is megtudom, mi az a szerelem, de még csak most tudok rájönni, hogy miért sikerült vele az, ami mással sehogy sem ment volna.
Lehetetlen, hogy megbánjam azt, hogy megismertem, ő volt az, aki megtanított szeretni. Sosem bánom meg, hogy azon a napon Annabelle-nek szólítottál, vagy azt, hogy kizártak minket az erkélyre, hogy befurakodtál a baráti társaságomba, hogy a Roasted előtt megtörtént az a csók, ami után már semmi sem lehetett a régi.
Mégis hogyan tudnálak elfelejteni? Eszembe se jutna, hogy elfelejtsem azt az embert, aki a legboldogabb perceket okozta az életemben. Nem akarom. Nekem az is elég, ha már nem fáj.

Tudom, hogy ennek itt a vége, biztos vagyok benne, hogy többször már nem keresztezzük majd egymás útját, de mindennek ellenére bennem van a remény.

Ott vártalak azon padon, tudod, ahol mindig minden rendbe jött, mert hittem benne, hogy ez is alakulhat még úgy, ahogyan mindketten szerettük volna. És én tudok rád várni, akármennyire is türelmetlennek ismertél meg.
Egy hónapon át,
egy éven át,
tíz éven át,
vagy akár egy egész életen át.

Itt ülök, egyedül, a semmi közepén, a ködben és életemben először imádkozom, pedig nem vagyok hívő.
 - Mondd csak Zayn, látlak még valaha? - suttogom magam elé, könnyeimmel küszködve, miközben üveges tekintetem a semmibe mered.


Az én történetem így alakult, véget ért, de a tiéd mit rejteget még, és vajon hogyan végződik majd?

Ha szeretsz valakit, mondd meg neki.
Ha tetszik valaki, tudasd vele.
Ha úgy érzed, boldog vagy, tegyél érte, hogy ez így is maradjon.
Ha nem tudsz dönteni, akkor kérdezd meg magadtól; Mi a fontosabb nekem?
Ne hagyd, hogy túl késő legyen.
Mert az idő ketyeg, és észre sem veszed, hogy milyen könnyen csúszik ki a talaj a lábad alól.
Viszont vannak átutazó vendégek az életedben,
akiket meg kell tanulnod elengedni, akármennyire is fájdalmas.
Be kell vallanod magadnak, hogy ők csak egy szakasz életed hosszú útján,
és ne felejtsd el,
mindig van remény.



Most pedig megkérek minden kedves olvasómat, aki mindeddig velem tartott, hogy fejtse ki nekem a véleményét a történetről, a befejezésről és úgy egy az egyben a blogról. 
Mindenkinek előre is köszönöm!

8 megjegyzés:

  1. Drága Bri!
    Tudod, hogy én szerettem és még most is szeretem a történetedet. Rox és Zayn is nagyon a szívemhez nőtt, hiányozni fognak a fejezetek, az, hogy tűkön ülve várjam, mikor szólsz már végre, hogy át kéne olvasnom. Hiányozni fognak a csipkelődő beszólásaik, Zayn kiszámíthatatlansága, Rox néha idegesítő viselkedése és a kettejük párosa. Őszintén sajnálom, hogy így kellett véget érnie a történetüknek, mert mélyen belül mindig is úgy éreztem, hogy mindketten megérdemelnek egy boldog befejezést, hiszen nem kis dolgokon mentek keresztül az egymásra találásuk előtt és után is. Könnyebb lenne elengedni őket, ha tudnám, hogy mindketten rátaláltak a boldogságukra. Viszont erről már tegnap hosszabban kifejtettem neked a véleményemet, szóval ha nem bánod, nem mennék bele még egyszer.
    De mindezek mellett nagyon szeretem a fogalmazásadat, a stílusodat és azt, ahogy a szálakat vezetted a történet folyamán. Nagyon remélem, hogy ezzel a fejezettel csak a blogot zártad le és nem az írásos szakaszát az életednek. Úgyhogy várom, hogy végre megoszd velem ezzel kapcsolatban a hogyantovábbot és remélem, megint felkérsz, hogy mondjam el a véleményemet a fejezetekről. :)

    Köszönöm, hogy olvasója lehettem a blogodnak!
    Ölel,
    Mircsi

    VálaszTörlés
  2. Drága Bri!

    Nehéz most ide írni, hiszen egy nagyon jó történet rettenetesen nyomasztó befejezését olvashattuk most tőled. Bétádként már tudtam előre, hogy mik a terveid, de most, hogy kész lettél a történettel, eszembe jutott, hogy mennyi mindenen ment keresztül a két karakter. Hidd el, nekem is borzasztóan nehéz elengedni ezt a blogot, mert amikor végig olvasom a történet sorait eszembe jut a rengeteg délután, amiket írással töltöttünk el. Emlékszem, hogy milyen nehéz volt néha kitalálnunk, hogy hogyan tovább? Mi legyen a következő részbe?
    Mindent összevetve azonban rengeteg jó emlékkel gazdagított ez a blog, amiért hálás vagyok. Sikerült egy teljesen egyedi történetet összehoznod, büszke rád a nagyi. :D
    Nagyon sajnálom, hogy így alakult, viszont tanulságos vége lett a dolgoknak. Néha tényleg előfordul a való életben is, hogy akármennyire is szeretünk valakit bármikor megtörténhet, hogy elveszítjük, ezért is kell időben észrevennünk, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyunk, ha a szeretteinkkel lehetünk. Teljesen logikusnak találtam az írásodat, meg tudom érteni, és igen, váratlanul jött ez a dolog, de ennek ellenére teljesen reális és valós helyzetet írtál le.
    Fontosnak tartom még talán megemlíteni a levelet, amit Zayn írt, egyszerre keservesen lehangoló, másrészt pedig irtózatosan Zaynes. :D Ügyetlen, férfias fogalmazás, mégis rengeteg érzelmet foglal magában.
    Az a baj, hogy mivel a blognak szomorú vége lett, szüntelenül csak az jár a fejemben, hogy ez megérdemelné a folytatást és a Happy endet, de nem... El kell fogadnunk, hogy néha jobb valamit időben lezárni és, hogy nem alakulhat minden a saját akaratunk kénye szerint.

    Mindent összevetve nagyon büszke vagyok rád, jó volt látni, hogy milyen hatalmas változáson ment keresztül az írás tudásod és váltál nagyszerű bloggeré! Nagyon fog nekem hiányozni ez a blog, remélem még sokat olvashatlak és javíthatlak a közel jövőben, na jó... az utóbbit én se gondoltam komolyan. XD

    Ölel,
    Madison Butler, xoxo
    hű bétád.

    U.i.: BAROMIRA ROSSZ VOLT ELBÚCSÚZNI ETTŐL A BLOGTÓL! :'(
    #1

    VálaszTörlés
  3. Kedves Briana!

    Nem akartam elhinni azt, hogy vége, meglátva a címet szörnyű érzés kerített a hatalmába, annyira szerettem ezt a történetet, tudom nem az elejétől csatlakoztam, de mégis olyannyira hozzám nőtt a történet, hogy már érzem, hogy nehéz lesz elereszteni.
    Mindig izgalommal vártam az új részeket és akármennyit is kellet rájuk várni, megérte, mert minden egyes része a blognak tökéletesen kivolt dolgozva, egyik sem volt összecsapva, Gratulálok!
    Persze történetről sem feledkeztem meg! Úristen most komolyan az volt a célod, hogy megsirass? Mert elérted a célodat. Éreztem az elején, hogy valami itt bűzlik, vártam, úgy akár Rox, hogy Zayn nem sokára a végén megszólal, vagy valahogyan visszatér, és erősen a karjai közé zárja, erre vártam, de nem történt meg. Zayn elment. Annyiszor voltam rá mérges, de mégis annyira belenőtte a magát a szívembe. Kár, hogy a történet nem Happy End, bár tényleg így jó a vége.
    Nem is tudom, hogy most mit bökjek ide, annyi szó kavarog bennem, minden szereplő hozzám nőtt, nehéz lesz őket eleresztenem, istenem miért? Miért van vége? Hmm? Kedvenceim közé tartozott.
    Jaj igen és Zayn levele, olyan közömbös, mégis annyi érzelmet tömörített bele, sokszor felnevettem. Kidobni a telefont? Csak neki juthat eszébe :DD
    Negyon szerettem a történetet, és nagyon-nagyon remélem, hogy írsz nekünk, majd egy újabb csodás történetet és remélem nem tűnsz el a bloggerek világából :)
    Gratulálok (mégegyszer :D)!!

    Puszil és Ölel Kira!

    VálaszTörlés
  4. Drága Bri!
    Amikor a kritikám alá megírtad kommentbe, hogy az utolsó részt írod, nem tudtam elhinni. Úgy éreztem, ezt nem teheted meg velünk, olvasóiddal, és még most is így érzem! Nagyon fáj, hogy véget ért.
    Tisztellek azért, amit véghezvittél - hogy nem adtál nekünk happy ending-et, mikor tudtad, hogy emiatt mennyire fogunk haragudni rád. Büszke vagyok rád, hogy ilyen egyedi, és rettenetesen megható, szomorú befejezést és tanulságot hoztál nekünk! Nem sokan lennének ekkora zsenik.
    Szeretném, ha tudnád, hogy hiába adtam csak 54 pontot a 75-ből a blogodra, attól még csodálatos élményben volt részem a blogod olvasása közben, főként ennek az utolsó résznek az olvasása közben. Még most sem hiszem el, hogy ilyen hamar a szívemhez nőtt ez a történet.
    Szóval... ne várd, hogy megbocsássam, amiért ezt tetted Roxanne-nel. ;)
    xoxo Nessa

    VálaszTörlés
  5. Kedves Briana!
    A szívbajt hoztad rám. Ma találtam rá a történtedre az egyik blogos csoportban, úgy álltam hozzá, hogy "Áh, ez is biztos egy 1D-s sablonos fanfiction lesz". Elkelzdtem olvasni, fejezetről fejezetre, nagyon megtetszett a fogalmazásod és a történet, csalódva olvastam el az utolsó részt, amitől idegbajtt kaptam.
    Azt reméltem, hogy az egész történet happy endként fog végződni. Áh, ilyen csak a filmekben van. :/
    Nem tervezel második évadot vagy más szereplőkről szóló novellét vagy valamit, érdekelne, hogy mi történt Zoéékkal, Rox ikertestvérével, stb.
    Remélem majd más történeted is olvashatom! :)
    (De az remélem már, hogy happy endként fog végződni depi end helyett. :D )

    xoxo Egy lusta blogger :D

    VálaszTörlés
  6. Drága Briana!
    Ez az utolsó hozzászólásom a blogon, nehéz lesz elváni a soraidtól. Nagyon is hozzám nőttek a karakterek, a stílusod, az ismerős, gyönyörű fejléc, amit minden belépésnél megláttam..
    Visszatérve a történetre, Roxane makacssága kezdetben bosszantott, de aztán felfedeztem, hogy én is ugyanilyen vagyok. Borzasztó tudok lenni. Amikor beleolvastam még a kezdetekben, az tetszett a legjobban, hogy Rox nem az a lány, akit minden második blogban megtalál az ember. Különleges, egyedi és cseppet sem tökéletes. Hibázik, de ezt beismeri és csodálom őt. Méltón emelkedhet a könyves hősnők közé, ugyanis ennél több pofont már nem kaphatna az élettől.. Zayn pedig a maga arrogáns, bunkó módján lopta magá a szívembe. Nem tudom, hogy jól döntött-e ezen sokat kéne filóznom, de abban biztos vagyok, hogy ezt a befejezést senki sem találta volna ki. Anabelle, pedig megfordított mindent és tetszett a fordulat, hogy ők ikrek.
    Szerintem nem lett semmilyen depi end vagy mit tudom én. Ez END és kész.. Nem kell túlragozni, szerintem tökéletes. Oké, hogy sajnáljuk Roxot, de amit Zayn tett teljesen logikus és mindketten túl léphetnek rajta.
    Köszönöm az élményt Briana!
    Puszi:
    Rowena

    VálaszTörlés
  7. Drága Bri!
    Nem tudom, megfogalmazni mit érzek, bár a gyűlő könnyek a szemem sarkában azért próbálnak segíteni ebben. Íróként tudom, hogy mindenkiben megvan az a szadista-mazochista hajlam, hogy ne legyen pozitív a vége. Kritikusként díjazom, hogyha nem minden heppi, és nem mindenki fulladozik a nyálban. De olvasóként... chöh, hát úgy egy másik ember vagyok... olvasóként az ilyen befejezések kitépik a szívem.
    Sokáig nem akartam elolvasni, mert olyan nehéz megválni egy blogtól, olyan nehéz azzal a tudattal írni a kommentet, hogy többet nem fogok Roxról és Zaynről beszélni, nem fogok a sztoriról papolni, és nem lesz itt a nevem a gyönyörű lila designba ékelve. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem fogom már olvasni a soraidat, és ez nehéz. Ugyanolyan nehéz, akkor is, ha az elejétől követem a blogot, ugyanolyan nehéz akkor is, ha még soha nem írtam kommentet, és még akkor is nehéz, hogyha ez csak a harmadik hozzászólásom. Egy blog más, mint egy könyv, az ember sokkal közelebb érezheti magához, hiszen közvetlen interakcióban van az íróval, egy folyamat részese lehet, egy folyamatos fejlődést követhet nyomon.
    Imádom, ahogy írsz, imádom azt az érzelmi örvényt, amit képes vagy átadni, imádom, hogy most, ebben a részben én is Rox lehettem, minden gondolatát láthattam. És hihetetlen, hogy attól, hogy Zayn szereti a csokis pitét, eljutottunk odáig, hogy Roxanne összetört. Hihetetlenül szép befejezést adtál a sztorinak, úgy gondolom, méltó megkoronázása az egésznek.
    Ennél többet most nem tudok mondani, nem vagyok rá képes, de azt gondolom, hogy akármilyen rövid ideje ismerem is a sztoridat, megszerettem, és most egy darabot itthagyok a szívemből, amihez időnként vissza fogok térni, és újra elolvasom. :3
    Ölel,
    Maffia

    VálaszTörlés

Feliratkozók