30. Fejezet

Drágák! Több, mint egy hónap késés. Igazából nem fogok magyarázkodni, mivel erre a rengeteg késésre nem is igazán van magyarázat, és amúgy is említettem már, hogy miért szorítottam kicsit háttérbe a blogot. 

Köszönöm szépen mindenkinek, aki egészen eddig kitartott mellettem. Minden egyes támogató szóért, illetve tettért hálás vagyok nektek. Imádlak titeket!

Facebook csoport

(Érdemes csatlakozni, mivel néha kulisszatitkokat osztok meg, illetve a további történeteimet is ebben a csoportban vezetem majd.)

***

Xoxo Bri

Nincsenek korlátok

Hiába döntöttem már el, nehezen veszem rá magam, hogy lépjek, hisz tudom, azzal véglegesítem a Zaynnel való kapcsolatom sorsát. Ha beszélek Roxanne-nel, akkor már nincs visszaút, és ez megrémít. A bal vállamon egy kisördög arra próbál rávenni, hogy nézzem a saját érdekeimet, mint minden más ember, de a jobb oldalamon az angyalka kegyetlenül a szemembe mondja, hogy nekem már nincs közös jövőm Zaynnel, és akármennyire is fáj, igazat kell adnom neki.

Rengeteg dologban jó volt, szinte verhetetlen. Remekül tudott verekedni, bármikor megoldott volna fejben egy egyenletet, középiskolában pedig ő szerezte a legtöbb kitüntetést a helyesírási versenyek miatt, amire egyébként mindig kötelezte a tanár. De hiába volt ennyi mindenben jó, egy valamiben sosem jeleskedett. Ez pedig a szerelem.

 - Roxanne, beszélhetnénk pár percet négyszemközt?- mukkanok meg félbeszakítva ezzel a vitájukat. Nem tudom, hogyan szólíthatnám őket, mivel annak ellenére, hogy kiderült, sokkal közelebb állnak hozzám, mint gondoltam, nem ismerem őket. Mind a két szempár kérdőn rám szegeződik, beléjük fojtom a szót.

 - Nem tudom, szerintem nincs miről beszélnünk. - Makacsul elfordítja a fejét, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk.

 - Lányom…- túrja zavartan hátra a haját a középkorú nő, akinek arckifejezésén észrevehető, hogy csalódott. - Tudom, hogy mindez hirtelenül ért titeket, de kérlek Roxanne, ne legyél ilyen elutasító, nem ilyennek neveltelek. - Roxanne továbbra sem próbál könnyíteni a helyzeten, de ahogy az anyja néz rá, egyre inkább meglágyul. Sürgetően megforgatja a szemét, majd megszólal.

 - Legyen.

Az anyuka pillantása boldogságot sugároz, olyannyira, hogy rám is kihatással van, így elmosolyodom.

 - Akkor kettesben hagylak titeket, Rox szavaival ellentétben, szerintem van mit megbeszélnetek. - mondja nyugodt hangnemben, de még mielőtt kilép a nappaliból, rám pillant. - Nem kérem azt, hogy anyának szólíts, mivel tudom, hogy nem engem illet ez a megnevezés, de örömet okoznál azzal, ha nem magázódnál. Caroline a nevem, nyugodtan szólíthatsz így.

 - Köszönöm - mosolyodom el tiszta szívből - Caroline. - Néhány másodperc sem kell, Caroline tényleg távozik a nappaliból, kettesben hagyva engem Roxanne-el, aki ekkor még minden erővel azon van, hogy megszabaduljon tőlem. De hiába gondolja azt, hogy csak el akarom őt taszítani Zayntől, épp az ellenkezőjét próbálom elérni.

 - Essünk túl rajta - fonja erőszakosan keresztbe maga előtt a kezeit, majd még egy lapáttal rátesz azzal, hogy kicsiket dobol a lábával. Kezd már az idegeimre menni, mintha a saját érdekemben jöttem volna ide. A frusztráltságom ellenére is igyekszem azt mutatni felé, hogy minden a legnagyobb rendben, még akkor is, ha jelen esetben meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

 - Igazából csak azért jöttem el ide, hogy elmondjam, amit ti képtelenek vagytok kimondani egymásnak. - kezdek bele.

 - Pontosan miről is van szó? - Rox kérdőn összevonja a szemöldökét, minek következtében apró ráncok jelennek meg a homlokán.

 - Zayn szerelmes beléd, már semmit sem érez irántam, és nem szeretném, ha azt gondolnád, el akarom venni tőled.

Roxanne először csak mered a semmibe, mint aki éppen most dolgozza fel, hogy miről is beszélek. Hideg arckifejezése egyszerre változik szomorúvá és lehangolttá. Nem tudom hová tenni a hirtelen váltást, ezért folytatom, amit elkezdtem.

 - Sohasem volt képes kimutatni normálisan az érzelmeit, kimondani meg főleg nem. Bethany szerint az anyja halála után vált ilyenné, de az is meglehet, hogy anélkül is ez történt volna vele. - Úgy érzem, mintha csak hiába járatnám a szám, hogy kicsit sem érdekli őt, mit mondok. - Csak szeretném, ha félretennéd a büszkeséged, és rendbe hoznátok ezt. - Szemei egyre jobban kezdenek csillogni, ezért már csak félve teszem fel a kérdést. - Vagy te nem szereted őt?

Nem is kell több, a jégkirálynő hamar kiolvad, megtörik, így a jégből hamar válik víz, ami kétségbeesett arcán folyik végig, majd hull a semmibe.

-Már hogy ne szeretném? - szólal meg zokogva, de látszik rajta, hogy fogalma sincs, megbízhat-e bennem. Ennek ellenére folytatja. - Csak annyiszor megbántott. Nem tudom, hogy mi lenne ennek az egésznek a folytatása, hiszen annyira bizonytalan minden. Vele vagyok, de úgy érzem, bármikor vége lehet, és ez megrémiszt. Bármit meg tudnék neki bocsájtani, és ez is annyira ijesztő. Néha úgy érzem, hogy nem is vagyok neki fontos, de ilyenkor mindig bebizonyítja az ellenkezőjét. - Miközben teljes figyelmemet a megnyílt lánynak szentelem, észreveszek valami nagyon furcsát. Teljesen olyan, mintha a saját szavaimat hallanám. Nekem is ezek a dolgok jártak a fejemben a kapcsolatunk elején. Azt hittem, hogy semmi sem lehet köztünk, mégis belevágtam, mert az az egyetlen kis reményfoszlány végig bennem volt, és megérte érte küzdeni.

Annyi mindent lehet hallani az ikrekről. Hogy kitalálják, mire gondol a másik, vagy, hogy a két testben van egy közös lélek. És ez mind-mind túlzás, de akkor, abban a pillanatban, mikor őt hallgattam, úgy éreztem, hogy én vagyok az ő hiányzó darabja, ő pedig az enyém. Sosem találkoztam vele, csak születésem napján, mégis segíteni akarok neki.

 - Hé, hé Rox, nyugi - simítom meg a vállát sietve, ő pedig még hüppög párat, majd rám szegezi könnyes pillantását. Az előbb még egy elviselhetetlen hárpia volt, most egy szemrebbenés alatt változik egy sírós kislánnyá, akinek tanácsra van szüksége. Láthatólag még ő maga is meglepődik hirtelen váltásán. - Nem kell folyton arra koncentrálni, hogy mi lesz majd. Meg fogod bánni, ha most nem beszélsz vele, hidd el nekem. Minden jön majd magától, csak keresd meg, és mondd el neki, hogy mit érzel.

 - De én sosem mondanám csak úgy meg - ellenkezik hevesen.

 - Néha erre is szükség van.

 - De…

 - Ha nem sietsz késő lesz.

Roxanne-ben megváltozik valami. Felsője ujjával erőteljesen törölgeti le zöldeskék szemeiről a könnyeket, ügyelve arra, hogy ne kenje el azt a minimális szempillaspirált. Sietve feláll a bézs színű bőrkanapéról. Mély levegőt lélegez be, majd az arcomra vezeti tekintetét. Már nem tükröződik szemeiben az a mély szomorúság, felváltja valami teljesen más. Motiváltság. Engem pedig olyan nyugodtság fog el, mint még soha, bár ezt nem is tudom hová tenni.

 - Csak egy valamit szeretnék kérdezni. - Hangja még kissé remeg az hirtelen abbahagyott sírás miatt. Bíztatóan bólintok egyet, hogy folytassa. - Miből gondolod úgy, hogy szeret engem?

Halkan felkuncogtam a kérdés hallatán, mire tágabbra nyitotta a szemeit.

-Nem szeretném szegényt leégetni, hogy milyen nyálasan fogalmazta meg nekem, ezért ez maradjon Zayn és az én titkom. - Roxnak nem is kell több, belenéz a tükörbe, letörli az elmaszatolódott spirált, rohanva felveszi a kabátját, majd még utoljára bedugja a fejét a nappaliba.

 - Köszönöm - suttogja alig hallhatóan, amitől mosoly szökik az ajkamra, de ő ezt már nem látja, mivel olyan gyorsan viharzik ki az épületből, mintha teleportálna.

 - A fenébe, túl jó szívem van - motyogom magamba, ezután pedig Caroline jelenik meg az ajtóban.

*Roxanne szemszög*

Talán még soha az életben nem futottam olyan gyorsan, mint ebben a néhány percben. Az eső zuhog, szinte egy másodperc alatt áztatja át a vékony bőrkabátomat. A hátszél teljesen a szemembe csapja a hajamat, ezért alig látom az utat. Érdekes, hogy reggel még szép tavaszias idő volt, most pedig ez történik. De valahogy kicsit sem érdekel, végre beszélni akarok Zaynnel, semmi más nem számít. Taxira és más hülyeségre most nincs időm.

Ahogy visszagondolok Annabelle szavaira halvány mosoly költözik ajkamra, és egy istenért sem tudom levakarni onnan. Azt gondoltam, hogy csak a baj lesz vele, már első minutumtól kezdve gyűlöltem, amikor megláttam őt Zaynnél, és ezen semmit sem változtatott az, hogy időközben kiderült, ő a család része. A végére viszont, akármennyire is utálni akartam őt, nem ment. Valami megváltozott bennem, de fogalmam sincs, hogy mi. Ahogy beszélt egyre közelebb és közelebb éreztem magamhoz, azt sugallta, hogy megbízhatok benne. Feleslegesen kerestem eszeveszetten a rosszindulatot, szavai mögött, nem találtam meg. Igyekeztem tartani a távolságot, csak hideg szerettem volna maradni vele szemben, de ez lehetetlen volt. Mert az a láthatatlan kapocs, ami összetűzött minket, egyre közelebb szorított hozzá, így be kellett látnom, hogy ő nem rossz. Vajon mindegy hány évet töltöttünk külön, mi tényleg egyek vagyunk? Lehetséges, hogy ezen tényleg nem változtathat az idő múlása. Nem tudhattam a választ, mégis megnyugvással töltött el, hogy van, ami sosem változik. Nem hiszem el, hogy nekünk ugyanabba a srácba kell beleszeretnünk. Miért történik ez? Miért nem olyan egyszerű semmi, mint ahogyan elképzeljük?

Ilyen gondolatokkal a fejemben szaladok át a piros lámpánál, a kocsik dudálása azóta is visszhangzik a fejemben, hiába érek már Zayn háza elé. A hajamat tönkretette az eső, a maradék sminkemről nem is beszélve. Nincs hideg, de az átázott ruháim miatt érzem, hogy tiszta libabőr vagyok. Hálát adok az égnek, hogy nincs semmiféle tükör a közelben, mert a végén még visszafordulnék.

Kapkodva nyomkodom be a kapucsengőn a 37-es számot, amihez rengeteg emlék fűz. Sok dolog cikázik a fejemben, megválaszolatlan kérdések tömkelege, megannyi ki nem mondott szó, és ezernyi dolog, amit sosem mertem megtenni. Mindig bennem volt a félelem, a kételyek és ezek szinte lebénítottak engem. Megkísérelem kizárni ezeket az eszméket, hisz annyira nem fontos. Már nem. Nekem csak beszélnem kell Zaynnel, mielőtt még túl késő.

Percekig csörög be az az átkozott csengő, de semmiféle választ nem kapok. Nem veszi fel senki.

Némi hezitálás után a kabátom zsebében található telefon után nyúlok.

A francba is, nem fogom emiatt feladni.

Vagy ez valami jel lehet, hogy éppen hülyeséget teszek?

Mi a franc jár már a fejemben? Megint túlkomplikálok mindent. Ez így nem lesz jó. Nyugi, Rox.

Egy hatalmas sóhajtás kíséretében, megteszem azt, amit egy normális ember is tenne ilyen esetben. Felhívom.

A vonal másik végén folytonos pittyegés hallatszik, ami azt akarja nekem jelezni, hogy éppen foglalt a hívott szám. Szívem szerint a földhöz vágnám ezt a vackot, de ekkor eszembe jut, milyen drága is volt. Amikor eldöntöm, hogy néhány perc múlva ismét felhívom, észreveszem, hogy 2%-on van.

A fejemben cifra káromkodás zajlik le. Mérhetetlenül mérges vagyok magamra, amiért nem tudtam feltenni töltőre ezt a buta mobilt. Unalmamban túl sokat nyomkodtam otthon, így csakis magamat hibáztathatom.

Valóban nem egyszerű semmi annyira, mint amennyire elképzeljük. Nagy nehézségek árán sikerült rávennem magam arra, hogy ide jöjjek, és esélyt adjak arra, hogy tisztázzuk a helyzetet. Ekkor döbbenek rá, hogy nem minden egy személyen múlik, ha Zayn nem tud rám időt szakítani, akkor teljesen felesleges a küzdenem Értünk. Ő már valószínűleg rég lezártnak tekinti a kettőnk dolgát. Mindig én vagyok az, aki félredobja a büszkeségét, de rendszerint megbánom. Sosem lett ennek jó vége. Sok dologban voltam jó, de a szerelem sohasem tartozott közéjük.

Úgy érzem, hogy szükségem van Zaynre, itt és most. Azt akarom, hogy mellettem legyen és megnyugtasson, majd felidegesítsen, már a jelenléte is elég volna. De ez nem lehetséges jelenleg, ezért elhatározom magam, hogy az emlékekkel is megelégszem.

Ahogy kilépek a fedett ajtó alól, az esőcseppek újra áztatni kezdik a bőröm, a halk kopogás, ahogy érintkeznek a kabátommal, megnyugtató hatást mér rám. Mintha már kevésbé esne, mint eddig.

Abba az irányba indulok el, ahová a legtöbb emlék fűz. Ahol Zayn, nagy noszogatások árán végre megnyílt nekem, először. Borzalmasan nehéz volt neki, azt gondoltam, hogy soha nem fog közelebb engedni magához, de az akkor ott sikerült. Beszélt a múltjáról, a maga módján elmondott néhány dolgot Annabelle-ről, és akármennyire bizonygatta, hogy túl van rajta, a szemei teljesen mást tükröztek. Akkor azt mondta nekem, hogy meghalt, tulajdonképpen hazudott. Azóta rengetegszer mentünk el oda, és csak beszélgettünk. Ez volt a szórakozóhelytől tíz percre elhelyezkedő park, ahová bármikor mehettünk. Azóta annyi minden történt. Amikor megláttam a szőke lányt a szobájában, hoztam egy döntést, miszerint soha nem fogom megbocsájtani neki, amit velem tett. De az istenért! Miért vagyok ilyen átkozottul gyenge? Nem tudtam tartani magam az elhatározás mellett, ha róla volt szó, sosem sikerült.

Már semmi sem számít, csak az, hogy mellettem legyen. Bármit meg tudnék adni érte. Bármit.

Ahogy egy hosszabb séta után odaérek, figyelmen kívül hagyva, hogy nedves, leülök a padra. Hihetetlen, hogy ez a tárgy mennyi mindent tud rólunk, talán több mindent, mint a saját anyám. Átadva magam a nosztalgiának, csak hátra döntöm a fejem, és hagyom, hogy az esőcseppek elborítsák az arcom. Az ismerkedésünktől, egészen a mai napig tartó események egy filmként forognak le lelki szemeim előtt. A felhevült érzelmek, a zavarodott pillantások, a heves, meggondolatlan cselekedetek mind ott éltek bennem, és sosem bánom meg őket. Abban reménykedtem, hogy ha újra átgondolom a dolgokat, akkor majd jobban fogom látni, hogy mit rontottunk el, és hol, de nem. Hiába vagyok azon, hogy külső szemlélőként lássam magunkat, túl elfogult vagyok Zaynnel szemben, így utólag sem jövök rá. Tanácstalanságomban kezembe temetem az arcom, könyökömet a térdemen támasztom meg. A vizes hajam az arcomba lóg, nevetségesen nézhetek most ki.

Az eső továbbra sem áll el, csak zuhog és zuhog, mintha sosem fejeződne már be, és morajai mellett csak annyit hallok:

 - Tudtam, hogy itt leszel.

Hirtelen felkapom a fejem, majd meglátom őt. A haja csapzottan lóg a szemébe, a ruhája neki is teljesen átázhatott.

Annyira meglepődök, hogy képtelen vagyok megszólalni, a számat már szólásra nyitom, de semmi sem hagyja el. Annyi mindent mondanék neki, mégis szótlan maradok, csak bámulom őt, és nem hiszek a szemeimnek. Halkan zilál, talán ő is futott, s újra megszólal. - Voltam nálatok, de anyukád azt mondta, hogy éppen hozzám indultál. Azt hiszem, sikerült elkerülnünk egymást.  - Még mindig kapkodja a levegőt, ezért is szünetet tart. - Aztán hívtalak, de foglaltat jelzett ez a szar, még egyszer próbálkoztam, de ki voltál kapcsolva. - Ahogy hallgatom hadaró hangját, a szemem egyre jobban kitágul. Amikor azt gondoltam, hogy mindennek vége, megjelenik itt, egyetlen szó is elég lett volna, hogy a nyakába boruljak, de az, hogy ugyanakkor döntöttük el, hogy beszélnünk kell, és pontosan egyszerre hívtuk egymást szinte hihetetlen volt.

 - Zayn…én - kétségbeesetten felállok a padról, fogalmam sincs, mit mondjak. Szeretném vele közölni, hogy én is hívtam őt, hogy lemerült a telefonom, hogy azt hittem, mindennek vége, hogy szeretem, hogy gyűlölöm, hogy bármit meg tudnék neki bocsájtani, hogy mindegy mit mondd, én akkor is szeretni fogom. De az esőcseppek mellett könnyek is kezdenek csorogni az arcomon, és hiába törölgetem őket, folyamatosan pótolják egymást.

Zayn közelebb lép hozzám, majd erőteljesen átölel, amikor megérzem testének melegét, én sem fázom már.

 - Nyugi, nem kell mondanod most semmit. Rendben? - És most is, mintha olvasna a gondolataimban, mintha tudná, hogy már az is nehezemre esik, hogy megszólaljak. Hangos zokogásban török ki, már nem tudom tovább magamba fojtani, teljes alakom remeg a boldogságtól, és a sírástól egyaránt. Annyira boldog vagyok,  mégis annyira sérülékeny és tehetetlen. Keserű ez az érzés, mégis édes. Úgy érzem minden mindegy, csak ő maradjon mellettem. Már nem érdekel az eső, a szétázott sminkem, a hideg, a sok rossz. Semmi sem számít, csak, hogy újra itt van. Olyan nyugodtság fog el, amilyen még soha életemben. Annyira rémisztően ki vagyok szolgáltatva neki, és ezt ő is tudja. Csak zokogok a karjai között, és azon töröm az agyam, hogy vajon hogy lehetséges valakit ennyire szeretni.

***

Zayn házában vagyunk, végre sikerült lenyugodnom. Bethany fogalmam sincs hová tűnhetett, ilyen hirtelen. Lezuhanyoztam, mert teljesen átfáztam, most pedig a pólójában ülök az ágyában, miközben ő előttem öltözik át. Sosem éreztem még ilyen közel magamat hozzá.

 - Jobban vagy, te bőgőmasina? - emeli rám kellemes tekintetét, ami biztonságot sugároz.

 - Nem is vagyok bőgőmasina - keresztezem magam előtt a karomat sértődötten, akármennyire is igaz az állítása. - Egyébként beszélnünk kéne.

 - Tudom - mondja, amíg felveszi a farmerjét. - Mit szeretnél tudni? Mindenre válaszolok.

Némi gondolkodás után sorba jutnak eszembe a kérdésék, szinte választani sem tudok, mivel kezdjem.

 - Miért hazudtad nekem azt, hogy Bell meghalt? - Igyekszem teljesen nyugodt maradni, még akkor is, ha visszagondolva is felzaklat az egész történet.

 - Nem hazudtam neked, én azt hittem, hogy meghalt. - Válaszát hallva kellőképpen meglepődök, mivel ez annyira abszurd. Összeráncolom a homlokom.

 - De ez mégis hogy lehetséges? - akadékoskodok magyarázatára várva.

Egyáltalán nincs szüksége időre, mielőtt megszólal, teljesen nyugodt tud maradni.

 - Nem voltam vele végig a műtét alatt, nem vártam meg a fejleményeket, gyenge voltam hozzá. Szinte biztos volt, hogy meg fog halni. Akkor a telefonszámomat is megváltoztattam, és minden addigi kapcsolatot megszakítottam abban a városban. - Amikor végigmondja, kezdem kapiskálni a dolgokat, de még mindig annyira lehetetlennek tűnik.

 - Miért nem akartál elmenni a temetésre? Bell szülei miért nem értesítettek téged, vagy a te családodat? - fogalmazódnak meg a kérdések a fejemben, majd egyenként felteszem őket.

 - Bellel megbeszéltük, hogy bármelyikünkkel történjen valami, a másik fél nem fog elmenni a temetésre. Mint az előbb is mondtam minden kapcsolatot megszakítottam, az én családom pedig nem tartotta a kapcsolatot az ő családjával.

Sokszor hallottam már ezt a temetéses dolgot, leginkább filmekben és könyvekben olvastam róla, ezért teljesen tiszta a miértje. Zayn még sosem volt velem ennyire őszinte, ezért nagyon hálás vagyok neki, hogy tényleg minden kérdésemre választ ad, ahogy ígérte az imént.

 - És Annabelle miért nem téged keresett eddig? - jut eszembe az utolsó kérdésem ezzel kapcsolatban.

 - Na ezt én sem tudom - néz mélyen a szemembe, de mintha már nem foglalkoztatná annyira a dolog  - Valószínűleg időre volt szüksége.

Kissé elszégyellve magam lesütöm a szemeimet. Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mit érezhetett. Minden bizonnyal durva sérüléseket szerezett a balesetben, sőt hatalmas lelki trauma érhette. Én pedig őt kezdem el hibáztatni? Szánalmas vagyok, hogy mindenbe beleütném az orrom.

Zayn feltételezhetően észreveszi rajtam, hogy valami problémám van, ezért leül mellém. A közelsége még ennyi idő után is annyira zavarba hoz, hogy az már veszélyes.

 - Mi a baj?

 - Ő az ikertestvérem - bököm ki, de ahelyett, hogy sokkolt tekintettel találnám szembe magam, maximálisan higgadt marad.

 - Tudom - elnyílt ajkaim láttán rögtön megmagyarázza - Láttalak titeket szinte egymás mellett. De elmondanád, ez hogy lehetséges?

Nagy sóhaj kíséretében mindent elmesélek neki, amit anya mondott. Zayn figyelmesen végighallgatja, de csak a végén szólal meg.

 - Ez azért durva - emeli fel a szemöldökét megilletődve, mire egyetértően bólintok. - És most mi lesz?

 - Hát Bellnek van saját családja, valószínűleg ez nem sok mindenen fog változtatni, visszamegy és minden marad a régi. Viszont most úgy gondolom, hogy szeretném vele tartani a kapcsolatot.

 - Ez teljesen érthető - ért velem egyet Zayn.

Van időm pásztázni a mellettem ülő fiút, ezért hamar feltűnik nekem valami. Nem lóg a nyakában az a bizonyos láncra fűzött gyűrű, amit sosem vett volna le. Mindenki, aki jó ideje ismeri őt, tudja, hogy azt sosem veszi le. Senki sem tudja, hogy mi is pontosan az a fémkarika, mindig csak találgattunk, a múltkori eset óta pedig már biztos vagyok a véleményemben. Most esélyt látok arra, hogy végre megbizonyosodjak a szerepéről, mivel Zayn úgyis megígérte, hogy mindenre válaszol nekem.

 - A gyűrű..? - A megérzéseim azt súgják, hogy köze van Bellhez.

 - Meg akartam kérni Bell kezét a baleset utáni este, de erre már sosem került sor - vallja be, mire a kezemet a szám elég kapom. Egyértelmű volt, kimondva mégis annyira meghökkentő. - Azóta odaadtam neki. És ne értsd félre, nem azért, mert még aktuális az egész dolog, nem. Csak így tudtam lezártnak tekinteni a kapcsolatunkat, az már a múlt. A gyűrű őt illette. - Sokkhatás alatt vagyok néhány percig. Mégis mennyire szerethette őt, ha erre a döntésre jutott? Viszont annyira lesújtónak hatnak a szavai. Zayn lezárta a múltat, és ezt bevallotta nekem, ettől többet nem is kérhettem tőle. Már csak nekem is el kell fogadnom, hogy ennek vége, ez a régi Zayn, nekem pedig esélyt kell adnom egy új Zaynnek, egy új történetnek.

Anabelle kapcsán eszembe jut egy újabb kérdés. Az utolsó. Az a kérdés, ami tönkreteheti a kapcsoltunkat, ami megváltoztathat mindent.

 - Szereted még őt? - Előre félek a választól, hisz tudom, hogy mennyi ideig együtt voltak. Zayn mesélt a kapcsolatukról, ezért biztos voltam benne, hogy egykor ő volt a mindene. Mégis, a lelkem mélyén bíztam benne, hogy ez az érzés talán el tud múlni. Lehunyom a szemem, mivel a csend nem sok jót ígér.

 - Már nem. - Hatalmas kő esik le a szívemről, és örömömben egy puszit nyomok az arcára. De túl elhamarkodottan cselekedek, hisz ezzel nem biztos még az, hogy engem szeret.

 - És engem? - kíváncsiskodok kislány módjára, de Zayn százszázalékosan komoly marad.

 - Talán - neveti el magát végül. Nos, mi másban is lenne jó Zayn, mint a kétes válaszok adásában. Szúrós tekintetemet rá vezetem, mire végre kiejti az ajkán. - Szeretlek.

Talán senki szájából nem esne jól ezt hallani. Szinte elkábultan dőlök neki Zaynnek, mint aki menten elájul. Finoman hátralököm Zaynt az ágyon, majd a csípőjére ülök. Amennyire képes vagyok őt tökéletesnek látni, annyira ijedek meg saját magamtól. Sosem éreztem még ilyet. Képes lennék odaadni neki mindenemet. Hogy lehetséges az, hogy egyszerre vagyok szomorú az érzés miatt, hogy bármikor elveszíthetem, mégis akkora boldogság tölt el, hogy most itt van? Hiába ér össze minden egyes porcikánk, nem lehet hozzám annyira közel, mint én azt szeretném. Akkor is hiányzik, ha mellettem van, mert szinte mindig is elérhetetlennek tűnt ez a határtalan öröm. Minden jó.

 - Én is szeretlek. - Halvány mosoly jelenik meg az arcán, szemeit lehunyja, és csak abban reménykedem, hogy ő is így gondolja, mint én. Mert ezek olyan dolgok, amiket nem mondd ki az ember, de lehet érezni. És én ekkor érzem.

Lassan lehúzom róla a felsőjét, majd az ágy mellé ejtem. Ajkához hajolok, és hosszú csókot váltunk. Ez más, mint minden eddigi heves csók, ebben annyi érzelem van, hogy szinte az egész testem elzsibbad tőle. Elgyengít.

 - Úgy tűnik feleslegesen vettem fel azt a pólót - neveti el magát szemtelenül, mire én is felkuncogok.

 - Idióta! - Apró puszikat nyomok a nyakára, és annak ellenére, hogy próbálom leplezni, mennyire megőrjít, nem sikerül. Nincs erőm színészkedni tovább, de talán ez is a normális.

Zayn fordít a helyzetünkön, s harapdálni kezdi a nyakamat, én meg hagyom neki, akkor is, ha tudom, holnapra elég csúnya nyoma lesz mindennek. Nem hazudok, ha azt mondom, elvesztem az öntudatomat. Az az egyre inkább fokozódó vágy, amit iránta érzek, nem csillapodik, csak egyre erősebb lesz az idő teltével. Nincsenek korlátok. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Mert akkor ismerem be saját magamnak, hogy minden, amit eddig éreztem eltörpül emellett. Mindeddig nem is tudtam, hogy létezik ilyen észveszejtő dolog.

Ha lehetne, én biztosan magamhoz kötném, hogy soha, de soha ne vehesse el tőlem senki, és soha, de soha ne veszíthessem el őt.

29. Fejezet

Hűha! Szégyellem magam a kihagyás miatt, de sajnos nem tudtam ellene tenni semmit. Magyarázkodhatnék, hogy az iskola elveszi minden időmet, de tanulni is lusta vagyok, ezért nem lenne igaz. :D Egyszerűen olyan dolgok történtek az életemben, amik elvonták a figyelmemet az írásról. Először próbáltam a személyes dolgaimat rendezni, és a mögé helyeztem most a blogolást, remélem, hogy nem pártolt el tőlem mindenki, bár azt is megérteném. 
Jó olvasást mindenkinek!

Facebook csoport

(Érdemes csatlakozni, mivel néha kulisszatitkokat osztok meg, illetve a további történeteimet is ebben a csoportban vezetem majd.)

***

Xoxo Bri

Elnyomott érzelmek

*Annabelle szemszög*

Nagyon lehangol, hogy Zayn egy másik lány miatt ilyen idegessé válik, nehezen dolgozom fel. Fáj, hogy egykor még csak én tudtam kihozni belőle ugyanezt, jelen helyzetben pedig már nem így van. Ekkor már úgy gondolom, hogy mindenképp ki kell derítenem egy dolgot. Felállok az ágyról, közelebb lépek hozzá, majd amikor úgy érzem, a figyelme rám terelődött, ajkaimat az övére vezetem. Zayn nem húzódik el, viszonozza a csókomat. Egy tökéletes csók valósul meg abban a pillanatban, eddig is tudtam, hogy jól csinálja a dolgát. Azonban semmi sem ugyanaz, ez egy olyan történet, ami teljesen érzelemmentes, pusztán smárolás, mint amilyen egy buliban csattan el, egy teljesen ismeretlen sráccal. Élvezhető, de semmi több, nem indít be, hiányzik belőle a szenvedély. Ha nem emlékeztem volna a régi csókokra, akkor azt gondolnám, minden rendben van, de így, tudom, hogy semmi sem az már, mint akkor.

Csalódott vagyok, dühös, szomorú, s közben mégis örülök. Elég nehezen esik szerelembe, de, ha megtörténik, akkor egy olyan személybe, aki megérdemli. Egy ideig abban a hitben éltem önző módon, hogy én vagyok az egyetlen. Nem akartam, hogy megcáfolja, de akkor már mindegy volt.

Ő is érzékeli a hiányosságot, de mégis próbálja nekem bebizonyítani, hogy be tudja pótolni. Ekkor tenyeremet a mellkasára helyezve megszakítom, amit elkezdtünk. Végig egy gondolat jár a fejemben, ami nem hagy nyugodni. Nekem rengeteget jelent a csók, az ó csókjai pedig mindig lázba tudnak hozni. De amikor rádöbbensz, hogy te még szereted, azonban ő már nem, annál fájdalmasabb érzés nem létezik. Ezt ekkor, ebben a pillanatban tapasztalom először.

Sokáig nem jutok szóhoz. Tisztában vagyok vele, hogy miért történik ez, mégsem szeretném az ő szájából hallani. Tönkretenne. De nem lehetek ennyire önző, s ez az egy gondolat igyekszik eluralkodni rajtam, majd nehezen, de sikerül neki.

 - Zayn, te szerelmes vagy? - nézek mélyen barna íriszébe, de rögtön megrázza a fejét, azután meg kínosan felnevet, mintha próbálná bebizonyítani, hogy nem így van. Megforgatom a szemem, mert biztos vagyok a kérdésemben.

 - Nem vagyok szerelmes. - Annyira eszeveszettül igyekszik alátámasztani saját igazát, hogy már természetellenes. - Lehetetlen, hogy az legyek. - Innentől fogva már inkább magának akar bizonyítani.

 - Zayn, ne próbálj becsapni - mosolyodom el a szerencsétlen magyarázkodásán. - Már miért lenne lehetetlen? Tudom, hogy mi történt az előbb, nem vagyok hülye.

Hosszadalmas csend után, mielőtt újra feltenném a kérdést, mert eldöntöm, hogy akkor is, ha nehéz feldolgoznom mindezt, nem fogom hagyni, hogy a saját makacssága miatt ne lehessen boldog, megszólal.

 - Amúgy… - kezd bele, miközben megint helyet foglal az ágyon. - Először csak azért voltam vele, mert hasonlított rád, de.. - keresi a szavakat, láthatóan játszódnak le az agyában emlékek. - Máshogy alakult.

 - Beleszerettél? - térek azonnal a lényegre. Ha én nem, akkor senki sem tudja, milyen, amikor Zayn szerelmes.

 - Nem tudom, ez a csaj teljesen bolond, és igazából rohadtul nem hasonlít rád, kibaszottul nem lehet megérteni, de.. - magyarázza. Furcsa, hogy ezekből a jelekből, ő még nem jött rá. Primitív kifejezésmódjától halvány mosoly költözik az arcomra, hisz sosem volt az erőssége szavakba önteni az érzéseit, s ezt most sincs másképp.

 - Beleszerettél. - veszem le a válláról a terhet. Zayn megkíséreli, hogy újra hevesen tiltakozzon, de még mielőtt megtehetné, megállítom. - Zayn, ismerlek, ne akard elhitetni velem, hogy semmi sem változott. - Indulatosan beszélek vele, szinte már kiabálásnak hallatszik. Zayn tartja a szemkontaktust, ám elakad a szava, így csak valamiféle hebegés hagyja el a száját. Még sosem láttam őt zavarba jönni, de ez is bekövetkezik, és valljuk be, eléggé abszurd, nem tudom nem megmosolyogni az egész helyzetet.

Nem akarom, hogy azt gondolja, ezzel összetör, még ha ez is az igazság. Nem tűröm el, hogy csakis amiatt leplezze az érzelmeit, mert a volt barátnője vagyok. Talán túl sokáig várattam, talán elrontottam, de nem érintene jól, ha ennek a levét ő inná meg. Ő mindig is úgy cselekedett, hogy arra figyelt, engem ne bántson meg, de ez már a múlt. Én már a múlt vagyok, és ezt belül Ő is tudja, mégsem hiszi el még saját magának sem.

Most én vagyok soron, nekem kell tiszteletben tartanom az ő érzéseit, akkor is, ha nem vallja be őket. Ebben a pillanatban a kezemben van az a lehetőség, hogy minden visszaadjak, amit tőle kaptam. Az én döntésem, hogy kihasználom e, vagy sem. Az önközpontúság mindenáron felül akar kerekedni rajtam, de nem hagyom, küzdök vele. Megérdemli.

Hát nem ironikus? Éppen én vagyok az, akinek az a feladata, hogy minderre rávezesse őt.

Lemondok arról, hogy Zayn valaha is egy romantikus személy lesz, ezért inkább meg is kímélem őt attól, hogy beszélnie kelljen erről.

 - Nem gondolod, hogy neki is tudnia kéne róla? - magyarázom széttárt kézzel, mivel nehezemre esik felfogni, hogy miért nem cselekedik. Hajlamos csak úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak és feladni, mert akkor nem érheti csalódás, de a szerelemben ez nem számít. A szerelem kárpótol minden csalódást.

 - Nem. - A hajába túr, miközben szemei a semmibe merednek. Minden bizonyára lepörög előtte minden lehetőség. - Valószínűleg ezek után nem állna velem szóba - vonja le a következtetést.

Mint mindig, most is sikerül felhúznia nemtörődöm kijelentésével, és ennek hangot is adok.

 - Mindig is tudtam, hogy a férfiak idióták - forgatom meg a szemem. - Lehet, hogy most úgy gondolja, hogy sosem fog megbocsátani neked, de a szívét feltehetően nem érdekli, hogy mit gondol, ezért ha most azonnal utána mennél, biztosan minden jól alakulna.

 - Mi? - vonja össze a szemöldökét értetlenül. Tudom, hogy a fiúknak nehéz megérteni a lányok gondolatmenetét, de azért ez már sok.

 - Mindegy. - Ekkor adom fel. - A lényeg, hogy menj utána, és beszélj vele. Most - zárom le röviden, amikor tudomásul veszem, hogy az agya képtelen befogadni ennyi információt egyszerre. Szívem szerint már a fejemet fognám, szerencsétlenkedését figyelve.

 - Esélytelen - böki ki, mire azonnal magasra szökik a szemöldököm - Nem ismered Roxanne Goodberg-et, hihetetlen, hogy mennyire makacs tud lenni, ő nem úgy működik, mint a többi csaj.

Bennfentesként tisztában vagyok vele, hogy Zayn azért tűnik kívülről ennyire érzelemmentesnek, mert mindenkit elveszített, akit valaha szeretett. Először az édesanyját, aki rákban hunyt el, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Bethany mesélt nekem Zayn múltjáról, így tudtam arról, hogy nagyon anyás kisfiú volt, és annyi idősen nagyon megrázta az elvesztése. Napokig nem evett, és az iskolában is lerontotta a jegyeit. A haláleset után az apja a munkába temetkezett inkább, Beth-re hagyva a kisfiút. Nagyon ritka alkalommal tett rájuk látogatást. Bethany megvárva Zayn nagykorúságát, a szerelmével elköltözött Londonba, majd Moracoba, és Isten tudja még hány helyre, amíg vissza nem keveredett ide. Most harminc éves, de még mindig nem nőtt fel igazán, ezért bele sem merek gondolni, hogy milyen pótszülő volt. Később ott voltam én, akivel tizennyolc évesen ismerkedett meg, amikor ugyanabba a baráti társaságba keveredtem, amelyikkel ő járt el bulizni. Első pillanattól kezdve vibrált közöttünk a levegő, amit mindenki hamar észrevett. Rengeteg időt töltöttünk együtt, amíg arra a döntésre jutottunk, hogy nekünk a másik nélküli élet már nem kell. Igazából szóban ezt sosem beszéltük meg, egyszerűen csak olyan dolgokat csináltunk, mint egy párkapcsolatban szokás. Szerelmesek lettünk egymásba, és egy teljes év után végre bevallottam neki, hogy mit érzek, de ő akkor kicsit távolságtartóbbá vált, neki még idő kellett ehhez, én pedig megértettem. Három évig voltunk együtt, amíg be nem következett a baleset napja. Három felejthetetlen év, amik életem leggyönyörűbb percei is voltak egyben.

Érzelmileg már akkor is sérült volt, amikor megismertem, az, hogy engem is elveszített, pedig még egy lapáttal rátett. Az évek során ez már csak fokozódott. Sosem vallotta volna be, de félt szeretni, és rideg volt.

Ekkor jövök rá, mennyire egoista dolog volt egy évig hagyni, hogy azt gondolja, meghaltam. Sikeresen tönkretettem mindent, amiért feltűntem, mikor már sikerült feldolgoznia a történéseket. A tudat, hogy az érzéseivel játszom, igazából legyűrték az önző énemet, és azt súgták, hogy még rendbe hozhatok mindent. Már támad is egy ötletem.

 - Reménytelen eset vagy Zayn Malik, de remélem, hogy egyszer megjön az eszed - vágom a fejéhez a szavakat, majd megragadom a retikülömet, és bosszankodva otthagyom őt, hadd gondolkodjon. Már ha képes rá egyáltalán ilyesmire.

A tervem az, hogy felkutatom Roxanne Goodberg-et. Zaynnek fogalma sincs mennyit segített azzal, hogy kimondta a teljes nevét. Eszelős vigyor jelenik meg az arcomon, de amikor eszembe jut, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hol keressem a lányt, letörlődik az. Bethany előtt torpanok meg, aki furcsállva figyeli a mozdulataimat, majd kérdőn néz rám, miközben egy poharat emel le a polcról. Sietve odasettenkedek hozzá, hogy Zaynnek ne tűnjön fel, majd suttogva megszólalok.

 - Zayn melyik egyetemre jár?

 - Az NYU-ra, miért? - ráncolja a homlokát idétlenül. Igyekszem a leggyanútlanabb arckifejezésemet elővenni, hogy mégse tűnjek valami emberrablónak, vagy titkos ügynöknek.

 - Csak érdekelt, hová vették fel azzal a szar tanulmányi átlaggal - nevetek fel jóízűen, mire ő is csatlakozik. Váltok vele néhány szót különféle jelentéktelen dolgokról, majd elköszönök, hogy belekezdhessek a keresésbe.

Amint hívok egy taxit, ami elröpít arra az egyetemre, amelyre gyaníthatóan mindketten járnak, elkezdem a kutatást.

Amikor már a harmadik embert nyaggatom azzal a kérdéssel, hogy „Ismersz egy Roxanne Goodberg nevű vörös hajú lányt?”, és értetlenül bámul rám, kikerekedett szemekkel, mint aki szellemet látott, kezdem azt hinni, hogy nem is ebben az épületben ismerkedtek meg ők ketten. De aztán jön öt olyan személy, akik a nevéről hallottak, de fogalmuk sincs, hol lakik. Ekkor kapok egy kis reményt, ezért hatalmas lelkesedéssel folytatom, amit elkezdtem.

Egyébként szerintem azért nem mondják el a lakcímét, mert azt gondolják, hogy egy emberrabló vagyok, vagy valami pedofil. Lehet, öregít a szőke haj.

Hogy ne tűnjek túl gyanúsnak, veszek egy csomagot a legközelebbi boltban, amibe mindent beledobálok, amit csak találok. Csokitól kezdve, egészen a muffin papírig. Innentől kezdve már a „Nem tudod, hol lakik Rox? Át kell adnom neki ezt a csomagot.” mondattal járkálok.

Vannak olyanok, akik egyszerűen kinevetnek, majd azt mondják „Ne hülyéskedj már!”. Később azonban afféle mondatokat is a fejemhez vágnak, hogy „Rox, befestetted a hajad?”. Értem én, hogy hasonlítunk, de azért nem összetévesztésig.

Így megy ez egy óra hosszáig, de az elszántságom nem csökken, hiszen, amit egyszer a fejembe veszek, azt meg is valósítom. Hirtelen, mikor már arra a konzekvenciára jutok, hogy más lehetőséget kell keresnem, megjelenik egy barnahajú lány, akiről lerí, hogy népszerű. Ahogy gondoltam, ő tényleg ismeri a csajt, és el is mondja a címet, mire újra egy taxiban kötök ki, a hely felé száguldva.

Minden furcsa gondolatot elhessegetek, s ezeket kizárva csengetek be a házba.

Másodpercekig csak állok ott, amíg nem hallok sietős lépteket. Ebben a momentumban egy középkorú nő nyit ajtót. Ahogy végignéz rajtam, én pedig rajta, valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, de hamar figyelmen kívül hagyom. A barna hajú nő rémült tekintete az enyémbe mered. Szólásra nyitná a száját, de egy hang sem hagyja el azt. Mivel a mai nap folyamán szinte mindenki így bámult, egyáltalán nem lep meg az eset.

 - Jó napot, Roxanne-t keresem, itthon van? - kérdezem patetikusan, mivel jó tudni, hogy végre megtaláltam, amit kerestem. A fiatalos asszony továbbra sem válaszol nekem, vagyis próbál, de mintha torkán akadt volna a szó.

 - Anya, ki jött? - Ekkor felbukkan az ajtó mögül Roxanne is. - Jól vagy? - Először rám szegezi a szemét, majd rögtön az anyjára. - Anya, jól vagy? Nem festesz valami jól. - A nő megkapaszkodik az ajtófélfában, majd válaszol.

 - Jól vagyok, persze.

Roxanne ismét rám vezeti pillantását, ami nem éppen szeretetteljes, de ezt megértem. Arca még mindig teljesen ki van pirosodva a sírástól, amit igazából én okoztam, amiért összezavartam Zaynt. Szomorúnak tűnik és reményvesztettnek.

 - Mit szeretnél? - kérdezi semleges hangnemben, inkább sürget, hogy minél hamarabb rám csukhassa az ajtót, de ezt nem fogom hagyni, túl sokat szenvedtem, hogy eljussak idáig.

 - Beszélnünk kell - hozom fel, de a keresztezett karja nem azt mutatja, hogy vevő lenne a csevegésre.  - Fontos.

Vacillál még egy ideig az ajtóban, majd egy bólintás kíséretében arra jut, hogy beengedjen. Mögöttük ballagok.

 - Anya, biztos jól vagy? Nagyon elsápadtál - aggodalmaskodik továbbra is. Figyelmen kívül hagyva a kérdést, egy újabb kérdő mondattal áll elő

 - Honnan ismeritek egymást? - embereli meg magát, majd odébb áll két lépéssel, hogy mindkettőnket tisztán lásson. Mielőtt még válaszolnék, megteszi valaki más. Egyik pillanatban még zavartan kapkodja a levegőt, majd összeszedi magát és próbál velünk kommunikálni.

 - Nem igazán ismerjük egymást. - Őszintén bevallja, azt, amit én is mondtam volna - Szerencsére - teszi hozzá alig hallhatóan, nekem mégis kellőképpen megüti a fülem. Mindig is amolyan szelektív hallással rendelkeztem, amit nem kellett volna azt hallottam, ami pedig fontos volt, azt nem. Kissé felháborodva vezetem rá kérdő pillantásom, de úgy tesz, mintha észre sem venné.

Az anyuka le sem veszi rólunk a szemét, sokáig csak mered ránk, mintha valamin elgondolkodna közben. Ekkor tűnik csak fel, hogy nagyon fiatalos, néhány ránc ül a szeme sarkában, ami az idő múlását jelképezi, de alakja kifogástalan, szinte már tökéletesnek mondható. Kisugárzása tekintélyt parancsoló, de mégis kifejezetten szimpatikus. Sötétbarna haja keretezi gyönyörű arcát, valamint kiemeli különleges kékeszöld szemeit. Roxanne kerül velem mindenféle kontaktust, az arcát velem ellentétes irányba fordítja, keze még mindig össze van fonva maga előtt. Siettetően egyik lábáról a másikra billeg. Arra vár, hogy elmondjam, amit szeretnék, de látom az anyukáján, hogy szeretne beszélni, ezért nem akarok illetlenül belevágni. A szituáció már kínosságig fajul, mikor megszólal az elgondolkodott asszony.

 - Hát, elég furcsa ez az egész dolog - sóhajt egyet Roxanne anyja feleszmélésképpen, mikor is mindketten kérdően figyeljük a továbbiakat. Az tényleg elég abszurd, hogy egy ponton elindulva, fél napig kerestem ezt a lakcímet, ahol most megszólalni sem merek. Kötelezettségként tekintettem erre, Zayn miatt, bár bevallom őszintén, a lelkiismeretem játszott a legnagyobb szerepet ebben. - Annabelle, igaz? - mosolyodik el kellemesen, majd a kezét nyúltja felém, amit tétovázva elfogadok, majd enyhén megrázom. Közvetlenül a szemébe nézek, hogy kiolvassam belőle, mire gondol. Ekkor már tényleg kezd furcsává válni a helyzet, hiszen nem teljesen egyértelmű, hogy honnan is tudja a becses nevem. Annak ellenére, hogy szeretném, nem sikerül semmit felfedezni, ami árulkodó jel lenne.

 - Hogyan..? - A hangom valamiért remeg, a kérdés végére szinte teljesen elnémulok, ezért csak reménykedni tudok abban, hogy megérti, hogy mit szeretnék kérdezni.

 - Lányok, ez egy nagyobb hangvételű beszélgetés lesz, de úgy érzem most jött el az ideje. Kérlek, gyertek utánam. - Roxanne meglepett arcát látva, kis szorító érzés keletkezik a gyomromban, amit nem tudok hová tenni. A furcsa előérzetemet félrelökve követem a gyönyörű nőt, aki a nappaliban foglal helyet a kanapén. A lánya mellé ülök, de nem közvetlenül, mivel jól tudom, hogy kényelmetlenül érezné magát.

 - Mi folyik itt? - néz körül Roxanne, mintha valami kamerát keresne a szemével.

Az asszony komoly arckifejezése arról árulkodik, hogy valami fontos dologról szeretne beszélni, én pedig csak ülök ott, mit sem sejtve, és várom, hogy belekezdjen. Miután megköszörüli a torkát, és két tenyerét összekulcsolja, felcsendül a hangja.

 - Huszonhárom éve, amikor teherbe estem, volt egy gyerekkori barátnőm, akiről kiderült, hogy meddő, és sehogyan sem lehetett gyereke. - Keserű mosoly ül a száján, szemét a saját kezén legelteti, majd felnéz, hogy megbizonyosodjon a felől, hogy figyelünk rá. - Ő az a nő volt, aki már fiatalon is arról álmodozott, hogy legalább három gyereke lesz. Nagyon összetört, amikor kiderült, hogy tulajdonképpen fogamzásképtelen - egy hatalmas sóhaj után folytatja - Borzalmas volt őt úgy látni, semmihez sem volt kedve, és a férje mindennél jobban szerette, de fogalma sem volt róla, mit tehetne. Szóba sem jöhetett a lombikbébi, hiszen viszolygott attól a gondolattól, hogy egy idegen nő gyermekét kell felnevelnie.

 - Miért érzem úgy, hogy Alexandra Wilberry-ről van szó? - túrok idegbajosan a hajamba, mert egyszerűen megráz a történet.

Rox anyja csak bólint egyet, majd megszólal.

- Róla van szó.

A szemem sarkából Roxannere nézek, aki a semmibe mered, elnyílt ajkakkal. Látszólag képtelen felfogni, hogy miről is van éppen szó.

 - Amikor kiderült, hogy ikreket várok, egy ajánlatot tettem neki, ami boldoggá tudta tenni őt. - mosolyodik el nosztalgiázva. - Tudnotok kell, hogy Fred-del, a férjemmel nem éltünk valami jól még akkor, és nagyon nehezen tudtunk volna csak felnevelni két gyermeket. Ő akkor fejezte be az egyetemet, én pedig egy üzletben dolgoztam eladóként, lehetetlen helyzet volt.

 - Anya, miért most kell ezt megtudnom? - pattan fel dühösen a fotelről a vörös hajú lány.

 - Lányom, nem akartunk ebből problémát, ezért is költözött Sandy America másik oldalára. - válaszol teljesen nyugodt hangvétellel. - De úgy tűnik a sors elkerülhetetlen volt.

Egy olyan érzés veszi át felettem a hatalmat, amilyenről nem is tudtam, hogy létezik. Nehezemre esik elhinni, hogy ez megtörténik velem, hiszen teljesen abszurd, és annyira hihetetlen, hogy már szinte valóságos. Viszont, ahogy a két vitatkozó személyt nézem, akiről most derült ki, hogy igazából a családom részei, egyre közelebb érzem magamhoz, valamint sokkal hihetőbbé válik az egész mese. Őket nézem, de kizárok minden zajt, és a saját gondolataim bugyraiba temetkezem.

Bebizonyosodik számomra, hogy a sors bizony tényleg elkerülhetetlen, mivel amit fent megírtak, az úgy is lesz. Az, hogy az életet a pillanatok befolyásolják egy szinten igaz, de van, ami úgy is meg fog történni, ha minden áron azon vagy, hogy ne legyen úgy. Kicsit ijesztő az egész helyzet, mert annak az épületnek a padlóján állok, amelyiket talán legelőször pillantottam meg. Jártam már itt, mégsem emlékeztem rá, hisz újszülött voltam, de abban az esetben is, ha lehetetlennek tűnt, én akkor, abban a percben otthon voltam. Nehéz volt feldolgozni az egész történetet, biztosan nem hittem volna el, ha nem éreztem volna ezt a bizonyos meghittséget.

A filmekben ilyenkor dühösek szoktak lenni, a jelentőségteljes dolog eltitkolása miatt, azonban én nem voltam olyan kisgyerek, mint a Két lotti. Belegondoltam a helyzetbe, és tudtam, hogy nem döntöttek volna így a szülők, ha lett volna más választásuk. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem abban a pillanatban. Mint a „Miért pont engem?”, vagy „Miért huszonkét évesen tudjuk ezt meg?”. Szívem szerint számon kértem volna az információközlőt, de biztosan tudtam, hogy felesleges, már nem lényeg. Így a kérdéseim mindörökre megválaszolatlanok maradnak, ugyanakkor ez jobb is így. Egyszer már próbáltam felbolygatni a múltat, de rossz döntés volt, nem szeretnék egymás után kétszer hibázni.

Boldog családban nőttem fel, sosem kívánkoztam jobb élet után, sosem szenvedtem hiányt semmiben, és hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettek engem. Talán jobban is ragaszkodtak hozzám, mint az normális lett volna. Tizenéves koromig nem mehettem egyedül a tőlünk tíz percre épült iskolába, mert a szüleim szerint veszélyes volt a környék. Ez mind teljesen elfogadható lett volna, ha nem köztudott, hogy az egyik legjobb hírű területen laktunk.

Ahogy nosztalgikus képek lepik el az elmém, egy kellemes mosoly húzódik ajkamra. Tudom, hogy a nővérem, és az anyukám beszélgetnek mellettem, de közben azzal is tisztában vagyok, hogy nekem nem itt van a helyem. Saját életem van, saját családom, akiket imádok, saját érzéseim, saját emlékeim, és amennyire otthon érzem magam itt, annyira érzem azt is, hogy nem tartozom ide. Nehezemre esik eldönteni, hogy ez negatívumként, vagy pozitívumként fogjam fel, majd rájövök: Van még valami, amit el kell intéznem.

28. Fejezet

Drága olvasóim! Immár 135-en gyűltünk össze, ami elképesztően jólesik. Mint ahogy mondtam, sosem hittem, hogy az előző blogom után, ez ekkora sikernek fog örvendni. Csak nektek köszönhetem ezt, senki másnak. Mint ahogy azt is, hogy harmadik helyezettként végeztem a Blogger Awardon, mindenkinek hálás vagyok a voksokért. Nagyon imádlak titeket, ugye tudjátok?! A DTD sajnos nem nyerte meg a legkedveltebb designblog kategóriát, de reméljük jövőre majd sikerül. 

A napokban, mint láttátok, privát üzemmódba váltottuk a blogot, de szerintem mindenkinek szembetűnik, hogy ennek mi is az oka. Ez a végleges kinézet, ami szerintem elképesztően gyönyörű és különleges lett. Mircsi érdeme minden, itt is szeretném neki megköszönni ezt a csodálatos küllemet, amit varázsolt nekem. Egyre tehetségesebb és tehetségesebb lesz! És annak ellenére, hogy már az idegein táncjóoltam a folytonos követelőzésemmel, ez lett az eredmény. Szerintem megérdemel egy kalapmegemelést. A karakteres oldal bővült egy személlyel, ha látni akarjátok, hogy ki az, nézzétek meg. Itt még lesznek változtatások, szóval ez a menüpont nincs teljesen befejezve. Valamint készül még egy könyvborító, és egy szerkesztett kép a Chat alá, amit majd Lexie fog elkészíteni. Alig várom!
Na, nem is húzom tovább az időt, hiszen érkezik az új fejezet.

Mindenkinek jó olvasást kívánok! Remélem tetszeni fog, a más szemszögből megírt rész. Érdekel a véleményetek, mivel eddig csak Rox nézőpontját írtam le, most ez kicsit más lesz.

***

Xoxo Bri

A múlt zargatása

*Annabelle szemszög*

Rengeteg fájdalmas gondolat gyötör, még mindig rémálmaim vannak a baleset miatt, és mialatt abban reménykedem, hogy kiesnek életem legkínzóbb pillanatai a fejemből, még erősebben belém vésődnek. A kín az ütközéskor, Zayn arca, ahogy próbál kijutni a teherautó mellett, de már tudja, hogy lehetetlen, ahogy rám néz, összeszorított fogakkal és fájdalmat sugárzó gyönyörű szemeivel. A saját sikolyom kísértve tér vissza minden egyes nap, amikor lehunyom a szememet, és önmagam démonaival küzdök. A szüleim tanácsára folyamatosan pszichológushoz jártam, de semmit sem tudott segíteni a helyzetemen, merthogy amikor felidéztem a momentumokat, újra és újra átéltem mindent. Akkor rájöttem, hogy semmi más nem tudja elfeledtetni velem ezeket a keserves emlékeket csak Ő, az, aki a legjobban emlékeztet rá, és a közös baklövéseinkre.

Mindig belevittük egymást a rosszba, és próbáltuk élvezni a fiatalságunkat, felelőtlenül és kockázatosan éltünk, mert akkor éreztük igazán azt, hogy létezünk. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy valami ennyire megváltoztathatja a felfogásunkat.

A szüleim nagyon féltettek engem, mivel rálátásuk volt a cselekedeteimre, igaz olyan durva részleteket még ők sem tudtak, mert úgy döntöttem, jobb, ha elhallgatom előlük. Hiába próbálkoztak azzal, hogy megállítsanak, tudták, hogy csak akkor fogok leállni Zaynnel együtt, ha tanulok a saját hibáimból. Fogalmam sem volt, hogy ekkora hiba valaha is bekövetkezhet.

Tisztában voltam vele, hogy Zayn nem lesz képes majd végignézni a haldoklásomat. Ismertem a múltját, és tudtam, hogy az anyukája ugyanilyen körülmények között ment el. Hatalmas trauma volt a fiúnak, tizenkét évesen, hogy figyelemmel kellett kísérnie az anyja folyamatos leépülését a kóma alatt, mikor rákos volt és válságos helyzetbe került. Zayn úgy érezte, hogy a történelem megismétli majd önmagát, és menekült saját végzete elől.

Nem számítottam másra, tudtam, hogy amikor felébredek az eszméletlen állapotból, ő már nem lesz ott. A státuszom nem volt stabil, és amikor a szívem majdnem teljesen leállt, Zayn megfutamodott. Fogalma sem volt róla, hogy végül sikerült megmenteni az életemet. Megértettem őt, nem tudtam hibáztatni emiatt, mivelhogy én is ugyanígy tettem volna. Megbeszéltük, hogyha netán valamelyikünkkel olyan dolog történik, hogy kórházba kerül, és haldoklik, a másik nem fogja siránkozva végignézni, merthogy akkor boldogtalan lenne. Megígértettük egymással. Mi, a kapcsolatunkban végig azon voltunk, hogy vidámak, és mindennél boldogabbak legyünk, és az elválást sem terveztük másképp, szóval jólesett, hogy betartotta a fogadalmát.

Azonban valami varázslatos dolog történt, és Isten úgy döntött, hogy ad nekem még egy esélyt arra, hogy éljek.

Sokáig tartott, még felépültem, mindemellett a sérüléseim teljesen begyógyultak, ez idő alatt végig azon kattogott az agyam, hogy megkeresem Zaynt, amint talpra állok, de amikor jobban átéreztem az ő helyzetét, rájöttem, hogy nem szeretnék ráijeszteni, miközben abban a tudatban éli mindennapjait, hogy meghaltam. Nem akartam olyan váratlanul érkezni, hogy sokkos állapotba hozzam, ezért bátorkodtam felkeresni Bethany-t. Mivel elég szabad szellemű a lány, szinte senki sem tudja, hogy hol tartózkodik éppen, ezért nem volt egy könnyű menet a felkutatása, ám végül sikerült. Megbeszéltem vele, hogy előre tájékoztatja Zaynt a felállásról, s csak azután érkezem én a képbe.

Eltelt egy év, mégis minden a szerencsétlenség napjára emlékeztetett, ezért igyekeztem változtatni a gondolataimon, és a kinézetemen egyaránt. A régi, barnás-vöröses tincseimet átfestettem hidrogén szőkére. Először elég drasztikusnak tűnt az átalakulás, de már kezdek hozzászokni, ráadásul nem is áll olyan rosszul, mint amilyenre számítottam. Szerencsére a családom mindenben támogat, számíthatok rájuk, és a megérésükre egyaránt. Egykeként a teljes figyelmüket rám szentelik, ezért talán néha már túlzásba is viszik a törődést. Anya például a mai repülőútra, tíz szendvicset csomagolt. Szerintem azt hiszi, hogy a lánya egy elefánt.

A taxiból kilépve, hat óra utazás után végre ténylegesen megérzem lábam alatt a talajt. New York ugyanolyan, mint San Francisco, csak nagyobb verzióban, rengeteg felhőkarcolóval, valamint nevezetes épületekkel, és végül, de nem utolsó sorban kevés friss levegővel. Zayn nem esett át túl nagy környezetváltozáson, amit megértek, hisz mindig is imádta a termetes városokat, szóval úgy véltem nem lett belőle egy tanyasi ember, aki hobbiszinten földet művel. Ajkaimra mosoly szökik, amikor lelki szemeim előtt megjelenik Zayn gumicsizmában, egy kapával a kezében.

Nem sokáig vagyok képes mosolyogni, mert ahogy közeledek a lift felé, térdeim remegni kezdenek. Bele sem merek gondolni, hogy milyen lesz majd látni Őt, ilyen hosszú idő után. A szívem szaporán veri a mellkasomat, mintha nem sokáig tudna már bent maradni, s közben a kezemet ökölbe szorítva az ajtóhoz emelem. Csakhogy gyorsan meggondolom magam, majd úgy döntök, hogy inkább a testem mellett pihentetem. Sosem voltam az a lámpalázas típus, ő mégis mindig tudta, hogy hogyan hozza ki belőlem a félős kislányt, és ez most sincs másképp. Rettegek, hogy nem úgy reagál, ahogy én azt megálmodtam, ezért az idegességem már körömrágásig fajul. Felidéztem magamban igézően barna szemeit, amik mindig ajkaival együtt mosolyogtak, miután valami pimasz viccet ejtett ki rajtuk. Imádtam ébenfekete tincseit, amik rendszeresen a látószervébe lógtak, és legtöbbször kócosan ágaskodtak a feje búbján. Akkora örömöt érzek, amiért ezt most újra lehetőségem van látni, hogy a sírhatnék kerülget.

Még nem vagyok kész arra, hogy ezt ismét megtapasztaljam. A retikülömből előhalászom a kis tükrömet - az időhúzás érdekében -, hogy lecsekkoljam a piros rúzsom és a sminkem többi részét, hogy vajon minden a helyén van-e, vagy lefojt az egész a fenébe. A végén még Zayn azt hiszi, hogy egy pandával van dolga. Sosem volt állatbarát, csak a kutyákat szereti, abból is a nagyobb fajtákat. Valahogy nagyon más irányba keveredett a képzeletem, és amikor azon kapom magam, hogy saját személyemet megállás nélkül állatokhoz hasonlítom, úgy döntök, hogy megemberelem magam.

Igyekszem összeszedni minden bátorságomat ahhoz, hogy végre meg tudjam tenni. Az imént kivett tárgyat visszacsúsztatom a táskámba, majd egy hajigazítás után kétszer kopogok az ajtón.

Másodpercek és egy „Ki az?”  után megjelenik a bejáratnál az a bizonyos személy, aki életem legtöbb boldog pillanatát okozta, s közben a legrosszabbakra emlékeztet. Mindig is egy ilyen kettős érzés uralkodott bennem vele kapcsolatban, hisz ha valakit szeretsz, tudod, hogy ő az, aki a legnagyobb fájdalmat okozhatja. A bizalmammal a kezébe adok egy kést is, amiről ő dönti el, hogy használatba veszi-e, vagy sem.

Zayn arcvonásai megfeszülnek, ahogy könnyes tekintetem találkozik az övével. Egy minutumra lefagy a sokk miatt. 

Semmit sem változott, mégis rengeteget, a haja már nem kócosan éktelenkedik a fején, hanem felzselézve, gondosan beállítva. Az eddig baba sima arcát borosta fedi, és sármosabb, mint valaha. Hihetetlen, hogy egy év alatt vált teljesen férfiassá a kisugárzása, mivel én még azt az énjét ismertem, amelyik, ha mosolygott abszolút  kisfiúnak látszott. Megtámaszkodik az ajtófélfában egyik kezével, a másik még a kilincsen pihen, ajkai elnyílnak a döbbenettől, miközben minden lehetséges érzelem az arcára van írva. Ijedtség, meglepettség, öröm és fájdalom egyben. Feszülten kezdi rágni alsó ajkait, mint mindig, amikor ideges, végül beleharap, hogy rábírja magát a befejezésre. Tehetetlenül a hajába túr, pillantása zavart, mintha nem is hinne igazán a szemének. Ez az első alkalom, hogy ennyire bizonytalannak látom őt, látható, hogy nem érzi magát magabiztosnak, mint ahogy az tőle megszokott. Próbál megszólalni, hatalmasat nyel, majd lehunyja a szemét, de megszabadítva őt a kellemetlen első szótól, inkább én nyitom szólásra a számat.

 - Mi az? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott - sütöm el létezésem alatti leglaposabb humortöredékét, de eléri a kellő hatást. Zayn először furcsállóan néz rám, majd felfogja, hogy mire értem.

 - Úr Isten - szótagolja az orrnyergét dörzsölve - A morbid humorod még a régi - Kínosan felnevet, majd szeme újra végigfut rajtam.

Egy idő után már kezdem kellemetlennek hinni azt, hogy ott pislogunk egymásra meredve, bár nem merünk közelebb lépni a másikhoz, mert annyira elképzelhetetlen, hogy ez tényleg a valóság. 

 - Beengedsz, vagy álljak itt kint? - teszem fel ironikusan a kérdést, ő meg, mint akinek eszébe sem jutott ez a lehetőség, tétovázva elengedi a kilincset, hogy szépen lassan beslattyoghassak a nyílászárón.

Utasít, hogy foglaljak helyet a kanapén, én pedig teljesítem a kívánságát. Feszültebb vagyok, mint gondoltam. Alig merek megmozdulni az ülőhelyemen, a hátam, szabályosan derékszögben ki van húzva, a kezemet a combomon pihentetem, akár egy hercegkisasszony. Zayn le sem veszi rólam a szemét, fogalmunk sincs, mit mondjunk, hiszen annyi minden kavarog a fejünkben, hogy nehéz lenne egy dolgot kiválasztani közülük. Az óra kattogása az egyetlen, ami megtöri a szinte már zavaróan nyomasztó csendet. Zayn a fotelben ülve, kissé oldalra hajtott fejjel fürkészi az arcomat, ami még mindig könnyes a meghatódottság miatt.

Fáj, hogy mi, akik mindig tudtunk miről beszélni, most némán bámuljuk egymást. Fáj, hogy minden egyes alkalommal azon voltunk, hogy a hangtalanság ne legyen kínos, s ez jelen pillanatban szertefoszlott tervekként lóg a semmiben, ugyanis a szótlanságunk aggasztóbb, mint valaha. Nem kell Zayn szájából hallanom, hogy tudjam, amit egykor közösen felépítettünk, már romokban hever. Az a valamikori jelen, amiben éltem, észre sem vettem, de múlttá vált, mint ahogy Zayn szemében is múlttá váltam, és akármennyire is tartozik ez a normális élet körforgásába, nekem borzasztóan rosszulesik, hogy ilyen könnyedén túltette magát rajtam. Mit is vártam? Abban a hitben élte az életét, hogy nem vagyok az élők között. Igyekeztem belül ugyanaz maradni, aki rég voltam, ámde körülményesebb, mint terveztem, főleg úgy, hogy más nem törekedik. Mindenki továbblép, én pedig beragadok, mint egy antik szekér az iszapos talajba.

 - Bell, miért nem jelentkeztél? - Zayn kérdése igen váratlanul ér, kizökkent a keserű elmélkedésemből, ezért felé kapom a szemeimet, amik mindeddig a semmibe meredtek. Az ő arckifejezése sem tanúsít többet fájdalomnál és csalódottságnál. Fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak erre, hisz teljesen jogosan kérdezi. Ha akartam volna időben lépni, megtehettem volna, de féltem. Rettegtem, hogy Zaynt úgy lássam, amilyen állapotban akkor volt, összetörve, s a saját lelkiismeretével viaskodva. Azzal viszont még nehezebb lett volna megbirkózni, ahogy lát engem szétesni. Fel kellett épülnöm fizikailag és lelkileg egyaránt az újbóli találkozáshoz. Mindkettőnknek időre volt szüksége.

 - Zayn, én… - Nem vagyok képes befejezni, akármennyire is próbálkozom. Zayn tudatában volt, hogy miért nem, mivelhogy ismert annyira.

 - Hónapokon keresztül azt hittem, hogy halott vagy, aztán most betoppansz. Még fel sem fogtam, mi van. Mit vársz tőlem, Bell? - tárja szét a kezét tanácstalanul. Azon van, hogy minél hidegebbnek tűnjön, noha a testbeszéde teljesen mást mond, mint a szavai. Szempárja sokkal jobban csillog, mint általában, állkapcsa feszül, és lerí róla a végeláthatatlan szomorúság. Ez az egyetlen ok, ami miatt nem esnek rosszul a hozzám vágott szótagok.

 - Ne hidd, hogy csak neked volt nehéz - pillantásom eszeveszettül az övét keresi, majd mélyen az íriszeibe nézek. Ismét hosszas hallgatás száll a szobára, csak az a különbség az előző, s e között, hogy már nem kellemetlen, mivel arra várok, hogy Zayn mondjon valamit. Nézem, ahogy idegesen a hajába túr, ismételten, lábán hangtalanul és feszülten dobol, keresi a szavakat.

 - Sajnálom.

Tudom, hogy mit akar ezzel, tudom, hogy, mint mindig, most is egyedül akarja cipelni a terhet, mert reflexből ezt teszi. Nem szeretné, hogy más is annyira szenvedjen, mint ő, ezért elviszi a balhét. De erre most nincs szükség, nem kell, hogy minden az ő vállán nehezedjen, nem engedem.

 - Mégis mit sajnálsz? - Kissé indulatosabban, ráförmedve szólalok meg, ezért sikerül őt annyira meglepnem, hogy teljes figyelmét nekem szentelje. - Ne próbálj mindent magadra vállalni, a baleset kettőnk miatt volt. Ha nem terelem el a figyelmedet, semmi sem lett volna, ezt mindenki tudja, csak te nem akarod elfogadni, hogy most nem minden a te hibádból történt.

Zayn szemei kikerekednek, miközben engem hallgat, mintha el sem hinné, hogy én így vélekedek a helyzetről.

 - Én hagytam, hogy eltereld a figyelmemet - akadékoskodik tovább dühösen.

 - Zayn… - Próbálom megállítani a folyamatos önmarcangolását, ám sikertelenül.

 - Majdnem megöltelek, és te azt mondod, hogy nem az én hibámból történt? - Hitetlenkedve összeráncolja a homlokát, azt mutatva, hogy nem hiszi el, amit mondok. - Ne próbálj meg vigasztalni csak azért, mert elfogult vagy velem kapcsolatban - emelkedik fel a fotelről ingerülten, de még mielőtt túlzásba esne, követem a példáját, és erőteljesen átölelem őt. Tisztában vagyok vele, hogy mindig csak így volt lehetséges lenyugtatni őt. A döbbenet miatt nem viszonozza rögtön, csak némi totojázás után.

Egy olyan ismeretlen és fagyos érzés fogad, amivel most találkozom először. Az emlékezetemben úgy élt, hogy Zayn karjai megnyugvást és biztonságot tudtak nekem nyújtani, most azonban távolinak és idegennek érzem, ezért hamar meg is szakítom. Nem akarom, hogy ez legyen. Nem akarom, hogy az elmémben megmaradt jóleső illúziók semmissé váljanak.

Amikor Zayn már lecsillapodik, körbevezet a házban, amíg idióta és elhanyagolható dolgokról járatjuk a lepénylesőnket. Megmutatja a rezidenciájának mindegy egyes szegletét. Én csak ámulok és bámulok, tudniillik a lakás gyönyörű, azonfelül ízléses, ám ötletem sincs, miért ilyen tiszta. Valamilyen okból kifolyólag akármennyire vizuális kaliberű vagyok, nem tudom elképzelni, ahogy Zayn takarít. Elég terjedelmes fantáziával rendelkezem, de azt nem vagyok képes befogadni, hogy az ő kezében egy porszívó van.

 - Mi ez a béna vigyor? - kíváncsiskodik a fiú két pislogás után, majd hanyatt vágja magát a franciaágyán.

 - Elképzeltem, ahogy portalanítasz - mondom, ugyan nem sikerül kibírnom nevetés nélkül. - Vagyis csak próbáltam. - Zayn összevont szemöldökkel, s homlokráncolással ül fel az ágyon.

 - Pedig hidd el, nem öntisztító a lakás - motyogja cinikusan. - Bár, ha van ilyen, akkor kérlek, értesíts. Érdekelne.

Mosolyogva állok előtte, zsebre dugott kézzel. Örülök annak, hogy az ironikus poénjai még mindig ugyanazok. Közben késztetést érzek, hogy körbenézzek a szobában, ezért ide-oda lépkedek, amíg meg nem pillantom az éjjeliszekrényen a képemet, amit az egyik buli előtt készített rólam. Halvány szórakozottság mutatkozik meg az arcomon. Végül is, találtam valamit, ami velem kapcsolatos. Jóleső érzés fog el, mikor nézem, hogy ezen a hajam még vöröses színben pompázott. Megannyi relikvia tör felszínre az agyamban a fotót fürkészve. Életteli kacajok, szemérmes kézfogások, felejthetetlen csókcsaták, lopott érintések, emellett szenvedéllyel végződő veszekedések. A három év, amíg együtt voltunk, egy filmként pörög le előttem. Ez nem egy olyan film, amit lejátszanak a moziba, majd nagy sikert arat, ez a mi filmünk, a közös emlékeinkkel, a sajátos érzéseinkkel. Érdekel, hogy Zaynben még élnek-e ezek a percek, vagy csak én őrzöm féltett kincsként. Sosem vallaná be, ha így is lenne. Egy évébe telt, még képes volt kimondani azt a bizonyos „sz” betűs szót.

 - Örülök, hogy azért nem felejtettél el teljesen - emelem felé a fényképet, mire kínosan nevetve a tarkójára helyezi a kezét, én pedig leülök mellé az ágyra.

 - Egy ilyen vörös hajat nehéz elfelejteni - Zayn beismerő vallomása nem sikerül túl lehengerlőre, ezért a könyökömmel oldalba bököm.

 - Miért, szőkén már elfelejtesz? - biggyesztem le ajkaimat, szomorúságot álcázva.

 - Annyira azért nem áll szarul.

 - Ezt felfogom dicséretként. Köszi.

Zayn felszabadultan elterül az ágyon, én viszont úgy ülök a szélén, mint aki karót nyelt. Rettenetesen foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon Zayn talált-e valaki mást, mióta nem hallott felőlem. Tolakodónak és indiszkrétnek tartom csak úgy feltenni, mintha lényegtelen lenne. Sokáig csak rezzenéstelenül gondolom át az összes variációt amit válaszolhat, és igyekszem összeszedni a bátorságomat, hogy megtegyem. Félek a választól, összetörnék, ha tudnám, Zayn más lány mellett találta meg a boldogságot. Egy dolog ösztönöz, az az egy pedig minden kételyemet eloszlathatná. Ez pedig a nemleges válasz lehetősége.

 - Zayn megjött az imádott nővéred! - szűrődik be Bethany jól ismert, karakteres hangja a hallból, félbeszakítva ezzel engem. Mintha egy jel lenne arra, hogy ne tegyem meg, amit szeretnék, ellenben nem foglalkozom vele, belevágok.

 - Van most barátnőd? - A szavakat hangsúlyozom emellett lassan ejtem ki ajkaimon. Próbálkozom minél világosabb lenni, elkerülve ezzel a félreértéseket. Kiterített lapokkal játszom, mivel úgy érzem, tudnia kell, miért kerestem fel ennyi idő után.

Zayn arca rezzenéstelen, nem mutat érzelmeket, ezért nem is adja meg azt az alternatívát, hogy tudjam, mire számítsak. Sokat habozik mielőtt választ ad nekem, ami miatt kezdek türelmetlenné válni.

 - Nincs. - Amint kimondja, egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, akkor is, ha nem néz közben a szemembe, mert éppen az ágyon fetreng. El sem tudom képzelni, mit csináltam volna, ha megtudom, hogy másba szerelmes. Amikor elindultam erre a hosszú útra, meg sem fordult a fejemben, hogy ez is megtörténhet, csak meggondolatlanul cselekedtem, mint ahogy mindig szoktam. Éreztem, hogy semmi sem a régi már, de reményt adott az, hogy még nem lépett százszázalékosan tovább.

Egyik percről a másikra Zayn felül az ágyon, tekintete a mögöttem lévő ajtón állapodik meg, szemei kikerekednek, s szinte kővé dermed. Amikor reflexből hátranézek, egy sötétvörös hajú lányt pillantok meg. Csak bámulnak egymásra, de az ábrázatuk mindent elmondd, amit kell. Hófehér arcbőre könnyektől nedves, kékeszöld szemében mély szomorúság ül, vegyítve a mérhetetlen csalódottsággal. Le sem tudom venni róla a pillantásom, ugyanis a kinézete teljességgel ugyanolyan, mintha a baleset előtti énemmel találnám szembe magam, és ez megrémiszt. Csak a stílusunk az, ami különbözik, én mindig inkább sportosabb voltam, ő pedig a csinos kategóriába tartozik. Csak üveges íriszekkel pásztázza a fiút, ennek dacára mindent elárul Zayn arckifejezése. Gyorsan kapkodom közöttük a fejem, az egész csak szekundumok erejéig tart, nekem ennek ellenére óráknak tűnik. Zayn szeme mégis miért tükrözi azt, hogy sajnálja?

Lövésem sincs, hogy ki ez a lány, de rendesen levágta a hisztijét, az biztos.

Miután elfintorodik, sietve megtöröli a szemét az ökölbe szorított kezével, holott a cseppek csak szaporodnak orcáján, így inkább ugyanezzel a könnybe lábadt szemmel kirohan a lakásból, becsapva maga után a bejárati ajtót. A fülsüketítő csapódás még akkor is visszhangzik a fejemben, amikor Zayn megszólal, mielőtt még rákérdezhetnék, ki ő.

 - Mit keresett itt? - ordít ki a konyhába Beth-nek dühösen, aki csoszogva a küszöbhöz lépdel.

 - Ezzel a csajjal mindig összefutok a lépcsőházban - tárja szét a karját értetlenül. - Azt mondta beszélni akar veled.

 - Baszki - mondja idegesen, majd feláll az ágyról, és a fejét fogva fel-alá járkál a szobában. Furcsa őt így látni, hiszen egykor még az egyetlen, aki ilyen állapotba tudta hozni, az én voltam. Ekkor már kezdem sejteni, hogy a lánynak milyen szerepe van Zayn életében. - Ezt nem hiszem el.