14. Fejezet

Drágáim! Nagyon sajnálom ezt a szó nélküli eltűnést. Egyszerűen se lelki erőm, se időm nem volt ide kiírni nektek, hogy mi is a helyzet. Hónapokat késtem a résszel, vagyis inkább nevezném szünetnek, mint késésnek. Sokat gondolkodtam, hogy folytatom-e az egész blogos dolgot de rájöttem, hogy enélkül nem lenne teljes az életem. A DTD-el még nem tudom mi lesz, de abban biztos vagyok, hogy ezt a blogot be fogom fejezni, az életem árán is - bármilyen drámaian is hangzik. Nem lesz rendszerezve a fejezetek érkezése, kicsit bizonytalan lesz majd minden, de igyekszem mindig időben érkezni velük. Közben új kinézet került a blogra, amiért mérhetetlenül hálás vagyok M. Mircsinek, kicsit az agyára mentem, miközben csináltuk. :D Imádlak! A véleményeteket rettenetesen várom, mind a részről, mind a kinézetről.

Akik leiratkoztak, azokat teljes mértékben megértem, viszont akik velem tartanak, azoknak mérhetetlenül hálás vagyok. Köszönöm nektek, csakis miattatok folytatom.

***

Xoxo

Bri

Meggondolatlan

Ebben a pillanatban, az egyetlen kívánságom az, hogy egyedül lehessek. Elfáradtam, belefáradtam. Egyszerűen csak el akarok tűnni a föld felszínéről, vagy követelek egy köpenyt, ami láthatatlanná tesz. Amikor a tükörben megnézem magam, meglátom, hogy a kissé elcsúszott smink, mennyire undorító látvány tud lenni. Szomorú vagyok, és megalázott. A negyedik Gin Tonik - mert ez a kedvenc italom, a vodkanari mellett - után, úgy gondolom éppen eleget ittam ahhoz, hogy önfeledten, mindent kizárva tudjak táncolni. Ahhoz viszont nem elég, hogy ne gondoljak Zaynre, aki a kijelentésével teljesen összetör.

Egy pohárka vodkával, elindulok a tömegbe, s önfeledten táncolni kezdek. A zene minden egyes dallama végigjárja a testem, és csodálatosan érzem magam, mintha a mennyországban lennék. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a tíz nem fogadott hívást Zoetól, illetve Noeltól, csak élvezem a zene ritmusát. Elég nagy a szórakozóhely, hogy messze elkerüljem a barátaimat, így semmivel sem kell törődnöm. Az alkohol égetően folyik le torkomon, talán még sosem ittam ennyit. A világ, mintha forogni kezdene körülöttem, s egyre homályosabban látom a körülöttem lévő emberek táncát. Később leülök a bárpulthoz, és beszélgetni kezdek a sráccal, aki az előbb le sem vette rólam a szemét.

 - Lehet nem kéne többet innod – hajol hozzám közelebb miközben mosolyog, mint a vadalma. Egyáltalán nem áll jól neki a jófiú szerep, sőt legszívesebben lefejelném.

 - Lehet, hogy nem ezzel kell foglalkoznod, hozd a következő vodkát! – utasítom, és beletúrok élénkvörös hajamba, neki pedig elnyílnak az ajkai. Ekkor eldöntöm, szükségem van rá. – Nem megyünk fel? – kérdezem rámenősen, az arcán megjelenő pimasz mosoly miatt pedig vihogni kezdek. – Vicc volt, vicc volt, nyugi – csapok az asztalra nevetve. A fiú arcán, az első pillanatban, mintha enyhe csalódottság sütött volna le, de végül ő is vigyorogni kezdett.

 - Pedig szívesen élnék az ajánlattal – húzza fel a szemöldökét bizalmasan.

 - Azt tudom – harapom be az ajkam, és a fiú tekintetén látom, hogy már teljesen az ujjam köré csavartam őt. Szikrázó kék szemei, szinte vetkőztetnek. A játékos mosoly az arcán teljesen helyessé teszi, most vonzóbbnak látom, mint ezelőtt. Ahogy figyelem, miként szolgálja ki a vendégeket, mosolygok. Izmos karja megfeszül, mialatt csapolja a sört, és ez meglehetősen jó látványt nyújt.

 - Nem iszol velem? – vetem fel az ötletemet kérdés formájában.

 - Sajnos munka közben tilos innom – elhúzza a száját, mindeközben szemei úgy csillognak, hogy egyből leesik, szívesen tenné. Kihasználva azt, hogy tetszem neki, ismét megszólalok.

 - Velem megszegheted a szabályokat,vedd úgy, hogy ma nem létezik a tilos szó – mondom neki teljes komolysággal.

Valahogy megváltozik benne valami, s miután kiönti az utolsó vodkát, lekap egy üveg rumot és egy viszkit, majd odasúg a társának, és kiindul a pultból.

 - Szerintem akkor menjünk fel – ragadja meg az alkarom, és mutatja az utat. Miközben rám néz, szemeiben ott csillog a fékezhetetlen vágy. Látom, hogy nem sokáig tudja már vissza fogni magát. Miközben rohanunk fel a lépcsőn, a folyosó másik végén meglátok egy ismerős arcot.

 - Várj egy percet – ordítom sietősen a fiúnak, akinek még a nevét sem tudom.  Bólint, és szemeivel követi, ahogy gyorsan lefutok a lépcsőn, majd átsurranok a tömegen, és megérintem a lány vállát, aki közben egy csávóval csókolózik. Normális esetben ilyenkor nem zavarnék, de fél részegen az ember bármit megenged magának.

 - Catherine, basszus te vagy az? – nevetek fel a hirtelen meglepettségtől. A lány abban a pillanatban, a nevemet visítva a karjaimba borul, és úgy ölel, mintha sosem akarna többé elengedni.

 - Nem hiszem el, fogalmad sincs mennyire hiányoztál, kis ribancom – Már ezer éve nem láttam őt. Egy középiskolai barátnőm, aki elég problémás lány volt. Én voltam az egyetlen az osztályban, aki barátkozott vele. Sok rossz dolgot csináltam akkor, de mindig tudtam, hogy hol a határ. Vele ellentétben, ő aztán sosem tudott magának megálljt parancsolni. Végül a drogozás és az ivás miatt kicsapták az iskolából, és azóta nem is hallottam felőle. Alapjában véve egy rendes lány, aki lázad az élet ellen.

 - Mi van veled? – kérdezi lelkesen Cat, de mindeközben megjelenik mellettem a pultos fiú, aki egyre türelmetlenebbül markolja a csípőm.

 - Folytassuk fent, rendben? – várok a beleegyezésére, de gyorsan rávágja az igent - mint mindenre.

***

Fent egyre csípősebb lett a hangulat. Miután Catherine beszámol az egész nélkülem töltött életéről, és elmeséli, hogy csak átutazóban van itt megkönnyebbülök. Szeretem őt, nem ez a probléma, csak szeretném lezárni a múltat. Mindketten nagy változáson estünk át az elmúlt évek során. Én is sokat mesélek neki, az alap dolgokról, de nem osztok meg vele mindent, mivel sosem bízom meg benne teljes mértékben. Részemről mindig volt valami távolságtartás vele szemben, amit nem tudatosan hoztam létre.

Viszont az idő természetesen nem csak dumálással telik. Kyle végig a nyakamat csókolgatja, s idő közben a ruha és lekerül mindenkiről, csak fehérnemű van rajtunk. A körmeimet a pultos fiú hátába meresztem, s csókcsatát kezdeményezek. Tudom, hogy csak le akar velem feküdni, de elhatározom, hogy nem teszem meg. Nem szeretném, ha kicsúszna a kezemből az irányítás, és olyat tennék, amit később majd megbánok. Túlságosan is sérült a lelkem most ehhez. Mindeddig ezt vártam, most viszont az érzéseim megállítottak. Nem tudom megtenni. Csak élvezem, hogy semmi felelősség nincs rajtam, úgy érzem ma este bármit megtörténhet. A rumos üveg aljáról lehörpintem az utolsó kortyot, majd sírni kezdek. Magam sem tudom min, talán a lelkiismeret-furdalás, és minden keverve ezt váltja ki belőlem. Kyle letörölgeti a könnyeimet, Cat pedig simogatja a hajam, de nem kérdezik meg, mi a bajom, mert tudják, hogy nem akarok erről beszélni. Hiába próbálok megfeledkezni az előbbi incidensről Zaynnel, egyszerűen nem megy. Folyamatosan ott van a torkomban az a bizonyos „gombóc”, ami nem hagy lélegezni. Annyira ragaszkodom hozzá, hogy hihetetlen, s ez ellen semmit sem tudok tenni.

Percekkel később viszont már nevetve táncolok a viszkivel a kezemben Cattel, Kyle pedig a fényképezőjével lő rólunk pár fotót. Először valami depis lassú számot kezdünk énekelni, majd egy gyorsabbat, de irtó hamisan, közben egy pillanatra sem hagyjuk abba a nevetést.

Ezután Kyle leül a kanapéra és kényelembe helyezi magát. Ránk néz, mint akinek ötlete támadt, és mosolyogva megszólal.

 - Táncoljatok nekem! – harapja be alsó ajkát. Cattel egymásra nézünk, és „semmi veszíteni valónk nincs” alapon elkezdünk táncolni a zenére. Először külön, majd együtt. Összedörgöljük a fenekünket, és a tánc egyre intimebb és szexibb lesz. Minél többet táncolok, annál inkább kezdem elveszíteni a fejem. Beleülök Kyle ölébe és mindenhol csókolgatni kezdem, de akkor valaki beront a szobába, és mindenki a zaj irányába kapja a fejét.

13. Fejezet

Drágáim! Remélem mindenki csodása van, és cseppet sem unatkoztatok a nyári szünidőben. El sem hiszem, hamarosan vége, nem lehet vége, hiszen még csak most kezdődött... Hű, borzasztóan sajnálom, hogy egy hónapig várattalak titeket a résszel, de annyi dolgom volt, hogy sehogyan sem tudtam elkezdeni. Most viszont, ebben a pár napban nagyon igyekeztem, hogy végre közzétehessem a fejezetet. Sikerült egy hosszú fejezetet összekaparnom nektek. Remélem tetszeni fog, a véleményetekre pedig továbbra is rettentően kíváncsi vagyok, szóval ne féljetek közölni semmilyen negatív, illetve pozitív kritikát a megjegyzés sávban. Használjátok ki ezt a bő két hetet, nehogy aztán úgy emlékezzetek vissza, hogy "Basszus, semmit sem csináltam a nyáron". Jó olvasást kívánok nektek, a következővel legkésőbb három hét múlva jelentkezek.

Szeretnélek megkérni titeket, hogy szavazzatok a Dare to Dream-re a blogger awardson. Rengeteget jelent nekünk ez a verseny. :)

Szavazok!
XoXo

Bri

***

Kegyetlen

Az ezüstszínű púdert apránként viszem fel a szemhéjamra, miközben Zoe hívására várok. A szempilláim felett fekete vonalat húzok kontúrral, majd miközben a spirált használom, anya nyit be a szobámba. Amikor meglát a tükörben, ajkait büszke mosolyra húzza, s végigsimít tűzvörös hajamon, ami hullámosan lepi el a vállamat, és egészen a hátam közepéig ér.

 - Gyönyörű, magabiztos nő lett az én apró kislányomból – szemei keserű szomorúságot tükröznek, melynek jól tudom mi az oka. Az egyetlen pici lánya felnőtt, s ezt elviselni nehezére esett.

 - Köszönöm, anya – mosolygok a csodaszép nőre, aki mögöttem áll. Minden arcvonásomat tőle örököltem, valamint a szemem színét is. Kicsit magasabbra nőttem tőle, de ez apa génjei miatt van.

 - Zoe a nappaliban ácsorog, ne várasd meg nagyon – emeli fel szemöldökét megrovóan. Én a meglepettség miatt teszem ugyan ezt. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk – Bár tudom, hogy van hozzá tehetséged. – mindkettőnkből kacagás tör ki.

Sietősen befejezem a sminkemet, majd egy utolsó pillantást vetek magamra. A combközépig érő méregzöld ruhám miatt a kékeszöld szemem most inkább zöld színben pompázik, mintsem kékben – állapítom meg magamban.

Ahogy kisétálok a szobámból, meglátom a kanapén várakozó barátnőmet, aki azonnal feláll, amint észrevesz engem. Sötétkék rövid ruhája nem teljesen fedi el combját, de a fekete harisnyával együtt elegáns hatást kelt. Elegáns, egyszerű és mégis csinos, ez jellemzi őt. Az arcán jellegzetes mosoly ül, amiről első pillanatban kiderítem, hogy közölni akar velem valamit, ami nem várhat. Miután megpuszilom anyát, kislattyogunk a lakásból, Zoe pedig már bele is kezd a mondandójába.

 - Noel mesélte, hogy mi történt tegnapelőtt. Zayn milyen egy sunyi alak – neveti el magát – Egyértelmű, hogy érdekli mi van veled. Nem értem ezt miért szégyelli – teszi hozzá, miközben beülünk a taxiba, ami egyenesen a Jaguarba visz. Amikor eszembe jut a szituáció, én sem tudom tovább visszafojtani a mosolygást, így elterül az arcomon.

 - Nem is tudom, hogyan találta ki a Mrs. Haggarty-s dolgot. Ha felhoznám előtte, biztosan ebből is kihúzná magát valahogy, csak mint mindenből – ingatom meg a fejemet szem forgatva. – De várjunk csak… Mióta társalogsz te Noellel? Főleg ilyen bizalmas dolgokról – nézek rá értetlenkedve. Zoe hirtelen megfeszül, a minket körülvevő légkörrel együtt.

 - Jaj, csak a könyvtárban találkoztunk, tudod…ő elég közvetlen típus – hadarja el gyorsan, ami gyanakvó hatást kelt bennem – Szóba került a történet, tudod ezek a hosszú és nehéz tanulásra szánt órák… ezt hozzák ki az emberből – legyint egyet, majd kínosan felkacag és megköszörüli a torkát. Vigyorogva felvonom az egyik szemöldököm és iróniával teli hangon megszólalok.

 - Aha, hosszú nehéz órák… értem én – zárom le a témát, mert megérzem, hogy kellemetlenül érinti. Viszont elkönyvelem magamban, ha ő nem hajlandó beszélni, akkor majd én kiderítem a dolgokat egymagam. Zoe sosem mesél a fiúkkal kapcsolatos ügyeiről, és kezdi komolyan felkelteni az érdeklődésemet, ami körülöttem folyik.

***

Akkor tűnik fel, hogy milyen rég nem járok ilyen helyekre bulizni, mikor odaérünk. Az emlékeimben az épületnek narancs színe van, most viszont kéken virít. Ahogy közeledünk, egyre több változást észlelek, de örülök neki, mindig szükség van az újításra. A hangosan dübörgő zenétől a szívem megugrik. A sötét égboltra vetített fénycsóva az egész területet kivilágítja, s így még hangulatosabbá teszi azt. A hideg levegő, átfúj a fekete vászonkabátomon, és érzem, hogy libabőrös leszek. A ködös, nyirkos idő miatt a hajam kezd benedvesedni, így egyre sietősebbre vesszük lépteinket. Csak néhány lépés, de egy ilyen ruhában éppen elég idő arra, hogy jégkockává fagyjunk. A pia, vagy más tudatmódosító szer hatása alatt lévő emberek, az épület mellet mosolyognak felénk, amikor Zoeval összenézünk, mindketten tudjuk, mire gondol a másik, így felnevetünk. A bejáratnál elővesszük a személyinket, majd ismerős arcok után kutatva mérjük végig a terepet. Óriási a tömeg, az emberek a zene ütemére tombolnak, nem épp a legnyugodtabb hely.

 - Mi a franc van már itt? – szólal meg Zoe idegesen, mikor a lábára lép valaki, én pedig csak kuncogok rajta. Viszont azt már nem tartom olyan szórakoztatónak, mikor az én lábfejemmel történik ugyanez.

 - Nézz már a lábad elé ember! – szisszenek fel a fájdalomtól, de a fájdalmat hamar váltja fel düh. Szerencséje az elkövetőnek, hogy pár pislogás után sikerül eltűnnie, amúgy nem élné meg a reggelt.

A pultot keressük tekintetünkkel, amit egy idő után ki is szúrunk. Idegennek érzem magam a helyen, semmi sem olyan már, mint régen, mikor a bandával együtt jöttünk ide. Az emlékek mosolygásra késztetnek, de amikor meglátom Nicolet és Briant rögtön észbe kapok. Azóta minden megváltozott. Noel kisfiús szőke haját azonnal észreveszem a tömeg mögötti ülőhelyeknél, a tipikus testtartása miatt pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az. Sose húzza ki magát rendesen, enyhén be van görnyedve a háta, de ez az ő esetében kicsit sem taszító, már el sem tudnám őt képzelni nélküle. Ez pontosan illik a nyugodt, lusta és hidegnek látszó természetéhez. Ő az, aki biztosan nem fog ma este táncolni, csak azért jár ilyen helyekre, hogy a haverjaival tölthesse az időt, és iszogasson kicsit, vagy szívjon valami komolyabbat a ciginél. Zoera nézve, látok valami furcsát. Először csak szórakozottan néz körül, de amikor meglátja, azt, akit én is, elmosolyodik, sőt, ha jobban megnézem, az arcán enyhe pír jelenik meg, amit talán eddig még sosem láttam.

Mikor odaérek Noel mellé, összeborzolom a haját, csak mert tudom, hogy mennyire gyűlöli ezt. Felháborodva fordul meg, és teszi ugyanezt, a tökéletesen beállított hajammal, ami a művelet után teljesen kócos lesz.

 - Megőrültél? – ripakodok rá kikerekedett szemekkel, de sehogy sem sikerül feldolgoznom, hogy tényleg képes volt megtenni.

 - Te kezdted! – mondja résnyire húzott szemekkel, azt amit talán oviban hallottam utoljára, ezért elvigyorodom. Néha azt gondolom, hogy az egyetemistáknak nem volt gyerekszobája. Zayn fejbe dob hógolyóval, most meg ez? – Egyébként sziasztok! – kellemesen mosolyog Zoera, aki zavarában csavargatni kezdi rókavörös fürtjeit. Úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy kettejük között szikrázik a levegő, várom a megfelelő alkalmat, hogy Noelnál kérdezzek rá, mi folyik itt, ha már a drága barátnőm képtelen elárulni nekem. Hamar elhessegetem a fejem fölött keletkezett felhőcskét, melyben elképzelem őket együtt. Zoe energikus és rugalmas személyisége, éppen ellentéte Noel nemtörődöm, laza stílusának. Noel barátja, Eric is megjelenik mellettünk egy kis idő után. Nem tudok róla sokat, de az eddigiek alapján elég szimpatikusnak tűnik. Zoe jóban van vele, egy szakra járnak, és gyakran is beszélgetnek, talán rajta keresztül ismerte meg Noelt is?

 - Zayn is itt van, tudtál róla? – kezdi el emelgetni a szemöldökét Noel, mire megforgatom a szemeimet.

 - Örülök – szólalok meg nemtörődöm stílusban. Igyekszem semmi érdeklődést nem mutatni a téma iránt, holott legszívesebben kiabálnék örömömben, majd megkérdezném, merre találom. A körülöttem lévők, még így sem hisznek nekem, mivel jól tudják mennyire nagy hatással van rám Zayn jelenléte. Hiába gázol bele minden alkalommal a lelki világomba, vagy hiába próbál elkerülni. Legbelül tudom, hogy igazából ő is így érez, akármennyire igyekszik az ellenkezőjét tanúsítani. A nagy tömegben állva szétnézek, természetesen abban a pillanatban őt látom meg, abba az irányba, amerre Noel néz. Zayn vagánysága, mindenkinek felkelti az érdeklődését, legfőképp ezzel a kisugárzással párosítva. Alfahímként általában az összes haverja az ő szavára ad egyedül, mindenki körüllihegi. Le sem veszem róla a szemem, csak akkor, mikor ő is rám néz. Nehogy már azt higgye, körülötte forog a világ, bár az én világom körülötte forog, erről viszont neki nem kell tudnia. Nincs egyedül, az egyik haverja, aki legtöbbször, most is vele van. A pult felé igyekeznek, de időközben Aaron irányt vált, és táncolni megy egy csajjal. Zayn egymagában támaszkodik a bárpulton, és várja az italát, amit megrendelt.

 - Veszek valami ütőset – említem meg, de közben figyelem, hogy Zayn ott áll-e még – Hozzak neked valamit? – kérdezem Zoetól, de nem figyel rám, inkább a mellettünk álldogáló szőke srácot pásztázza. Végül rám emeli tekintetét, ezt követően pedig a bárpultra.

 - Szeretném azt hinni, hogy nem Zayn miatt akarsz piát venni, éppen most – emeli fel a szemöldökét bizakodva, de abban a pillanatban elnevetem magam.

 - Azt hiszem, ismersz – kacsintok játékosan, majd sietve elindulok italért, nehogy elszalasszam az adódó alkalmat.

Lépteim bizonytalanok, torkomban gombóc keletkezik, és furcsa érzésem van, mégis vágyom rá, hogy végre a közelében legyek. A múltkori könyvtáros hazugság éppen jó ürügy, hogy szóba elegyedjek vele.

A rámenős pultos srác megkérdezi, mivel szolgálhat, én pedig kapásból rá vágom, hogy egy vodkanarancsot kérek. Miközben engem néz, megnyalja alsó ajkát, és megrebben a szemöldöke. Mivel észreveszem, hogy bejövök neki, kicsit rájátszok. Csavargatom a hajamat és beharapom az ajkam. Nem néz ki rosszul, férfias arcvonásai pedig egyenesen helyessé teszik. Kapucsínó színű haja felzselézve, mozdulatlanul mered az égnek, fekete trikója miatt látszik az izmos karja. Színészkedem, úgy csinálok, mintha érdekelne, de közben Zayn nyomába sem ér. Zayn mellettem figyeli minden egyes mozdulatomat, tekintete végigfut teljes alakomon, majd oldalra kapja a fejét. Árasztja magából a feszültséget, de miután megkapja az italát, sem hagy ott. Félek a szemébe nézni, félek megszólalni. Hosszas hezitálás után viszont megteszem, amit addig lehetetlennek tartok.
 - Mond csak, miért bámulsz? - intézi felém a szavait felemelt szemöldökkel.

 - Mi van? Én úgy vettem észre, hogy te nem veszed le rólam a szemed – háborodok fel . Zayn gondolkodás nélkül válaszol, mégis tökéletes visszavágónak bizonyul.

 - Elkenődött a sminked – húzza féloldalas mosolyra ajkait, győzedelmiesen. Figyelmen kívül hagyom ezt a megnyilvánulást, és próbálok keresni valamit, amivel őt is zavarba lehet hozni, bár végül arra jutok, hogy képtelenség. Mégsem akarok visszavonulni, törött lábú mókusként.

 - Beszéltem Mrs Haggartyval, a könyvtárossal – említettem meg, mire Zayn rám szegezi teljes figyelmét. – Nem tudott semmiféle táskáról… - játékosan elhúzom a számat, és várom Zayn reakcióját.

 - Pff jellemző…Azt sem tudja, mit beszél az öregasszony – köpte oda fapofával, egy csepp érzelem nélkül. Belekortyolok az időközben megérkezett italomba. Ez már nevetséges.

 - Nem tudom miért szégyen bevallani, hogy önszántadból hoztad utánam a táskát. Nem tudnád elviselni, ha azt gondolnám, van szíved? – kérdezem hisztérikusan Zayntől, de ő továbbra is higgadt marad.

 - Elárulnád miről beszélsz?! – ráncolja össze a homlokát értetlenkedve – Menj már arrébb, eltakarod a fényeket! – forgatja meg a szemét, amitől futótűzként borul el az agyam.

 -  Zayn, nem tudom miért játszadozol velem. Bármit csinálsz, úgysem tudod leplezni, hogy kellek neked, mindenki észreveszi – próbálom túlordítani a dübörgő zenét, több-kevesebb sikerrel. Zayn cinikusan nevet fel, majd mikor visszanyeri komolyságát, ismételten felém fordul.

 - Most jól figyelj arra, amit mondok – néz mélyen a szemembe – Az elején bejöttél nekem, volt benned valami vadság, magabiztos voltál és ragyogtál. Most viszont olyan vagy, mint egy régi füzet. Használtak, majd eldobnak. Már nem kellesz nekem, kiégtél. Nem tudom másnak miért kellenél. – A szavakat, egyenként hangsúlyozza, hogy teljesen érhető legyen számomra. Szeme hidegséget tükröz, és szavai érzelemmentességet. Jól megnyomja azt a szókapcsolatot, ami még pár másodpercig visszhangzik a fejemben. „Nem kellesz nekem”. Eddig sosem hittem neki el ezeket, most viszont vége. Meghökkentem, hogy képes valaki ilyen kíméletlen dolgot, ekkora egyszerűséggel kimondani. Mondatai kegyetlenek és őszinték. Igazak, és elhiszem őket. Fájnak, belül összeroskadok, de erősséget mutatok, éppen azért, hogy lássa valami megmaradt a régi Roxból. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy igyekeztem nem sírni az emberek előtt. Összeszorított fogakkal is, de visszatartottam, belül zokogtam. Ettől érzelemmentesnek tűnhetek, gondoltam magamban. Most viszont megbántam. Elpusztultam belül, szétmarcangoltak, s így már hiába tűnök erősnek. Megpróbáltam elmenekülni az érzelmeim elől, mert talán megijedtem a saját gyengeségemtől, nem akartam beismerni, hogy én is ember vagyok. Hiba volt, hatalmas hiba. Akkor jöttem rá, hogy nem szégyen a sírás, mikor már képtelen voltam rá. Nehéz beismerni magamnak a tényt:”Egy jelentéktelen senkivé váltam.”

Zayn láthatóan próbál érzelmet leolvasni az arcomról, de nem hagyom neki. Egyszerűen csak összeszedem magam, és szótlanul, némán elsétálok mellette. Hátrahagyva azt, amit érzek iránta, nem gondolva arra, hogy mi lesz ezután.

12. Fejezet

Sziasztok! Megérkezett a legújabb fejezet, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését, véleményeket kíváncsian várom komment formájában, vagy akár a chaten is. Jelentkeztem egy versenyre, ahol ti is tudtok szavazni, ezért megkérnélek titeket, hogy tegyétek meg. Nagyon hálás lennék érte. :)

Szavazni itt!
***

Késésben

A kanapén ülök, felhúzott lábakkal, s a combomhoz támasztott jegyzeteimet futom át már vagy ezredjére, ennek ellenére még mindig úgy érzem, nem tudom elég pontosan a felolvasottakat. Tanulás, tanulás, tanulás. Egy hete folyamatosan mást sem csinálok, csak próbálok felkészülni a felmérésekre. A vizsgahét teljesen kikészít, s a közepén már úgy hiszem, sosem lesz vége, de amikor ránézek a faliórára el is könyvelem magamban ezt a tényt.

Anya kezd aggódni értem, nem tartja normálisnak, hogy el sem szakadok a füzetemtől. Még a közös ebédnél is a tányérom mellé helyezem. Apa és Anya gyanúsan sok időt töltenek együtt, de amikor rákérdezek, csak mosolyognak. Ha esetleg felhozom nekik az összeköltözést, azonnal lehurrognak, mert említésük szerint, így tökéletes, ahogy most van. Legyen, én nem szólok bele. Boldog vagyok mindaddig, míg ők tudják szeretni egymást, feltétel nélkül.  Néha csak ülök a puffon, s miközben szüneteltetem az agysejtjeimet, meglátom őket a konyhában. Ahogyan szerelmesen egymásra néznek, bájosan mosolyognak, amilyen hangnemben beszélnek egymással, ez egyszerűen boldoggá tesz, és én is mosolygok. Ez az egyetlen dolog, ami eltereli a gondolataimat Zaynről, aki egyre inkább csak próbál távolodni tőlem. Azonban a szemeiben még mindig látok valamit, ami tartja bennem a lelket, ami reményt ad.

Amikor elindulok - kicsit korábban, mint általában, de csak amiatt, hogy még legyen időm utoljára átfutni a dolgokat - a hét legfontosabb vizsgájára, gondosan elkészítek mindent, majd a táskámba pakolom, egyenként, többszörös átnézés után. Lehet, hogy ez a legnehezebb, de legalább lehetséges tankönyvet használni, amiben sok információ található, s ez az egyetlen, ami felvázolja az alapokat, így nem lenne tanácsos nélküle megjelenni.

Hamar felkapom a kabátomat, és a csizmámat, utána pedig kiviharzok a kellemesen meleg lakásból, a zord, fagyos télbe. Az úton a telefonomon pötyögök, amire az utóbbi pár napban rengeteg buli meghívás érkezett, de kénytelen vagyok elutasítani az összeset.

***

 - Francba, nekem rohannom kell – kiálltok fel hirtelen feszülten, mikor az órára pillantok. Zoe értetlenkedő tekintetét figyelmen kívül hagyva csapom be magam mögött a könyvtár ajtaját, s suhanok végig a folyosón, olyan gyorsasággal, amiről azt hiszem, máskor sosem vagyok képes.

A terembe érve mindenki rám emeli a tekintetét, én pedig helyet foglalok egy széken a középső sorban, és mosolygok, hogy hamarabb beértem, mint a tanár. Ez nálam ritkaság.

Idegesen nyúlok a könyvért, amit használhatok a vizsgát, valamint egy tollért, amikor észreveszem, hogy nincs nálam a táskám.

 - Mi a..? – fogdosom végig az összes zsebemet kétségbeesetten, de a telefonom sincs nálam. A könyvtárban hagytam a cuccaimat.

Tanácstalan tekintetemet végigvezetem az egész termen, kezem remeg az idegességtől. A dolgozatot semmiképp sem tudom sikeresen elvégezni a könyv nélkül. Hirtelen úgy érzem, hogy azt is elfelejtem, amit megtanultam. Felállok a székről, de abban a pillanatban belép a tanár, s int, hogy mindenki foglaljon helyet. Legszívesebben sikítanék, de egy szó nem jön ki a számon.

Amikor már biztos vagyok benne, hogy meg kell ismételnem a vizsgát következő félévben, s csak ülök a helyemen letörten, megjelenik előttem egy alak. Amint felnézek, észreveszem hollófekete haját, amely kócosan lóg mogyoróbarna szemébe, fekete inge kigombolva lezser hatást kelt, sötét farmerjével együtt. Ahogy végigsiet a lépcsőzetesen emelkedő termen, s lazán elém dobja a táskámat, le sem tudom venni róla a szemem, akárcsak a többi hallgató. A meglepettség kiül az arcomra, s ő észre is veszi ezt. Hálás tekintetemmel keresem az övét, de Zayn inkább kerülni próbálja, s miután megforgatja szemeit indul is ki a teremből. Szeretném neki megköszönni, hogy megmenti a vizsgámat, és ezzel együtt a félévemet, de hamar elsétál mellőlem, így lehetőségem sincs.

 - Mr. Malik itt egy vizsga folyik, legyen szíves elhagyni a termet és átfáradni a saját szakkabinjába. Köszönöm – mosolyog gúnyosan az előadó. Zayn arcán jól látható, hogy a legkevésbé sem találja viccesnek a tanár úr humorát, pár másodperc múlva pedig, egyetlen szó nélkül el is tűnik, egy hangos ajtócsattanás kíséretében.

Az óra további részén Zaynre megmentőmként gondolok. Eszembe jut a pillanat, mikor elém veti a táskámat, s szavak nélkül is annyira kedvesnek tűnik. Nem lenne kötelessége utánam hozni, sőt, sosem várnám el tőle, ő mégis megteszi, mert tudja jól, hogy a Dinamika vizsga az egyik legfontosabb. Leginkább attól vagyok megilletődve, hogy felismeri a táskámat. Boldogan veszem elő a könyvemet, s használom az írásbeli alatt.

Még mielőtt bemennék a könyvtárba Zoehoz, elindulok megkeresni Zaynt, hiszen meg kell köszönnöm neki, bármi is történik. Miután a büfében és az összes automatánál megnézem, összefutok vele a folyosón. Amint meglát, azonnal felgyorsítja a lépteit, s próbál úgy tenni, mintha észre sem venne, de nem hagyom elmenni, így a karja után nyúlok.

 - Zayn.. én csak szeretném megköszönni, hogy behoztad a táskámat. Minden fontos dolgom benne van, ezek nélkül nem sikerült volna megírni a vizsgát. Nem is tudom mit mondjak, nagyon hálás vagyok emiatt – mosolygok rá, de ő nem viszonozza ezt, sőt miután lenéz, a kezét kihúzza szorításomból. Szemei semmitmondóak, arca fáradt, szemei alatt hatalmas karikák húzódnak. Szemöldökét összevonja, s kínosan felnevet, miközben kezét tarkójára helyezi.

 - Ööö, Mrs Hills megfenyegetett, hogy vigyem utánad, mert gondolta szükséged lesz rá, ne láss többet a dologba – mosolyog folyamatosan, de egyre idegesítőbbé válik. A hirtelen felismerés végigfut arcomon és szégyenembe elvörösödöm, de úgy fest, nagyon jól szórakozik a félreértésen. Nagyon ciki helyzet. Hogy is gondolhattam, hogy számít neki a vizsgám? Egyáltalán, hogy ráismerne a táskámra, vagy hogy érdekli, mikor kerül vissza hozzám. Magabiztosságom már rég megtörik, mikor vele beszélek, ami többnyire sosem fordulna elő. Egy valami azonban nem hagy nyugodni. Pár másodpercig, csak állok ott, szótlanul, megalázva. Tenyeremet ökölbe szorítom testem mellett, és úgy gyűjtök bátorságot, hogy összefoglaljam gondolataimat, egyetlen kérdésbe.

 - Ki az a Mrs. Hills? – sütöm le a szemeimet.

 - Jah, a könyvtáros nő – néz rám üres tekintettel. Olyan érzés keríti hatalmába testem, amit még sosem tapasztaltam. Nem tudok mit tenni, sem mondani. Az utolsó reményszikra is elalszik. A reményszikra, amely kitartással ruház fel, egészen eddig a pillanatig.

 - Haggarty – motyogom magam elé, de Zayn nem érti, miről beszélek, így folytatom – A könyvtárost Mrs. Haggartynak hívják.

 - Rendben – zárja le a beszélgetést. Szemeimben könnyek gyülekeznek a kiszolgáltatott helyzet miatt, amiket képtelen vagyok visszatartani s földbe gyökeredzett lábakkal állok ott, mint egy óvodás, akit nem vittek ki a játszótérre alvás után. Zayn csak figyel, majd megindul felém elszántan. Kezét a fejemre helyezi, kihasználva a magasságát, és megszólal.

 - Ne bőgj már, olyan szánalmas… - mondja semlegesen, miközben sietősen körbenéz a folyosón. Valamiért nem érzem magam olyan távol tőle, mint túlnyomórész. Még hüppögök párat, de hamar abbahagyom a nevetséges zokogást. Soha életemben nem történt még velem ilyesmi, hogy elbőgtem magam mások előtt. Nem tudtom mit tesz velem, és hogyan csinálja. Először utánam hozza a táskámat, majd azt mondja kényszerítették, most meg ez.

 - Kapd be Malik! – mormolom halkan, ő pedig elneveti magát, majd hátat fordít, és egyedül hagy a folyosó halk morajaival.

Az eset után azonnal a könyvtárba indulok Zoehoz, letörten, közbe mégis boldogan. A boldogságom oka, hogy nem láttam azt a gyűlöletet a szemében, amit mostanában észreveszek, és ez haladás. Talán megtörik egyszer? Sosem vallanám be magamnak a teljes igazságot, de valójában mindennél jobban hiányoznak a veszekedéseink, a közös szócsatáink, a viccei, amivel bármikor képes megnevettetni, s az érintései, amik újra meg újra szikraként hatnak rám. És ekkor jövök rá, hogy nem csak ezek hiányoznak, hanem ő, saját maga is. Minden vele töltött perc, csak erősíti bennem a vágyat. Igyekszem tenni ellenük, de nem múlik el, csak erősödik. Őrülten hiányzik, nem tudom mi ez, de nem csillapodik. A kezem önkéntelenül is nyúlna felé, a lelkem ösztönösen hozzá kívánkozik. Minderre ebben a pillanatban jövök rá.

Zoe öleléssel köszönt, s miután beszélgetünk egy kicsit a napunkról, a vizsgákról, a viccekről, és Zaynről, hazamegy. Egy kicsit keresgélek a polcok között, s kiveszem a Kódolás elmélet tankönyvet, hogy tudjak tanulni a következő napokra. Mindeközben összetalálkozok Noellel, aki panaszkodik Nicolera, hogy milyen primitív lett, s hogy nem ilyennek ismerte meg. Mit mondjak? Én sem. Elmondja, hogy milyen undorító, hogy pont az én exemre mászik rá, én pedig bólogatva helyeslek neki, de közben megnyugtatom, hogy annyira nem zavar a dolog. Megbeszélünk mindent a régi bandával kapcsolatban, és körülbelül minden egyes dologban egyetértünk. Végül együtt indulunk haza.

Mielőtt kilépek a könyvtárból Mrs. Haggarty mosolyogva mondja, hogy „viszlát”. Nekem pedig eszembe jut megköszönni, amit tett a vizsgámért, ezért odaállok elé. A nő inkább a könyvekkel foglalkozik, mintsem velem, de kötelességemnek tartom, hogy szóljak néhány szót.

 - Mrs. Haggarty… - tekintetét elszakítja a munkájától, és azonnal rám figyel, így folytathatom – Nagyon szépen köszönöm, hogy utánam küldte a táskámat – irányítok felé egy hálás mosolyt, de ő továbbra is fapofát vág. – E nélkül nem sikerült volna levizsgáznom.

 - Hogy mi? – értetlenkedik - Fogalmam sincs, milyen táskáról van szó. Ha itt hagyta, akkor biztosan itt is van még, nézze meg a székeknél – viszonozza mosolyomat, majd visszatér az imádott könyveihez. Ennyi kell, hogy tudatosuljon bennem: Zayn hozta utánam a táskámat, önszántából. És ez akármennyire is sokkoló, mindennél boldogabbá tesz.

 - Ohh, a táskám megvan – az arcomon levakarhatatlan vigyor jelenik meg, amit sehogy sem tudnék eltakarni, de nem is akarom – Szerintem valami félreértés történt, de azért köszönöm – folytatom, mire furcsállóan bólint. Noel is szokatlanul mered rám, én pedig csak teli szájjal mosolyogva megrántom a vállam, amolyan „Ne foglalkozz velem” stílusban, miközben majd kiugrik a szívem, olyannyira jókedvű vagyok.

11. Fejezet

Kedves olvasók, idetévedők! Végre nálam is véget ért az iskolaidőszak, ami új részt jelent. Remélem nem csalódtok benne, mert igyekeztem a legjobbat kihozni magamból. Megújult a karakteres oldal, és bővült is, tehát ,aki nem tette még, az lesse meg. Hű, már 80-an vagyunk, hihetetlenek vagytok, komolyan mondom. Nagyon boldog vagyok emiatt. Mindenkinek jó olvasást kívánok, kíváncsian várom a véleményeteket a fejezettel kapcsolatban. :)

***

Közömbös

Magamra kapom a kék vászonkabátomat, a vastag, puha csizmámat, és miután felveszem a hófehér bolyhos sapkámat, valamint a kötött sálamat elköszönök anyámtól.

- Anya, elmentem, hat körül már itthon leszek! – kiabálok át a nappaliban pihenő anyámnak, aki éppen a szabadnapjait tölti. Terve szerint tíz napig csak lazulni(!) fog, én pedig mosolyogva mondom neki, hogy rá is fér.

- Rendben drágám, majd főzök valamit – reagál, én pedig ki is tipegek az ajtón.

Ahogy kiérek, áthatol kabátomon a csípős hideg, ami következtében erősebben kötöm meg derekamon. Az arcomat sálamba temetem, annyira, hogy a szemem az úton maradhasson. Az idő ködös és homályos, csak akkor látni valamit, ha megfelelő távolságra vagyok tőle. Miközben sétálok, a mellettem elhaladó emberek pirosas árnyalatú arcát látom, amit a hideg szél okozott, és elmosolyodom. Imádom, ahogy minden lépésemnél ropog csizmám alatt a frissen lehullott hó, s nyomokat hagyok benne magam után. Az égbolt szürke s egyhangú, a nap fénye, csak néhol kandikál ki a vastag felhőtakaró alól. A kisebb épületeken csillogó jégcsapok keletkeznek, amiken olykor megcsillannak a nap sugarai. A fák kopasz ágain és a háztömbök tetején rétegekben marad meg a szilárd csapadék. Az autók az úton lassabban haladnak, mint e nélkül. Csend uralkodik a városban, egy pillanatra is, de mintha megállna a világ, és nem rohanna annyira, mint általában. Egy pillanatra az emberek figyelnek a körülöttük zajló dolgokra, és mosolyognak. Gyönyörű dolog a havazás, azért van, hogy kiengeszteljen minket a szörnyű hideg miatt.

A kampusz előtt találkozok Zoeval, aki ugyanolyan rétegesen van öltözve, mint én. Egymás mellett haladunk, mialatt sztorizgatunk az előző napokról, hetekről. Elmesélem neki a dolgokat, amik Zaynnel történtek, legelejétől, a legvégéig. Tanácsot kérek tőle, hátha van valami ötlete, hogyan tudnám elérni nála, hogy megbocsájtson, de nem járok sikerrel. Nagyjából ismeri Zaynt, de annyira nincs vele jóban, hogy beszéljen vele az érdekemben, sőt szerinte ő nem az a fiú, akinél bármit is könnyű lenne elérni. Úgy gondolja, hogy hasonlítunk egymásra személyiségileg, mindketten önfejűek és makacsak vagyunk, valamint nehezen engedünk idegeneket a bizalmunkba, ezért nem is érti, hogy történhetett meg köztünk az, ami. Ahogy mélyebben belegondolok én sem tudom, talán az a legnagyobb oka, hogy első pillanattól kezdve úgy érzem, mintha ezer éve ismernénk egymást, megmagyarázhatatlan.

Amint befejezzük a fecsegést, külön válnak útjaink ő fizikára, én pedig életbiztosítás órára megyek, amik éppen ellenkező irányban vannak, így elköszönünk, és megbeszéljük, hogy öt órakor ugyanitt találkozunk, hogy együtt tanuljunk egy órát a könyvtárban. Ameddig végigiszkolok a folyosón, összefutok Nicollal, de nem köszön, így én sem teszem. Lenéző pillantásokat vet felém, ami megdöbbent. Nekem kéne most így néznem rá, mert ő az, aki ott szúrt hátba, ahol csak tudott, holott egykor még együtt tettük meg ezt az utat a bejárattól a teremig. Igyekszem tudomást sem venni róla, de mélyen érint a viselkedése. Ahogy én szakítottam Nathannel, ő rávetette magát. Mikor még beszéltünk egymással, egyszer sem említette meg, hogy tetszik neki, de gondolom legbelül mindig is arra várt, hogy szétmenjünk, s szabad utat adjak neki. Ez pedig borzasztóan fáj, talán sosem tudom neki megbocsájtani, s magamnak sem, hogy mindezt eddig észre sem vettem.

Az óra a szokásosnál is lassabban telik, szorgosan jegyzetelek, és húzom ki szövegkiemelővel, amiket fontosnak találok. A tanár monoton hangja elálmosítja a hallgatókat. Ahogy a táblánál mutogatja az unalmasabbnál unalmasabb ábrákat, elbóbiskolok. Ha Tom, az egyik szaktársam, aki mellettem ül, nem löki meg a vállamat, elalszom az órán, ami biztosan amiatt van, hogy már hetek óta nem tudom rendesen kipihenni magam. Mondhatnám, hogy a sok vizsga miatt, de ahhoz nehézkesen hozzászoktam. Zayn az, aki még az álmaimban sem hagy nyugodni. Sokat gondolkodom rajta, hogy hogyan rontok el mindent, hogyan lesz visszafordíthatatlan, de semmire sem jutok. Amikor beugranak a legutolsó beszélgetés emlékei hirtelen szorít a szívem, s a fejem is hasogatni kezd.

„Nem vagyok kíváncsi a szánalmas magyarázkodásodra!”

„mindenki neheztel rád Zoen kívül”

 „akadj le rólam”

Szavai újra meg újra fájdalmat okoznak, de hát ez a célja. Ahogy visszagondolok az arcára, sírhatnékom lesz. Hogy engedhettem idáig fajulni a dolgokat? A levegőm, mintha elfogyna, rosszul leszek.

 - Elnézést, tanát úr, kinyithatom az ablakot egy pillanatra? Nem érzem jól magam – szólalok meg, miután mély levegőt veszek, többször is, de hiába. Mikor felszólít a jelentkezésből. Körülöttem sokan sugdolózásba kezdenek, s tekintetüket felém emelik.

 - Természetesen, menjen csak – mondja, majd folytatja a szónoklatát. Az ablakhoz sietek, majd elfordítom a kilincset, a friss levegő megmentőmként járja át az egész testem. Figyelem, ahogy az egyetem tagjai sietve haladnak végig az udvaron, néhányan kint cigiznek. Nem kell sok, és jobban is leszek. A csillogó hó mindig meg tud nyugtatni.

Egyszer csak egy hógolyót látok felém repülni, még épp időben feleszmélek, így ki tudom védeni, de félbetörik, és a fele beesik a pólómba a melleim közé, amitől a hideg azonnal kiráz, s libabőrös leszek. Felemelt szemöldökkel nézek le, hogy lássam ki az, aki nem jön rá, hogy egyetemisták vagyunk. Pont meglátom, amikor Zayn győzedelmiesen lepacsizik az egyik barátjával, utána pedig fordul el, és próbál úgy tenni, mintha nem is tudná miről van szó, végül pedig nevetésben tör ki, az összes haverjával együtt. A pumpa láthatólag megy fel bennem, a fejem vörös lesz az idegességtől.

 - Azt hittem ez egy főiskola, nem pedig az óvoda, de úgy látszik tévedtem – ordítom, miközben irritáló mosoly jelenik meg az arcomon, de nem hagyják abba a nevetést, sőt. Szemeimet összeszűkítem, és úgy érzem, most bárkit meg tudnék ölni. Amikor Zayn rám néz, bemutat, majd hangosan vihogva távoznak a helyszínről.

 - Mi folyik ott kisasszony? – szól a tanár, én pedig legyintek egyet mosolyogva, majd becsukom az ablakot, és leülök a helyemre.

A történtek után a helyemen ülve jegyzetelek, miközben folyamatosan azon kapom magam, hogy a gondolataim Zayn felé irányulnak. A franc sem érti, mit miért tesz.

***

Órák után a megbeszélt helyen futok össze Zoeval, majd közös megegyezés után leülünk a könyvtárba tanulni. Zoe egy kis idő elteltével észreveszi a nyugtalanságomat, és faggatni kezd a gondommal kapcsolatban. Amikor elmesélem neki, hogy mi történt életbiztosításon végtelennnek tűnő nevetésben tör ki. Megrovóan nézek rá, s lassan abbahagyja a vihogást, és láthatóan elgondolkodik.

 - Bocsi, csak ez…annyira gyerekes – húzza mosolyra enyhe rózsaszín ajkait. Amint jobban belegondolok, teljes egyetértésemet bólintással jelzem neki, s mikor egymásra nézünk, együtt folytatjuk a nevetést.

 - Sosem fog nekem megbocsájtani? – kérdezem a barátnőmtől keserű tekintettel. Szemeim csillognak, ahogy elképzelem a napjaimat Zayn nélkül, s visszaemlékezek arra az időszakra, amikor még mellettem van. Zoe felnéz a könyvéből, s kis elmélkedés után megszólal.

 - Fogalmam sincs Roxanne, de az biztos, hogy nem közömbösek az érzelmei – mondja miközben tollának a végét rágcsálja.

 - Mennyire utálhat már, ha a pofámba dob egy hógolyót? – teszem fel a kérdést, de amikor felelevenítem a szituációt, ismét mosolyogni kezdek. Most komolyan…ki az, aki ilyet csinál?

 - Biztosan nem utál téged, csak haragszik – ellenkezik velem Zoe, s világoszöld szemeit leveszi a könyveiről, majd becsukja azokat. Miközben figyelem őt, arra a következtetésre jutok, hogy olyan gyönyörű arca van, akár egy porcelánbabának – De ez idővel változni fog, Zayn nem tud sokáig haragban lenni valakivel. – Belátom, hogy igaza van, hisz amikor megismerkedtünk nem indult valami jól a kapcsolatunk, ő mégis addig kereste a társaságom, míg meg nem kedveltem.. Ahogy jobban belegondoltam ok nélkül utáltam őt, mert nem értettem, mi ilyen megnyerő benne. Utáltam, hogy első pillanattól kezdve kedveltem. Furcsa az emberi gondolkodás, de amikor úgy érezzük valami szokatlan történik velünk, olyat tapasztalunk, ami nem ránk vall, akkor félelmünk miatt falakat építünk magunk köré, csak hogy ne kelljen szembenézni a külső dolgokkal. Lehet az jó, vagy rossz.

 - Mit kéne tennem, hogy a változás hamar következzen be? – szegezem a kérdést Zoenak, de belül tudom, csakis magam tudom megoldani a helyzetet. Felállunk, táskánkat a vállunkra kapjuk és úgy folytatjuk a beszélgetést, hogy közben kikászálódunk a könyvtárból, s a folyosón sétálunk olyan lassan, ahogyan csak tudunk.

 - Nem kell előre pánikolnod ezen, majd kialakul valahogy. Ha beszélnetek kell úgyis beszélni fogtok – ossza meg velem gondolatait Zoe. Elsőre elég kegyetlennek tűnik ez a szemlélet, de végül belátom, hogy teljesen igaza van a lánynak. Néha azt érzem, sokkal érettebb felfogása van, mint nekem, máskor pedig pont az ellenkezőjét. Biztos, ami biztos, ő reálisabb. Ha visszaidézem az eddigi napokat, ráeszmélek, hogy anyukámon kívül, mindig csak Zoe-ra számíthatok. Pofátlan módon hárítom rá az összes problémámat, úgy, hogy közben meg sem hallgatom őt, és egyszer sem szól emiatt. Nem mondja, mekkora egy önző barom vagyok. Elszégyellem magam, ahogy tudatosul bennem, milyen ember vagyok.

 - És te hogy állsz a pasikkal? – érdeklődöm vigyorogva. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy középiskolás tini, de néha ilyennek is kell lenni. A mellettem baktató lányt váratlanul éri a kérdésem, s észreveszem, hogy most éppen ott tapogatózok, ami nála inkább tabu témának számít. Kínosan elmosolyodik, majd piros pozsgássá válik az arca, amitől annyira bájos lesz, mint egy tizenéves kislány. Egy percre csak, de azt hiszem megtörik a magabiztossága, amit kívülről mutat, viszont gyorsan összeszedi magát.

- Nincs szükségem fiúkra jelen helyzetben – jelenti ki határozottan, de érzem, hogy titkol valamit, viszont a továbbiakban sem hajlandó bármit is elárulni ezzel kapcsolatban. Nem fogom ennyiben hagyni, ráállok a témára, s felhozom neki máskor, hátha.

A telefonomon pötyögök egy üzenetet anyának, hogy éppen most indulok haza, de akkor valaki nekem jön. Elvesztem az egyensúlyomat, s ennek következtében a mobilom egy hatalmas csattanással a földön landol.

 - Mi a…? – morgolódok magamban, de akkor felnézek, s meglátom magam előtt haladni Zaynt. Zoe értetlenkedő arccal kémleli a fiút, én pedig felemelem az egyik szemöldökömet, amikor lassan felfogom mi is történik. Azon kívül, hogy a megismerkedésünkre emlékeztet, nem találom valami kedvesnek a dolgot.

 - Zayn, elárulod, hogy mi a franc bajod van?! – ordítom gondolkodás nélkül, kikelve magamból, ő pedig mérgesen fordul hátra, mint aki szívességet tesz ezzel, vagy azzal, hogy egyáltalán észrevesz. Idegesen végigmér tetőtől talpig, majd cinikusan elmosolyodik.

 - Mindig útban vagy – böki ki nehézkesen, majd továbbsétál, mintha mi sem történt volna.

Elnyílik az ajkam, amíg figyelem őt. Figyelem, ahogy egyre messzebb és messzebb kerül tőlem, én pedig csak állok ott, mint akit faképnél hagytak. A telefonom még mindig a padlón van, pontosan úgy, ahogy leesett, de nem tudom rávenni magam, hogy lehajoljak érte. Nem kellett kettőt találnom, ahhoz, hogy tudjam mi baja, mert e nélkül is tisztában voltam vele.

10. Fejezet

Drága olvasóim! Szerintem még épp időben hoztam a részt, nem lett egy hosszadalmas, de igyekszem hamar a következővel szolgálni. Nekem még egy teljes hétig iskola van, de remélem nektek jól telik a szünet. Az előző bejegyzésre nagyon kevés megtekintés érkezett, és nem értem, hogy miért, viszont remélem erre több jön. Boldogsággal tölt el, hogy még a felénél se jár a történet, és már 78 ember rendszeresen olvassa a blogot, szerintem ez elképesztő eredmény, sosem gondoltam volna, hogy valaha eljutok idáig, ezt mind-mind nektek köszönhetem. Érdekel a véleményetek a résszel/bloggal kapcsolatban, tehát bátran írhattok negatív, illetve pozitív dolgokat is, mindig elszoktam fogadni. Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

***

Csalódás

A napok olyan gyorsan telnek, mint máskor a percek, és bennem egyre nagyobb lesz a kérdőjel Zaynnel kapcsolatban. 
Az elmúlt hét történései azt mutatják, hogy ez a banda, sosem volt az, aminek én láttam. Rengeteg dolog megváltozott, amiből rájöttem, hogy a bomba mindig ott volt körülöttünk, a „baráti” társaságunk körül, már csak egy kis szikra hiányzott, hogy az egészet szétrobbantsa, úgy ahogy van. 
Ebben az esetben én voltam az a szikra, és ez ellen semmit sem tehettem. Képmutatások, kibeszélések, áskálódások, csak ennyi kellett, és rájöttem, senkit sem ismertem igazán. Nicole és Brian külön váltak a csapattól, és legtöbbször együtt láttam őket, mindketten levegőnek néztek, aminek az okát még mindig nem tudom, hisz nem emlékszem, hogy tettem volna ellenük bármit is, amivel kiérdemeltem ezt, sőt nekem lenne miért neheztelnem Nicole-ra, de már úgyis mindegy. Noel is otthagyta az egészet, és a délutánjait egy szőke hajú fiúval, Eric-kel töltötte, aki egy évvel alatta jár. 
A többiek, akikről még annyit sem tudtam, mint erről a három személyről, ott maradtak. Most négyen vannak, Christina, Dominica, Joan és Martin, két fiú és két lány. Nagyon kevés időt voltam velük, de ők is az akkori csapat részei voltak. Nos igen, ennyit a nagy barátságról, ennyit az összetartásról, szerintem ennek végleg vége szakadt. Én egyetlen emberrel vagyok már csak beszélő viszonyban, ő pedig Noel, semmit sem változott, ő az egyetlen, aki önmagát adta végig. 
Sikerült jobban megismernem Zoe-t, sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen jóban leszünk, bár az első pillanattól kezdve sejthettem volna. Sok a közös bennünk, hasonló az életfelfogásunk, nem úgy mint Nicol-lal. Sosem értettük meg egymást igazán, és fogalmunk sem volt, hogy miért. Bár csak nehézkesen nyílok meg új ismerősöknek, igyekszem nem elmarni magam mellől az egyetlen lányt, akiben látom a lehetőséget, hogy egyszer talán tényleg BARÁTOK lehetünk. 
Nathan azóta nem keresett, amit teljesen megértek, viszont elszomorít, hogy ilyen gyorsan véget ért, megbántam, hogy hagytam tönkretenni a barátságomat, egy elátkozott szerelem miatt, amiből végül semmi sem lett. De ilyen az élet, rosszul cselekszünk, majd megbánjuk azt, de akkor rádöbbenünk, hogy visszafordítani már sehogy sem lehetséges.

Akárhányszor próbálok beszélni Zaynnel, úgy tesz, mintha nem hallaná. Látni sem akar. Nem hagyja, hogy elmondjam, amit már régóta szeretnék. Én látok valamit a kapcsolatunkban, valami megmagyarázhatatlant, ami arra ösztönöz, hogy ne adjam fel. Ha látná a dolgokat az én szemszögemből, talán megértené, de erre sajnos semmiképp sincs lehetőség. Sokat agyalok rajta, hogyan tudnék közelebb férkőzni hozzá, legalább csak annyira, hogy végighallgasson, de néha azt hiszem már veszve van az ügy, azonban itt még nem adom fel.

A folyosót ráérősen végigszelve közeledek a könyvtárhoz, hogy kikölcsönözzek egy tíz kilós könyvet, amiből majd tanulok. Miközben elhaladok az ismerős arcok mellett, némelyiknek intve köszönök, s mosolyt erőltetek az arcomra. Amikor benyitok az ajtón megcsap a régi könyvek tipikus illata, amik az első egyetemi évemet idézik fel bennem. 
Mrs. Haggarty, aki intézi a könyvekkel kapcsolatos ügyeket, mosolyogva üdvözöl. Az idős hölgy a számítógéptől elszakítva tekintetét, hamar elmondja merre találom a tanuláshoz elengedhetetlen kelléket, mivel még sosem kerestem hasonlót. Miután megköszönöm segítségét, elindulok a megadott irányba, de akkor megpillantom Zaynt egy hatalmas papírkupac mellett. A hirtelen meglepettség miatt, gyorsan a könyvespolc mögé bújok, mielőtt meglát és elsiet a helyszínről. Azon kívül, hogy úgy érzem magam, mint egy óvodás, megfelelő pillanatnak gondolom, hogy végre beszélni tudjak vele. 
Egyik percről a másikra ott termek a mellette lévő széken és mikor észrevesz, már állna fel, de megragadom a vállát.

 - Csak hallgass végig, kérlek! – könyörgök neki, mert úgy vélem, ez talán az utolsó alkalom, hogy ilyen közel vagyok hozzá. Máskor mindig kerül, tehát lehetetlen bármit is elérni nála.

 - Miért tenném? Nem vagyok kíváncsi a szánalmas magyarázkodásodra! – emeli fel a hangerejét, mire a könyvtáros néni szem forgatva pisszeg neki. Végül a helyén marad, nem rohan el, csak néz rám, azokkal a gyönyörű mogyoróbarna szemeivel, amikben ez esetben csak megvetés tükröződik, szeretném visszakapni a régi pillantását, ami vágyakozó és szenvedéllyel teli. Talán végleg elrontottam?

 - Tudnod kell, hogy semmi sem úgy történt, ahogy gondolod. Fogalmad sincs róla, hogy mit éreztem Nath iránt – kezdem el mesélni a történetünket, de semmi érdeklődést nem látok rajta, ami elszomorít.  - Már régóta terveztem, hogy szakítok vele, de valahogy sosem volt erőm rá – fejezem be. Idegesen beletúr ébenfekete hajába. Már nem néz a szemembe, láthatólag kerüli a szemkontaktust.

 - Nekem ehhez semmi közöm – szólal meg kis habozás után. - Én csak azt tudom h megcsaltad őt velem, mégpedig a tudtom nélkül – mondja felháborodott hangnemben. Ha az arcára nézek, észreveszem, hogy mennyire átnéz rajtam.

 - De… - kezdenék bele, viszont nem hagyja. Te is akartad!

 - Vedd már észre magad Rox, mindenki neheztel rád Zoe-n kívül, szerintem ez nem véletlenül van  
így – szakít félbe lekicsinylő beszédével, amitől összeszorul a szívem. Arcát elfordítja, majd hirtelen feláll.

 - Nem sokat tudok rólad Zayn, de biztos vagyok benne, hogy titkaid vannak, amiket nem árulsz el, tehát szerintem egálban vagyunk – említem meg neki, ami miatt láthatólag felmegy benne a pumpa. Összeráncolja a homlokát, majd szólásra nyitja ajkait.

 - Nem tudom miről beszélsz, de akadj le rólam – ordít rám, mire Mrs. Haggarty idegességtől lángoló fejjel, közli vele, hogy fejezze be a hangoskodást a könyvtárában. Ahogy én is felállok megérintem a vállát.

 - Sajnálom! – Elfordított fejjel, semmivel sem foglalkozva, ridegen lelöki a kezemet, majd kiviharzik a helységből, egy hatalmas ajtócsapódás kíséretében. Ebben a pillanatban úgy érzem, mintha egy szakadék keletkezne kettőnk közé, amin lehetetlen átkelni, s azt gondolom már nem is fog menni. Egyik nap még mellettem áll, és érzem is őt, de a másikon, hiába áll mellettem, olyan, mintha mérföldekre lenne.

Pár percig némán, mozdulatlanul állok egy helyben, majd lassacskán sikerül felfognom mi történik. Mindenki sugdolózik körülöttem, ami jelen esetben borzasztóan zavar, szinte megőrjít, rólam beszélnek, a veszekedésről. 
A dús hajam arcomba lógva takarja el búskomor tekintetemet, ahogy lehajtott fejjel indulok ki az épületből. Végigrohanok a végtelennek ható folyosón, ami hosszabbnak tűnik, mint általában és egészen az udvarig meg sem állok. 
Ahogy kiérek a kapun a süvítő szél belekap élénkvörös hajamba, s a csípős hűvös végigfut egész testemen, ami következtében összébb húzom magamon a bőrdzsekit. A könnyeim utat törve maguknak gördülnek végig arcomon, majd végzetszerűen hullnak a semmibe. Mikor átgondolom az egészet rádöbbenek, hogy talán most vagyok a legszomorúbb egész életemben. Szégyen, bűntudat, és a visszautasítás üressége hozza ki belőlem mindezt. Minden tönkrement egy pillanat alatt.
Ahogy végignézek a kerten, ami tavasszal lélegzetelállítóan gyönyörű látványt nyújt, most elszomorítóan zord. A fák kopasz ágai között süvít a szél, s a formára nyírt bukszusok se a régiek. Délután hat órához híven az égbolt már sötétebb árnyalatokban pompázik, így a pár perce felkapcsolódott lámpák világítják ki az egész területet, ami épp elég ahhoz, hogy észrevegyem Nicole-t és Nathan-t, amikor tekinteteink keresztezik egymást, ajkaik találkoznak, és vad csókcsatába kezdenek. Ebben a momentumban a meglepődöttség tisztán leolvasható arcomról. Nathan felnéz a csókból, és figyeli a reakciómat, de elfordítom a fejem. Keserűen elmosolyodom, mert tudom miért teszi, tudom, hogy még engem szeret és ezzel próbál fájdalmat okozni, de a szánalmon és a csalódottságon kívül semmit sem érzek. Nath képe előttem abban a pillanatban apró szilánkokra törik. Szánom, hogy valaha is felnéztem rá, az intelligenciája miatt. Mindössze egy hét szükséges ahhoz, hogy az embernek teljesen megváltozzon az életfelfogása, és a világszemlélete, az egészet egy festményként látom magam előtt, amit keretbe foglal az idő, valamint a tapasztalataim. Nicole a barátnőm volt valaha, vagy a naivitásomnak köszönhettem, hogy így gondoltam?

A csókot befejezik, de úgy tesznek, mintha észre sem vennének, csak állnak tovább kézen fogva, én pedig haza indulok, vagy bárhová, ahol elbújhatok a problémáim elől, amiket sehogy sem vagyok képes megoldani.

9. Fejezet

Drága olvasóim! Megérkezett az új fejezet, mivel siettem vele, ahogy tudtam. Már nagyjából mindenből lezártak minket, úgyhogy remélem mindig sikerül ilyen hamar befejeznem a részeket. Jó olvasást kívánok hozzá!

***

Sajnálom

Egy bögre, forró kávéval ülök a konyhában, s nézem, ahogy anya sürög-forog, miközben csinálja a reggelit. A finom illatok bejárják a lakás minden szögletét, amitől egyre inkább éhes leszek. Az éjszaka folyamán sikerült kicsit lenyugodnom, ebben a pillanatban pedig mindent kitálaltam az anyámnak, és bevallom, sokkal jobban érzem magam ezek után. Furcsa érzés ez a megkönnyebbülés. Olyan, mintha az eddigi száz tonnás súly, amit cipelek, most a felére csökkent volna, kevesebb a teher. A gond az, hogy még mindig van, amitől minél hamarabb meg kell szabadulnom. A gondolatok, amik cikáznak a fejemben, összezavarnak, úgy érzem, kell valaki, aki megmutatja mit is kell tennem. Annyi kérdést szeretnék feltenni a tapasztalt felnőttnek, aki éppen a sajtot reszeli az ínycsiklandozó pizzára, hogy inkább nem szólalok meg, hagyom, hogy a csend beszéljen.

 - Tudod, hogy kettejük közül kit szeretsz jobban, igaz? – kérdezi anya, de tekintete még mindig az ételen van, éppen a sütőbe teszi be. A kérdés elgondolkodásra késztet. Igazából nem szeretném elveszíteni egyiket sem. Nem vagyok szerelmes Nathanbe, de még sem tudom azt mondani, hogy nem szeretem, szeretem, csak nem úgy. Fogalmam sincs… Zaynről szinte semmit sem tudok, bizonytalan vagyok vele kapcsolatban. Nem tudom mit érzek iránta, de szeretnék vele lenni, akár most is. Megbántottam, talán sosem bocsájt meg nekem, ami elszomorít, de talán túl tudom tenni magam ezen. Hisz csak két csók csattant el közöttünk, érzelmek még nem fűzhetnek hozzá. A testi vágy mellett semmit nem tudnék felhozni. Viszont legbelül tudom, mit kell tennem. Attól még, hogy nem vagyok biztos Zaynbe, nekem szakítanom kell Nath-tel. Én ezt nem Zayn miatt teszem, hanem saját magam miatt, és ezután kezdhetek el csak gondolkodni, hogyan tovább.

 - Az már biztos, hogy nem vagyok szerelmes Nathanbe – szólalok meg egy kis idő után – Zaynről pedig azt sem tudom, hogy megbízhatok-e benne, úgy érzem, titkai vannak. Furcsa ez az egész, nem is tudom – szürcsölök bele az előttem pihenő koffeinbombámba, ami már szinte hideg.

 - Beszélned kell Nathannel, minél előbb, most ez a legfontosabb – mondja, miközben rám pillant. – Utána pedig rendezheted a Zaynes ügyet. Ő sem tudott rólad sokat, mégis megbízott benned, de te eljátszottad a bizalmát. Nem is értem miért nem szóltál neki előre – rázza meg a fejét hitetlenkedve, majd kiveszi a sütőből a kész pizzát. Teljesen igaza van, ha tiszta lappal indítok, akkor nem alakulhatott volna így.

 - A hónap végén beszélek Nath-tel, már elterveztem – hörpintem le az utolsó korty kávémat, és mikor végeztem erősen lecsapom a bögrét az asztalra.

 - Nem Rox, ma fogsz beszélni vele, méghozzá délután – jelenti ki megtagadást nem tűrően. Elkeseredésemben és szégyenemben lesütöm a szemeimet. Az egész beszélgetés hullámszerűen lezajlik a fejemben. Ekkor látom be, hogy tényleg meg kell tennem, ezért megadóan bólintok.

 - Rendben – nyögöm ki keserű hangvétellel.

Közvetlenül a beszélgetés után remegve nyúlok a telefonomért és tárcsázom Nathan számát. Az első kicsöngés után megfordul a fejemben, hogy inkább leteszem, míg nem késő, de akkor felveszi. Jókorát nyelek, de képtelen vagyok megszólalni, lefagyok.

 - Rox? – csendül fel a fiú, kételkedő hangja a vonal végéről, amitől összerándul a gyomrom. Idegességemben az alsó ajkam harapdálom, majd mikor már úgy érzem muszáj, megszólalok.

 - Szia, otthon leszel ma? – kérdezem, úgy hogy közben reménykedek az ellenkezőjéről.

 - Persze, általában itthon vagyok vizsgaidőszakban. Miért kérdezed? – szólal meg hamar, de ebben a pillanatban rájövök, hogy igenis ma fogom neki elmondani, hiába próbálom halogatni. Hangom egyik percről a másikra teljesen megváltozik, a bizonytalant felváltja a magabiztos hangsúly. Nem fogok tétovázni, ennek minél előbb meg kell történnie. Ha nem akar többé látni, fájni fog, de belenyugszom. Nem én tehetek róla, hogy egyszerűen képtelen vagyok szerelembe esni.

 - Ha nincs ellenedre, meglátogatlak ma, szeretnék beszélni veled – mondom, miközben a hajamat csavargatom. Arcomon enyhe, hamis mosoly jelenik meg, amivel félelmemet igyekszem elrejteni. A csevegésünk a beleegyezés után véget ér, pontosan egy óra múlva derül ki minden, amit eddig próbáltam eltitkolni, vagy megjátszani. Hogy a színjátékom mennyire hihető, azt Nathan fogja nekem elmondani.

Az elkészülésem körülbelül abból áll, hogy nézem az arcom a tükörben, és gondolataim furcsa irányt vesznek. Egy tükör nem is azt mutatja, amit a társadalom lát.  Egy tükör nem tudja megmutatni, hogy mit érzek, ő csak a külsőségekre megy, holott akik ismernek sokszor képesek erre. Minden embernek van egy saját kisugárzása, de az előttem lévő tükör ezt nem mutatja meg nekem. Arra a következtetésre jutok, hogy olyan, mint egy idegen, aki életében először lát, és azután soha többé, így megismerni sincs lehetősége. Pedig minden egyes nap megnézem magam benne.

A rettegés átjárja az egész testem, s így indulok el saját végzetembe, amivel talán az utolsó hímnemű "ismerősömet" is elmarom magam mellől.

***

 - Gyere csak be – nyitja ki a közös lakásunk ajtaját Nathan, ami a szónoklatom után már biztosan nem marad közös. Az illatok, a bútorok mind eszembe juttatják azt, amikor még megvoltunk egymás mellett, amikor még eszembe sem jutott szóba hozni ezt, amit most szeretnék. Igazából abban az időben, nem gondoltam, hogy egyszer ez lesz velünk, sőt közös jövőt terveztem, mert hittem benne, hogy amit akkor éreztem, az igenis szerelem. Naiv voltam, de később rájöttem, hogy nincs meg köztünk az a bizonyos tűz, és beleuntam a várakozásba, már nem úgy mosolyogtam, mint régen és ez szemet szúrt neki.

Nath kifejezetten furcsa, amit rögtön észreveszek, mintha nem is az az ember állna előttem, akit megismertem, túlságosan távolságtartó, ami megijeszt. Talán ő is ezt érzi hónapok óta? Miután leülök a kanapéra, ő pedig a vele szemben elhelyezkedő puffra, kis habozás után, de beszélni kezdek.

 - Hogy vagy manapság? – legszívesebben fejbe vágnám magam egy péklapáttal, de a látványa felébreszti bennem a félelmet, ezért képtelen vagyok már az elején azzal kezdeni. Nathan felemeli a szemöldökét, majd ismeretlen mosollyal az arcán megszólal.

 - Köszönöm megvagyok, de gondolom nem ezért jöttél – mondja, iróniától csöpögő hangon, ami aggodalmat kelt bennem. – Nos, elmondod, amit szeretnél? – érdeklődik. Az arcom biztosan tükrözi azt a meglepettséget, amit ezzel a pár mondattal okoz. Nem szívesen kezdek bele, de ez a hangvétel kiűzi belőlem a határozatlanságot.

 - Sokáig halogattam, ezt a beszélgetést, mitöbb a végsőkig, de azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjam. Sajnálom Nathan, de ez nekem nem megy! – bököm ki végül semmitmondó tekintettel.

 - Miről beszélsz, Rox? - teszi fel a kérdést, de meglépő módon, arcán semmi érdeklődést nem tanúsít, sőt még döbbenetet sem tükröz.

 - Már nem érzem azt, amit régen, vagyis… Valójában sosem voltam szerelmes beléd. Naiv kislány voltam, nem is tudtam mi az a szerelem, nézd Nathan én próbáltalak megszeretni, és ne értsd félre, nem benned van a hiba, hanem bennem! Nem tudok rád úgy tekinteni mit jövőbeli partnerre. Sajnálom, tényleg rettenetesen sajnálok mindent – beszélek megkönnyebbülve, mégis mikor Nathan arcára nézek, összeszorul a szívem.

 - Most meg kellene lepődnöm igaz? – kérdezi keserűen mosolyogva. – Tudod, két okból nem megy. Szerinted nem vettem észre, hogy nem csukod be a szemed, mikor csókolózunk? Én éreztem, hogy valami nincs rendben, mégis vártam a magyarázatodat, mert bíztam benned, egészen idáig. A másik pedig, hogy Nicole mindent elmondott, és a minden alatt tényleg azt értsd, hogy MINDENT. – Tudom, hogy tovább akarja mondani, mégis megállt, hogy lássa a reakciómat. Ajkaim elnyílnak szavai hallatán, nem hiszek a fülemnek. Nicole tényleg képes volt mindent kipakolni, mikor azt hittem a barátnőm? – Itt nem az a baj, hogy nem érzed azt, amit én, hanem az, hogy hülyére vettél. Reméltem, hogy adsz a kapcsolatunknak, annyi méltóságot, hogy nem csalsz meg a hátam mögött, de úgy látszik, hogy te erre is képtelen vagy! Én nem így ismertelek meg – fejezi be, de arcáról semmit sem tudok leolvasni, érzelemmentesnek tűnik, ami rosszabb, mint amire számítottam. - Nem ebbe a lányba szerettem bele.

 - Én tényleg el akartam mondani Nath, de valahogy…. – Nem hagyja, hogy befejezzem, hanem a szavamba vág.

 - Valahogy mi?! Könnyebb volt elsiklani a dolgok felett és hazudni, igaz? – emeli fel a hangját, ami egyáltalán nem vall rá. Feláll és összeszorítja öklét, a méregtől megfeszül az állkapcsa. Szeme sokkal jobban csillog, mint általában.

 - Nath, én… - állok fel én is, majd a kezemet a vállára helyezem, de hamar hátrál egy lépéssel.

 - Csak menj el, kérlek – mondja, de eközben nem néz a szemembe, hanem lehajtja a fejét – Rád sem bírok nézni. – Szavai ezer tűként hatnak rám, szúrnak és fájdalmat okoznak, de tűröm, mert tudom, hogy megérdemlem. Undorító vagyok, mindenkiből csalódást váltok ki. Csupán pár nap kellett, hogy tönkretegyem a saját életemet.

 - Sajnálom – nyögöm ki utoljára, majd kirohanok a lakásból. Úgy érzem, hogy annyira elvagyok most keseredve, hogy még a könnyeim se törnek utat maguknak, hanem az üresség fájdalma járja át egész testem. Üveges tekintettel nézek magam elé, viszont mozogni nem tudok. Szomorú naphoz híven, nem elég, hogy sötét van, az eső is zuhog. Kapucnimat a fejemre húzom, de semmit sem ér. A sminkemet és a hajamat tönkreteszi az égből csöpögő víz, de ebben a pillanatban már az sem érdekel. A jéghideg cseppek eláztatják minden ruhámat, én pedig futni kezdek. Csak futok és futok, de olyan gyorsan, mintha üldöznének. Talán a problémáim azok...