2014. 06. 23.

10. Fejezet

Drága olvasóim! Szerintem még épp időben hoztam a részt, nem lett egy hosszadalmas, de igyekszem hamar a következővel szolgálni. Nekem még egy teljes hétig iskola van, de remélem nektek jól telik a szünet. Az előző bejegyzésre nagyon kevés megtekintés érkezett, és nem értem, hogy miért, viszont remélem erre több jön. Boldogsággal tölt el, hogy még a felénél se jár a történet, és már 78 ember rendszeresen olvassa a blogot, szerintem ez elképesztő eredmény, sosem gondoltam volna, hogy valaha eljutok idáig, ezt mind-mind nektek köszönhetem. Érdekel a véleményetek a résszel/bloggal kapcsolatban, tehát bátran írhattok negatív, illetve pozitív dolgokat is, mindig elszoktam fogadni. Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)
***
Csalódás

A napok olyan gyorsan telnek, mint máskor a percek, és bennem egyre nagyobb lesz a kérdőjel Zaynnel kapcsolatban. 
Az elmúlt hét történései azt mutatják, hogy ez a banda, sosem volt az, aminek én láttam. Rengeteg dolog megváltozott, amiből rájöttem, hogy a bomba mindig ott volt körülöttünk, a „baráti” társaságunk körül, már csak egy kis szikra hiányzott, hogy az egészet szétrobbantsa, úgy ahogy van. 
Ebben az esetben én voltam az a szikra, és ez ellen semmit sem tehettem. Képmutatások, kibeszélések, áskálódások, csak ennyi kellett, és rájöttem, senkit sem ismertem igazán. Nicole és Brian külön váltak a csapattól, és legtöbbször együtt láttam őket, mindketten levegőnek néztek, aminek az okát még mindig nem tudom, hisz nem emlékszem, hogy tettem volna ellenük bármit is, amivel kiérdemeltem ezt, sőt nekem lenne miért neheztelnem Nicole-ra, de már úgyis mindegy. Noel is otthagyta az egészet, és a délutánjait egy szőke hajú fiúval, Eric-kel töltötte, aki egy évvel alatta jár. 
A többiek, akikről még annyit sem tudtam, mint erről a három személyről, ott maradtak. Most négyen vannak, Christina, Dominica, Joan és Martin, két fiú és két lány. Nagyon kevés időt voltam velük, de ők is az akkori csapat részei voltak. Nos igen, ennyit a nagy barátságról, ennyit az összetartásról, szerintem ennek végleg vége szakadt. Én egyetlen emberrel vagyok már csak beszélő viszonyban, ő pedig Noel, semmit sem változott, ő az egyetlen, aki önmagát adta végig. 
Sikerült jobban megismernem Zoe-t, sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen jóban leszünk, bár az első pillanattól kezdve sejthettem volna. Sok a közös bennünk, hasonló az életfelfogásunk, nem úgy mint Nicol-lal. Sosem értettük meg egymást igazán, és fogalmunk sem volt, hogy miért. Bár csak nehézkesen nyílok meg új ismerősöknek, igyekszem nem elmarni magam mellől az egyetlen lányt, akiben látom a lehetőséget, hogy egyszer talán tényleg BARÁTOK lehetünk. 
Nathan azóta nem keresett, amit teljesen megértek, viszont elszomorít, hogy ilyen gyorsan véget ért, megbántam, hogy hagytam tönkretenni a barátságomat, egy elátkozott szerelem miatt, amiből végül semmi sem lett. De ilyen az élet, rosszul cselekszünk, majd megbánjuk azt, de akkor rádöbbenünk, hogy visszafordítani már sehogy sem lehetséges.

Akárhányszor próbálok beszélni Zaynnel, úgy tesz, mintha nem hallaná. Látni sem akar. Nem hagyja, hogy elmondjam, amit már régóta szeretnék. Én látok valamit a kapcsolatunkban, valami megmagyarázhatatlant, ami arra ösztönöz, hogy ne adjam fel. Ha látná a dolgokat az én szemszögemből, talán megértené, de erre sajnos semmiképp sincs lehetőség. Sokat agyalok rajta, hogyan tudnék közelebb férkőzni hozzá, legalább csak annyira, hogy végighallgasson, de néha azt hiszem már veszve van az ügy, azonban itt még nem adom fel.

A folyosót ráérősen végigszelve közeledek a könyvtárhoz, hogy kikölcsönözzek egy tíz kilós könyvet, amiből majd tanulok. Miközben elhaladok az ismerős arcok mellett, némelyiknek intve köszönök, s mosolyt erőltetek az arcomra. Amikor benyitok az ajtón megcsap a régi könyvek tipikus illata, amik az első egyetemi évemet idézik fel bennem. 
Mrs. Haggarty, aki intézi a könyvekkel kapcsolatos ügyeket, mosolyogva üdvözöl. Az idős hölgy a számítógéptől elszakítva tekintetét, hamar elmondja merre találom a tanuláshoz elengedhetetlen kelléket, mivel még sosem kerestem hasonlót. Miután megköszönöm segítségét, elindulok a megadott irányba, de akkor megpillantom Zaynt egy hatalmas papírkupac mellett. A hirtelen meglepettség miatt, gyorsan a könyvespolc mögé bújok, mielőtt meglát és elsiet a helyszínről. Azon kívül, hogy úgy érzem magam, mint egy óvodás, megfelelő pillanatnak gondolom, hogy végre beszélni tudjak vele. 
Egyik percről a másikra ott termek a mellette lévő széken és mikor észrevesz, már állna fel, de megragadom a vállát.
 - Csak hallgass végig, kérlek! – könyörgök neki, mert úgy vélem, ez talán az utolsó alkalom, hogy ilyen közel vagyok hozzá. Máskor mindig kerül, tehát lehetetlen bármit is elérni nála.
 - Miért tenném? Nem vagyok kíváncsi a szánalmas magyarázkodásodra! – emeli fel a hangerejét, mire a könyvtáros néni szem forgatva pisszeg neki. Végül a helyén marad, nem rohan el, csak néz rám, azokkal a gyönyörű mogyoróbarna szemeivel, amikben ez esetben csak megvetés tükröződik, szeretném visszakapni a régi pillantását, ami vágyakozó és szenvedéllyel teli. Talán végleg elrontottam?
 - Tudnod kell, hogy semmi sem úgy történt, ahogy gondolod. Fogalmad sincs róla, hogy mit éreztem Nath iránt – kezdem el mesélni a történetünket, de semmi érdeklődést nem látok rajta, ami elszomorít.  - Már régóta terveztem, hogy szakítok vele, de valahogy sosem volt erőm rá – fejezem be. Idegesen beletúr ébenfekete hajába. Már nem néz a szemembe, láthatólag kerüli a szemkontaktust.
 - Nekem ehhez semmi közöm – szólal meg kis habozás után. - Én csak azt tudom h megcsaltad őt velem, mégpedig a tudtom nélkül – mondja felháborodott hangnemben. Ha az arcára nézek, észreveszem, hogy mennyire átnéz rajtam.
 - De… - kezdenék bele, viszont nem hagyja. Te is akartad!
 - Vedd már észre magad Rox, mindenki neheztel rád Zoe-n kívül, szerintem ez nem véletlenül van  
így – szakít félbe lekicsinylő beszédével, amitől összeszorul a szívem. Arcát elfordítja, majd hirtelen feláll.
 - Nem sokat tudok rólad Zayn, de biztos vagyok benne, hogy titkaid vannak, amiket nem árulsz el, tehát szerintem egálban vagyunk – említem meg neki, ami miatt láthatólag felmegy benne a pumpa. Összeráncolja a homlokát, majd szólásra nyitja ajkait.
 - Nem tudom miről beszélsz, de akadj le rólam – ordít rám, mire Mrs. Haggarty idegességtől lángoló fejjel, közli vele, hogy fejezze be a hangoskodást a könyvtárában. Ahogy én is felállok megérintem a vállát.
 - Sajnálom! – Elfordított fejjel, semmivel sem foglalkozva, ridegen lelöki a kezemet, majd kiviharzik a helységből, egy hatalmas ajtócsapódás kíséretében. Ebben a pillanatban úgy érzem, mintha egy szakadék keletkezne kettőnk közé, amin lehetetlen átkelni, s azt gondolom már nem is fog menni. Egyik nap még mellettem áll, és érzem is őt, de a másikon, hiába áll mellettem, olyan, mintha mérföldekre lenne.

Pár percig némán, mozdulatlanul állok egy helyben, majd lassacskán sikerül felfognom mi történik. Mindenki sugdolózik körülöttem, ami jelen esetben borzasztóan zavar, szinte megőrjít, rólam beszélnek, a veszekedésről. 
A dús hajam arcomba lógva takarja el búskomor tekintetemet, ahogy lehajtott fejjel indulok ki az épületből. Végigrohanok a végtelennek ható folyosón, ami hosszabbnak tűnik, mint általában és egészen az udvarig meg sem állok. 
Ahogy kiérek a kapun a süvítő szél belekap élénkvörös hajamba, s a csípős hűvös végigfut egész testemen, ami következtében összébb húzom magamon a bőrdzsekit. A könnyeim utat törve maguknak gördülnek végig arcomon, majd végzetszerűen hullnak a semmibe. Mikor átgondolom az egészet rádöbbenek, hogy talán most vagyok a legszomorúbb egész életemben. Szégyen, bűntudat, és a visszautasítás üressége hozza ki belőlem mindezt. Minden tönkrement egy pillanat alatt.
Ahogy végignézek a kerten, ami tavasszal lélegzetelállítóan gyönyörű látványt nyújt, most elszomorítóan zord. A fák kopasz ágai között süvít a szél, s a formára nyírt bukszusok se a régiek. Délután hat órához híven az égbolt már sötétebb árnyalatokban pompázik, így a pár perce felkapcsolódott lámpák világítják ki az egész területet, ami épp elég ahhoz, hogy észrevegyem Nicole-t és Nathan-t, amikor tekinteteink keresztezik egymást, ajkaik találkoznak, és vad csókcsatába kezdenek. Ebben a momentumban a meglepődöttség tisztán leolvasható arcomról. Nathan felnéz a csókból, és figyeli a reakciómat, de elfordítom a fejem. Keserűen elmosolyodom, mert tudom miért teszi, tudom, hogy még engem szeret és ezzel próbál fájdalmat okozni, de a szánalmon és a csalódottságon kívül semmit sem érzek. Nath képe előttem abban a pillanatban apró szilánkokra törik. Szánom, hogy valaha is felnéztem rá, az intelligenciája miatt. Mindössze egy hét szükséges ahhoz, hogy az embernek teljesen megváltozzon az életfelfogása, és a világszemlélete, az egészet egy festményként látom magam előtt, amit keretbe foglal az idő, valamint a tapasztalataim. Nicole a barátnőm volt valaha, vagy a naivitásomnak köszönhettem, hogy így gondoltam?

A csókot befejezik, de úgy tesznek, mintha észre sem vennének, csak állnak tovább kézen fogva, én pedig haza indulok, vagy bárhová, ahol elbújhatok a problémáim elől, amiket sehogy sem vagyok képes megoldani.
2014. 06. 08.

9. Fejezet

Drága olvasóim! Megérkezett az új fejezet, mivel siettem vele, ahogy tudtam. Már nagyjából mindenből lezártak minket, úgyhogy remélem mindig sikerül ilyen hamar befejeznem a részeket. Jó olvasást kívánok hozzá!
***
Sajnálom


Egy bögre, forró kávéval ülök a konyhában, s nézem, ahogy anya sürög-forog, miközben csinálja a reggelit. A finom illatok bejárják a lakás minden szögletét, amitől egyre inkább éhes leszek. Az éjszaka folyamán sikerült kicsit lenyugodnom, ebben a pillanatban pedig mindent kitálaltam az anyámnak, és bevallom, sokkal jobban érzem magam ezek után. Furcsa érzés ez a megkönnyebbülés. Olyan, mintha az eddigi száz tonnás súly, amit cipelek, most a felére csökkent volna, kevesebb a teher. A gond az, hogy még mindig van, amitől minél hamarabb meg kell szabadulnom. A gondolatok, amik cikáznak a fejemben, összezavarnak, úgy érzem, kell valaki, aki megmutatja mit is kell tennem. Annyi kérdést szeretnék feltenni a tapasztalt felnőttnek, aki éppen a sajtot reszeli az ínycsiklandozó pizzára, hogy inkább nem szólalok meg, hagyom, hogy a csend beszéljen.

 - Tudod, hogy kettejük közül kit szeretsz jobban, igaz? – kérdezi anya, de tekintete még mindig az ételen van, éppen a sütőbe teszi be. A kérdés elgondolkodásra késztet. Igazából nem szeretném elveszíteni egyiket sem. Nem vagyok szerelmes Nathanbe, de még sem tudom azt mondani, hogy nem szeretem, szeretem, csak nem úgy. Fogalmam sincs… Zaynről szinte semmit sem tudok, bizonytalan vagyok vele kapcsolatban. Nem tudom mit érzek iránta, de szeretnék vele lenni, akár most is. Megbántottam, talán sosem bocsájt meg nekem, ami elszomorít, de talán túl tudom tenni magam ezen. Hisz csak két csók csattant el közöttünk, érzelmek még nem fűzhetnek hozzá. A testi vágy mellett semmit nem tudnék felhozni. Viszont legbelül tudom, mit kell tennem. Attól még, hogy nem vagyok biztos Zaynbe, nekem szakítanom kell Nath-tel. Én ezt nem Zayn miatt teszem, hanem saját magam miatt, és ezután kezdhetek el csak gondolkodni, hogyan tovább.
 - Az már biztos, hogy nem vagyok szerelmes Nathanbe – szólalok meg egy kis idő után – Zaynről pedig azt sem tudom, hogy megbízhatok-e benne, úgy érzem, titkai vannak. Furcsa ez az egész, nem is tudom – szürcsölök bele az előttem pihenő koffeinbombámba, ami már szinte hideg.
 - Beszélned kell Nathannel, minél előbb, most ez a legfontosabb – mondja, miközben rám pillant. – Utána pedig rendezheted a Zaynes ügyet. Ő sem tudott rólad sokat, mégis megbízott benned, de te eljátszottad a bizalmát. Nem is értem miért nem szóltál neki előre – rázza meg a fejét hitetlenkedve, majd kiveszi a sütőből a kész pizzát. Teljesen igaza van, ha tiszta lappal indítok, akkor nem alakulhatott volna így.
 - A hónap végén beszélek Nath-tel, már elterveztem – hörpintem le az utolsó korty kávémat, és mikor végeztem erősen lecsapom a bögrét az asztalra.
 - Nem Rox, ma fogsz beszélni vele, méghozzá délután – jelenti ki megtagadást nem tűrően. Elkeseredésemben és szégyenemben lesütöm a szemeimet. Az egész beszélgetés hullámszerűen lezajlik a fejemben. Ekkor látom be, hogy tényleg meg kell tennem, ezért megadóan bólintok.
 - Rendben – nyögöm ki keserű hangvétellel.

Közvetlenül a beszélgetés után remegve nyúlok a telefonomért és tárcsázom Nathan számát. Az első kicsöngés után megfordul a fejemben, hogy inkább leteszem, míg nem késő, de akkor felveszi. Jókorát nyelek, de képtelen vagyok megszólalni, lefagyok.

 - Rox? – csendül fel a fiú, kételkedő hangja a vonal végéről, amitől összerándul a gyomrom. Idegességemben az alsó ajkam harapdálom, majd mikor már úgy érzem muszáj, megszólalok.
 - Szia, otthon leszel ma? – kérdezem, úgy hogy közben reménykedek az ellenkezőjéről.
 - Persze, általában itthon vagyok vizsgaidőszakban. Miért kérdezed? – szólal meg hamar, de ebben a pillanatban rájövök, hogy igenis ma fogom neki elmondani, hiába próbálom halogatni. Hangom egyik percről a másikra teljesen megváltozik, a bizonytalant felváltja a magabiztos hangsúly. Nem fogok tétovázni, ennek minél előbb meg kell történnie. Ha nem akar többé látni, fájni fog, de belenyugszom. Nem én tehetek róla, hogy egyszerűen képtelen vagyok szerelembe esni.
 - Ha nincs ellenedre, meglátogatlak ma, szeretnék beszélni veled – mondom, miközben a hajamat csavargatom. Arcomon enyhe, hamis mosoly jelenik meg, amivel félelmemet igyekszem elrejteni. A csevegésünk a beleegyezés után véget ér, pontosan egy óra múlva derül ki minden, amit eddig próbáltam eltitkolni, vagy megjátszani. Hogy a színjátékom mennyire hihető, azt Nathan fogja nekem elmondani.

Az elkészülésem körülbelül abból áll, hogy nézem az arcom a tükörben, és gondolataim furcsa irányt vesznek. Egy tükör nem is azt mutatja, amit a társadalom lát.  Egy tükör nem tudja megmutatni, hogy mit érzek, ő csak a külsőségekre megy, holott akik ismernek sokszor képesek erre. Minden embernek van egy saját kisugárzása, de az előttem lévő tükör ezt nem mutatja meg nekem. Arra a következtetésre jutok, hogy olyan, mint egy idegen, aki életében először lát, és azután soha többé, így megismerni sincs lehetősége. Pedig minden egyes nap megnézem magam benne.

A rettegés átjárja az egész testem, s így indulok el saját végzetembe, amivel talán az utolsó hímnemű "ismerősömet" is elmarom magam mellől.

***

 - Gyere csak be – nyitja ki a közös lakásunk ajtaját Nathan, ami a szónoklatom után már biztosan nem marad közös. Az illatok, a bútorok mind eszembe juttatják azt, amikor még megvoltunk egymás mellett, amikor még eszembe sem jutott szóba hozni ezt, amit most szeretnék. Igazából abban az időben, nem gondoltam, hogy egyszer ez lesz velünk, sőt közös jövőt terveztem, mert hittem benne, hogy amit akkor éreztem, az igenis szerelem. Naiv voltam, de később rájöttem, hogy nincs meg köztünk az a bizonyos tűz, és beleuntam a várakozásba, már nem úgy mosolyogtam, mint régen és ez szemet szúrt neki.

Nath kifejezetten furcsa, amit rögtön észreveszek, mintha nem is az az ember állna előttem, akit megismertem, túlságosan távolságtartó, ami megijeszt. Talán ő is ezt érzi hónapok óta? Miután leülök a kanapéra, ő pedig a vele szemben elhelyezkedő puffra, kis habozás után, de beszélni kezdek.
 - Hogy vagy manapság? – legszívesebben fejbe vágnám magam egy péklapáttal, de a látványa felébreszti bennem a félelmet, ezért képtelen vagyok már az elején azzal kezdeni. Nathan felemeli a szemöldökét, majd ismeretlen mosollyal az arcán megszólal.
 - Köszönöm megvagyok, de gondolom nem ezért jöttél – mondja, iróniától csöpögő hangon, ami aggodalmat kelt bennem. – Nos, elmondod, amit szeretnél? – érdeklődik. Az arcom biztosan tükrözi azt a meglepettséget, amit ezzel a pár mondattal okoz. Nem szívesen kezdek bele, de ez a hangvétel kiűzi belőlem a határozatlanságot.
 - Sokáig halogattam, ezt a beszélgetést, mitöbb a végsőkig, de azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjam. Sajnálom Nathan, de ez nekem nem megy! – bököm ki végül semmitmondó tekintettel.
 - Miről beszélsz, Rox? - teszi fel a kérdést, de meglépő módon, arcán semmi érdeklődést nem tanúsít, sőt még döbbenetet sem tükröz.
 - Már nem érzem azt, amit régen, vagyis… Valójában sosem voltam szerelmes beléd. Naiv kislány voltam, nem is tudtam mi az a szerelem, nézd Nathan én próbáltalak megszeretni, és ne értsd félre, nem benned van a hiba, hanem bennem! Nem tudok rád úgy tekinteni mit jövőbeli partnerre. Sajnálom, tényleg rettenetesen sajnálok mindent – beszélek megkönnyebbülve, mégis mikor Nathan arcára nézek, összeszorul a szívem.
 - Most meg kellene lepődnöm igaz? – kérdezi keserűen mosolyogva. – Tudod, két okból nem megy. Szerinted nem vettem észre, hogy nem csukod be a szemed, mikor csókolózunk? Én éreztem, hogy valami nincs rendben, mégis vártam a magyarázatodat, mert bíztam benned, egészen idáig. A másik pedig, hogy Nicole mindent elmondott, és a minden alatt tényleg azt értsd, hogy MINDENT. – Tudom, hogy tovább akarja mondani, mégis megállt, hogy lássa a reakciómat. Ajkaim elnyílnak szavai hallatán, nem hiszek a fülemnek. Nicole tényleg képes volt mindent kipakolni, mikor azt hittem a barátnőm? – Itt nem az a baj, hogy nem érzed azt, amit én, hanem az, hogy hülyére vettél. Reméltem, hogy adsz a kapcsolatunknak, annyi méltóságot, hogy nem csalsz meg a hátam mögött, de úgy látszik, hogy te erre is képtelen vagy! Én nem így ismertelek meg – fejezi be, de arcáról semmit sem tudok leolvasni, érzelemmentesnek tűnik, ami rosszabb, mint amire számítottam. - Nem ebbe a lányba szerettem bele.
 - Én tényleg el akartam mondani Nath, de valahogy…. – Nem hagyja, hogy befejezzem, hanem a szavamba vág.
 - Valahogy mi?! Könnyebb volt elsiklani a dolgok felett és hazudni, igaz? – emeli fel a hangját, ami egyáltalán nem vall rá. Feláll és összeszorítja öklét, a méregtől megfeszül az állkapcsa. Szeme sokkal jobban csillog, mint általában.
 - Nath, én… - állok fel én is, majd a kezemet a vállára helyezem, de hamar hátrál egy lépéssel.
 - Csak menj el, kérlek – mondja, de eközben nem néz a szemembe, hanem lehajtja a fejét – Rád sem bírok nézni. – Szavai ezer tűként hatnak rám, szúrnak és fájdalmat okoznak, de tűröm, mert tudom, hogy megérdemlem. Undorító vagyok, mindenkiből csalódást váltok ki. Csupán pár nap kellett, hogy tönkretegyem a saját életemet.
 - Sajnálom – nyögöm ki utoljára, majd kirohanok a lakásból. Úgy érzem, hogy annyira elvagyok most keseredve, hogy még a könnyeim se törnek utat maguknak, hanem az üresség fájdalma járja át egész testem. Üveges tekintettel nézek magam elé, viszont mozogni nem tudok. Szomorú naphoz híven, nem elég, hogy sötét van, az eső is zuhog. Kapucnimat a fejemre húzom, de semmit sem ér. A sminkemet és a hajamat tönkreteszi az égből csöpögő víz, de ebben a pillanatban már az sem érdekel. A jéghideg cseppek eláztatják minden ruhámat, én pedig futni kezdek. Csak futok és futok, de olyan gyorsan, mintha üldöznének. Talán a problémáim azok...

Feliratkozók