2014. 02. 08.

2. Fejezet

Drága olvasóim! Késés és késés, ez vagyok én. Ritkán van olyan, hogy nem kell sajnálkoznom, az adott fejezet előtt, természetesen ezt most sincs így, de remélem az az idő is elkövetkezik. Az előző rész óta a blog gazdagodott újabb 5 olvasóval, aminek hihetetlenül örülök. Továbbá amint látjátok a változás a kinézetet illetően is bekövetkezett, remélem elnyerte a tetszéseteket. Igyekszem nem késni a következővel, de rendszeresen közbejön valami felettébb fontos, ami miatt nem tudok úgy haladni, ahogyan szeretnék. Mindenesetre köszönöm, hogy ilyen kitartóan, s türelmesen várjátok a továbbiakat, és azt is, hogy támogattok a megjegyzéseitekkel a pipáitokkal, valamint a chaten található üzeneteitekkel.
***
Ügyetlen

Rohanva szelem a folyosót, hogy végre beérjek a könyvtárba, ahol együttes tanulásba kezdünk majd a többiekkel. Összesen nyolcan vagyunk, és mindenki máshoz ért. Még mindig rengeteg tudásra van szükségünk, míg végre alkalmazott matematikusok lehetünk, s elhelyezkedhetünk egy, a szaknak megfelelő munkahelyen. Emlékszem, hogy általános iskolában, felső tagozaton mennyit szenvedtem a matek négyesért, de végül annyira megszerettem a tantárgyat, hogy nem tudom elképzelni nélküle a jövőt, így ragaszkodom ehhez a szakirányhoz. Nem sokan hisznek normálisnak emiatt. Végül azt a döntést hoztam, hogy ez több meglepetést tartogathat számomra, mint a sima matematika, így bátorkodtam jelentkezni az egyetemre, amire sikeresen felvettek, még két évvel ezelőtt. Azóta az életem legnagyobb részét a tájékozódás, a tanulás teszi ki. Értettem, hogy mire vállalkozok, így most nem panaszkodhatom.

Még csak néhány nap telt el, de sosem gondoltam, hogy egyszer idáig fajulnak a dolgok, hogy hazamenni sincs kedvem. Mert tisztában vagyok vele, akkor csak bántani fogom Nathant, hiába minden igyekezetem. Ő tulajdonképpen egy erős ember, normális esetben nem könnyű őt megbántani, de én vagyok a gyenge pontja. Fogalmam sincs, miért ragaszkodik egy ilyen szar emberhez, mint amilyen én vagyok. Nem megyek haza, kerülöm a társaságát, az ő érdekében, de valójában el sem tudom képzelni, melyik fáj neki jobban, ha vele vagyok és bántóan viselkedek, vagy ha haza sem megyek. Üresnek és végtelenül önzőnek érzem magam. Fogalmam sincs, hogy mihez kéne kezdenem. Nincs olyan megoldás, ami mindkettőnknek örömet okoz? Régóta próbálok rájönni, de sehogy sem sikerül megtalálni a helyes utat, az utat, amely a közös boldogsághoz vezet.

Erőteljesen markolom meg a kilincset, hogy bejussak a helyiségbe, amit pont arra szenteltek, hogy az ember, csendben, szorgalmasan, esetleg segítséget kérve olvasgassa a jegyzeteinek sorait. Ehhez a könyvtárhoz rengeteg emlék köt. A délutáni tanulások, amik legtöbb esetben inkább beszélgetéssé alakulnak át, idő közben az életem részévé váltak. Társasági lény vagyok, ezért ezek az órák borzalmasan fel tudják dobni a mindennapjaimat. Gondolatmenetemből egy kéz zökkent ki, ami megragadja a vállam. Ettől kicsit összerándulok, mivel váratlanul ér, ezért nem is fordulok meg azonnal, hanem a tenyeremet a szívemre helyezem, hogy sikerüljön mihamarabb lenyugodnom.

 - Annabelle? – szól a számomra ismeretlen férfi hang. Értetlen fejet vágva fordulok meg tengelyem körül, míg végül meglátom a nálam, egy fejjel magasabb, sötét hajú fiút, kinek piros kockás inge lezserül, kigombolva fedi el fehér trikóját, vagány hatást keltve ezzel. A kezét világos farmerja zsebében pihenteti, s meglepetten, alsó ajkát megnyalva mér végig, láthatóan tudomást vesz róla, hogy összetévesztett valakivel. Az egész egyetemi társaságot ismerem, és biztos vagyok benne, hogy ez az első alkalom, hogy őt itt látom. Ajkaim akaratom ellenére is elnyílnak, ahogy végignézek rajta, ám rögtön, mikor ezt észreveszem, hatalmasat nyelek.
 - A szívbajt hoztad rám! – hangom magasabban szól, mint általában, amit valószínűleg a sokknak köszönhetek. Még mindig eszeveszettül kalapál a szívem. Az ismeretlen fiú összeráncolt homlokkal figyeli a szerencsétlenkedésemet. Amikor csillogó, barna íriszeibe nézek valami idegent fedezek fel, így lesütöm a tekintetem. Sosem tudnám megmagyarázni ezt, de félek. Egyszerűen nem vagyok képes tartani a szemkontaktust, mert úgy érzem, ha egy másodperccel is tovább csinálom, akkor mindent megtud. Olyan, mintha belelátna a lelkembe és onnan olvasna ki minden apró kis szösszenetet. Vérfagyasztó.
 - Mi van, rossz a lelkiismereted? – Elvigyorodik, míg keresztbe fonja maga előtt karjait. Kikerekednek a szemeim szavait hallva, beletrafál, cseszettül beletrafál. Ezekben az esetekben, például, ha valaki ok nélkül megijed alkalomadtán, mikor nem konkrétan egy mumussal találja szemben magát, gyakran használják ezt a kifejezést. Nekem viszont nem tetszik, főleg nem most, ebben a pillanatban, amikor életem eddigi legnehezebb választása előtt állok. Igen, rohadtul rossz a lelkiismeretem. Szabadulni akarok, minél előbb, mert a jelenléte is frusztrál, és a szavai is. Furcsán érzem magam, csak azt kívánom, hogy eltűnjek. Most.
 - Nézd… fogalmam sincs ki vagy, de akadályozol abban, hogy be tudjak menni ide – mutatok a könyvtártól elválasztó ajtóra, amíg a számat elhagyja a mondat, ami nem épp a legbarátságosabban hangzik. A fiú kínosan felnevet, arckifejezése egyik percről a másikra változik meg.
 - Én is oda szeretnék bejutni, de te az ajtó előtt állsz, így pedig elég nehéz lenne. - Egyik szemöldökét enyhén megemeli, én pedig menten zavarba jövök a gesztustól.
 - Ne haragudj. -  Feszülten, dadogva elnézést kérek, s azonnal félreállok az útjából, ami kicsit sem vall rám, és a hirtelen mozdulat miatt kicsúszik a kezemből az összes jegyzetem. Pimasz mosollyal adja tudtomra, hogy milyen ügyetlennek tart, de esze ágában sincs segíteni összeszedni a papírokat. Inkább besurran az ajtón, mi több úgy bevágja, hogy az egész egyetemi város visszhangzik tőle. Nem volt olyan ember, aki megmerte kockáztatni a könyvtári csendmániás, emberkék mellet az ajtóbecsapást, de ennek az alaknak természetesen kötelező magára vonni a figyelmet. 
Egyedül hagy a kicsinyes gondjaimmal. 
 - Mekkora egy nagyképű seggfej vagy - sziszegem feldúltan fogaim között, amíg leguggolok, hogy könnyebb legyen felkaparni a padlóról a sok papírt. Végül is te vagy az oka, hogy ezek ide leestek, véletlenül se vedd tudomásul. 
Miközben összeszedem a lapokat, s a könyvem tetejére helyezem őket, még mindig ezzel kapcsolatos gondolatok cikáznak a fejemben. Mi a fenét csinálok én? Kibaszottul nem nekem kellett volna előre engedni, hisz ő a fiú. Egyáltalán nem jellemez engem ez a kétbalkezes imidzs. Még bocsánatot is kértem. Jesszus. 
Amint összeszedelődzködök, olyan csendben megyek be a helységbe, amennyire csak tőlem telik, közben majd' felrobbanok az idegtől. A fekete hajú, ismeretlen fiúnak sikerült felhúzni. A könyvmolyok még így is megajándékoznak néhány rosszalló pillantással, de figyelmen kívül hagyom. Mikor meglátom a kisebb társaságot, akik gondosan olvasgatják a jegyzeteiket és szorgosan lapozgatják a füzeteiket elmosolyodom, mert tudom, ez csak a látszat. Valószínűleg éppen valamelyik tanárt vesézik ki, náluk csak az megy ilyen halk sutyorgással, mert általában üvöltözni szoktak.
 - Rox, jössz ma este a klubba? Állítólag fergeteges buli lesz a Jaguarban! – ordít nekem Brian, s kicsit sem zavartatja magát, mikor a gyilkos tekintetűek rajta próbálják ki mennyire hatásos a nézésük, majd eszeveszettül pisszegni kezdenek. A fiú ügyet sem fordít rá. A környezete sosem érdekelte különösebben, eléggé önközpontú embernek ismertem meg. Meg amúgy sem képes halkan beszélni, ezért már nem is várjuk el tőle. Ő az az ember, aki folyton a középpontban akar lenni, ha eszébe jut valami marhaság, és véghez akarja vinni, mindenki segít neki ebben, de ennek a miértjét valószínűleg senki sem tudja. Eléggé jóban lettünk a két év alatt, de ha megkérdeznék mit bírok benne, nem tudnék válaszolni. 
Ahogy Brian észreveszi, hogy valami nem oké velem, kíváncsian fürkészni kezd, ami elég zavaró számomra.
 - Szerintem ma kihagyom – válaszolok, végül leülök a Noel és Nicole között elhelyezkedő, üres székre. Az utóbbit puszival köszöntöm, Noel dús, szöszi haját pedig gondosan összeborzolom, a laza srác pedig bemutat, amikor abbahagyom. Az unott arckifejezése mindent elárul róla, ezen nem tudok nem mosolyogni. Éppen kólát szürcsöl, mivel ha ezt nem tenné, még állva is képes lenne elaludni. Csak hébe-hóba jár be az órákra, mert vagy elalszik - még akkor is ez az indok, ha délután van az a bizonyos óra -, vagy nincs kedve hozzá(?), ezért kicsit meg is lepődök, hogy ma itt van.
  - Mi történt amúgy, kislány? Látom rajtad, hogy meg tudnál ölni valakit - nevet fel Brian, míg ő is helyet foglal, a velem szemben lévő széken. - Ha valaki felhúzott, mondd csak a nevét, velem gyűlik meg a baja. - Megmutatja kidolgozott bicepszét, mire megforgatom a szemem. Jól esik Brian baráti törődése, de nincs kedvem megbeszélni vele azt, ami az ajtó előtt zajlott, ezért inkább kitérek a valódi válasz alól.
 - Attól tartok, hogy Mr. Idle nagy falat lenne neked - célzok itt a negyvenéves dinamikatanáromra, aki valószínűleg több mint száz kiló. Brian először meglepődik, azt követően elszörnyed, a fejét látva elég nehéz bírni nevetés nélkül. 
 - Többiek? - utalok a kérdésemmel a csapatunk hiányzó tagjaira. Pontosabban Chritina-ra, Joan-re és Martinra.
 - Megbuktak a múltkori anatómia vizsgán, és most újra mentek belőle - nevet fel jóízűen Brian, aki akármennyire is mutatja magát mindig idiótának, igazándiból rohadt okos. Együtt érzően elhúzzuk a szánkat Nicole-lal, miközben azon gondolkodom, hogy vajon hogy érdekelhet embereket a biológia. Sosem választanám ezt a kart.
 - A téma így hamar elterelődik, Nicole megosztja velem a napja minden percét, ami hallgatása közben kissé elálmosodom. Annyira külön világ vagyunk.
Nicole-t még csak két éve ismerem és egész jóban lettünk egymással, legjobb barátnőmként azért nem emlegetném, de élvezzük egymás társaságát és sok időt töltünk együtt. Az igazat megvallva ő áll hozzám a legközelebb a bandából, a többiek csak „haverok”, de egyikben sem bízom meg annyira, hogy az életem legféltettebb titkairól meséljek, még Nicole-ban sem. Beszélünk a hétköznapi életről, az iskoláról, de nincs olyan személy, akinek az érzéseimről hadoválnék órák hosszat. Ezt a szerepet igazán csak anya tudja betölteni az életemben.
 - Valami baj van? – kérdezi Nicole érdeklődően, miközben a kezét jobb vállamra helyezi. – Sosem hagynád ki az oltári bulikat, ez tény – jegyzi meg. Teljesen igaza van, de most nincs kedvem hozzá. Sőt már napok óta nem gondolok bulizásra.
 - Sajnálom, de nem létezik többé ez a „tény”, mivel nem szándékozom elmenni. – Minden szempár kikerekedik, épphogy kimondom, mintha valami bűnt követnék el. Ez csak egy buli, könyörgöm, nem kéne ekkora ügyet csinálni belőle. Brian megvonja a vállát, afféle „te tudod” stílusban. Valamennyien a jegyzetünket böngésszük, a maradék pedig próbál segítséget nyújtani, mikor valami iszonyúan nehéz - szerintük értelmetlen - kérdést teszünk fel.

A könyvtároló helyiség végében egy csapat fiú nevet fel kánonban, mikor az egyik tag leönti kávéval a könyvet, és Mrs. Haggarty idegességtől vöröslő fejjel közelít feléjük.. Mindenki őket figyeli, és meglepődök, amikor arra leszek figyelmes, hogy az udvariatlan kreolbőrű fiú is köztük van. A körülöttük tétlenkedő emberek, akik tanulni, vagy olvasni próbálnak előveszik a legfelháborodottabb arckifejezésüket és úgy pásztázzák azt a térfelet, de ha a srácok észre is veszik, nem kifejezetten hatja meg őket. Pillanatok múlva csillapodik a hangulat és minden egyes ember visszatér az eddigi munkálataihoz, de engem nem hagy nyugodni a dolog. Nincs olyan személy, akivel eddig még nem találkoztam, viszont ezt a fiút ma láttam először, pedig nem az a láthatatlan típus. A semmibe meredve terelődnek el a gondolataim, s azon kapom magam, hogy a tollam végét rágcsálom.
 - Ki az a srác? – teszem fel végül a kérdést magamnak, értelemszerűen hangosan. A többiek nemlegesen rázzák a fejüket, kivéve Dominica-t, neki olyan a magatartása, mintha elhallgatna valamit. Ő általában mindenről tud, a legpletykásabbak közé tartozik. Vannak emberei, akiktől szerzi az információt, és sokszor elgondolkodom rajta, hogy ő csak ezért jár-e be a suliba, vagy vannak komolyabb céljai is. A jegyei borzalmasak, valamint, ha azt is hangoztatja, hogy tanult, mindig tudjuk, hogy valójában nem. Viszont, hogy mi más dolga van, arról senki sem értesült még. Sose ment neki a hazudozás, mivel ilyenkor feltűnően természetellenes lesz a viselkedése. Mihelyt nyolcan kezdjük el bámulni, kinyögi végre.
 - Zayn Malik. Egy baleset miatt jött át San Francisco-ból. – Összeráncolom a homlokomat és az ékszermániás, világosbarna hajú csajra összpontosítok, akinek virító zöld szemei különlegessé teszik az arcát, hátha részleteket is tud. Tehát egy baleset.
 - Mi volt pontosan?  – érdeklődöm tovább, mivel a vártnál is kíváncsibbá tesz a hír. Dominica elhúzza száját, majd nagy nehezen kiböki.
 - Azt senki sem tudja – mondja rájátszva, drámai hangon, amivel mindenkit felcsigáz. Elképedt és kíváncsi ábrázat váltja le az asztalunknál lévő szórakozott fiatalok arcát. Mindenkit azon töri az agyát, hogy vajon mi történhetett a sráccal, akit hiába ma látunk először, a kisugárzása olyan, mintha már ezer éve közeli barátok lennénk.

Ezt követően alaposabban szemügyre veszem a nevetgélő fiút, kissé megsajnálom, azonban sosem következtetnék arra, hogy bármiféle balesetben volt része. Pedig, ha költöznie kellett miatta, valószínűleg nem kis dologról van szó. Akkor veszem észre, hogy túl sokat időzhettem azzal, hogy őt mustráljam, mikor találkozik a pillantásunk. Abban a momentumban befejezi a mosolygást és a fecsegést is. Ez esetben nem fordulok el, s nem kerülöm a kontaktust, hanem csak nézek rá, ő pedig rám. Az íriszei fagyos árnyalatokban pompáznak, annak ellenére, hogy igazándiból barnák. Olvas a lelkemben én pedig hagyom ezt, mert képtelen vagyok elfordulni, egyszerűen bűnnek érezném megtenni.

5 megjegyzés:

  1. Drága Briana!

    Tökéletes. Ez az egyetlen szó ami eszembe jut. Ahogyan leírod az eseményeket, olyan, mintha kívül állóként ott állnék, s látnam a történteket. Az egész történetben talán az érdekel a legjobban, hogy mi is a srác titka. Annyira felcsigáztál, hogy percenként fogom figyelni minden nap, hogy fent a van a folytatás, és az lesz az első dolgom, hogy elolvassam és hozzászoljak.

    Ölel,
    Honey Finnick

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Honey!

      Örülök, hogy véleményt nyilvánítottál, annak pedig, hogy pozitív még inkább! Köszönöm a szép, dicsérő szavakat. A fiú titkára csak később derül majd fény, remélem győzöd majd kivárni. :)

      Puszi,
      Briana T.

      Törlés
  2. Drága Briana!

    Először is egy hatalmas nagy bocsánatkéréssel tartozom feléd, hogy csak most jutottam odáig, hogy elolvassam ezt a rész, egyszerűen hamarabb nem volt energiám rá. Viszont nagyon örülök, amiért most megtettem, mert kár lett volna kihagyni. Na és akkor, te jó ég, itt lépett be a történetbe az a személy, aki nyilvánvalóan sokkal több érzelmet fog kiváltani Rox-ból, mint Nathan, és ez valami asdfghjkl. Nagyon kíváncsian várom, hogy mi volt az a baleset, és inkább már megyek is tovább olvasni a következő részt!:) <3

    Sok puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Azy!

      Hű, nagyon boldog vagyok, hogy itt láthatlak. Nem, nem tartozol bocsánat kéréssel, én tartozom köszönettel, amiért figyelemmel kíséred a történetemet. A balesetről csak később derül ki néhány dolog, de boldoggá tesz, hogy érdekel a folytatás. <3

      Ölel, Briana T.

      Törlés
  3. Kedves Briana!

    Eddig jutottam, hogy ezt a részt elolvassam, mivel most kezdtem ennek a blognak követését. És most, csak pozitív véleménnyel jöttem, ami tetszhet is neked. És szavakban sem tudom beleönteni, mennyire tetszik a blogod, s mennyire kedvelem az ilyen blogírókat, akik az egész történetbe beleadják minden energiájukat, s ebből születik egy tökéletes fejezet, ami nálad sokszor előfordul, s ettől nagyon de nagyon boldog vagyok. Olyan, mintha ott lenne az ember, és az elejétől kezdve a végéig megnézte volna ezt a sztorit, pár perc alatt, mint a mozikban. Csak itt, most már lélekben is ott vagyunk, és ez szebbé teszi a bloghelyedet. Nem tudom hogyan, de még is érdekel, hogy tudod így megírni a részeket? Egyszerűen imádom! Ez a rész is csodálatos volt, mint mindig. További sok sikert a blogodhoz!

    Puszil és ölel: ~Emily Bieber♥

    VálaszTörlés

Feliratkozók