1. Fejezet

Drága olvasóim! Igaz, elég sokáig tartott, még összehoztam a blog első részét, de végül kész lettem vele. Remélem nem okozok csalódást egyik olvasómnak sem, igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet. Rengeteget jelent nekem, hogy már most 33(!) feliratkozóm van és ez elképesztő, főleg, hogy még csak a prológus volt fent. Továbbá köszönöm a pipákat, az elősző alatti megjegyzéseket, s az összes támogatást, amit tőletek kapok. 

Hihetetlenek vagytok!

***

Érzéketlen

Vidáman, s magabiztosan szedem a lábam kék magassarkúmban, miközben megállok a jelzőlámpánál, csak úgy, mint a többi járókelő. A főiskola olyan hatással van rám, hogy egy helyben is nehezemre esik megállni. Lehet, hogy illetlenség, de egy jókorát ásítok, mivel bizonyítom valójában mennyire fáradt is vagyok. Nincs vizsgaidőszak, mégis fárasztóak az órák, főleg most, a második évben, de mégis jobb itt lenni, mint valami lepukkant kávézóban rostokolni - mivel diploma nélkül más választás nincs -, ahol úgy kezelnek, mint egy két lábon járó szerencsétlenséget. Igen, a tapasztalat beszél belőlem, mivel a szünetben elmentem egy ilyen helyre, amit azóta is messziről kerülök, mert már csak ha a közelében vagyok, felfordul a gyomrom. 
A piros fény végre villogni kezd, majd átvált zöldre, én pedig ismét útnak indulok, és csak a Nath-tel közös lakásunk előtt állok meg, ott pedig átfordítom a kulcsot és bejutok a bordó színben pompázó hallba. A fiú vigyorral fogad a másik szobából, nyitott ajtón keresztül, miközben ráérősen ropogtat valami abszolút egészségtelent szétterpeszkedve a kanapén. Villantok én is egy százasat, majd leveszem a kabátom, amit ügyesen a fogasra dobok. Nem meglepő, hogy a srác már ilyen hamar itthon lebzsel, mivel fele annyi órája van, mint nekem.
Kilépek a cipőmből, és az ajtó előtt hagyom, csak azért, mert tudom Nathan rendmániás és ez bosszantja. Látom, ahogy felemeli az egyik szemöldökét és leteszi a csipszet. Rászegezem a mutatóujjamat, majd összeszűkítem a szemeimet, miközben a számmal hangtalanul röhögök, végül kinyújtom a nyelvem, és az erkélyre igyekszem.

 - Miért olyan nehéz eltenni azt a rohadt cipőt? - ordít utánam hisztérikusan, eközben pedig hallom, ahogy kinyitja a szekrényt. 
Az erkélyen a korlátnak támaszkodom, kiveszem a zsebemből a cigis dobozomat, amiből kihúzok egy szálat és meggyújtom. Mélyen beleszívok, hagyom, hogy a nikotin átjárja az egész testem, aminek kellemes, nyugtató hatásától megborzongok. A langyos, nyár esti szél bele-bele kap a hajamba, ami egyre inkább kezd irritálni. New York ezen része nem a legszebb, de mégis szerethető. A kilátás nálunk körülbelül annyit jelent, hogy bámulsz egy kopár mellékutat, ahová egyetlen fát sem tudtak bezsúfolni, nehogy valaki örömét lelje a nézelődésben. Elég nyugodt a környék, autók csak ritkán járnak erre, viszont gyalogosok szép számmal. A terület egyetemeire, főiskoláira járó tanulók legnagyobb része itt vesz ki lakást, mivel elég olcsón hozzá tudnak jutni és még panaszkodásra sincs különösebb okuk. Két egyetemistának nincs elég pénze kibérelni egy luxusházat, ezért megelégszik egy ilyennel, sőt büszke rá, hogy megtalálta. Persze azóta rájöttem, hogy életem leghülyébb döntése volt összeköltözni Nathan-el. Az ajtónyitódás hallatán magam mögé kapom a tekintetem, így Nathant pillantom meg.

 - Sosem fogsz leszokni – húzza el a száját, mikor tudatosult benne. Egyetértően bólogatok, ami következtében rosszalló pillantásokat vet felém. Sűrű pislogással jelzem, hogy nem tehetek róla, ekkor pedig nevetni kezd. Kezeinket összekulcsolja, majd magához húz, és egy hosszas csókot nyom ajkamra, viszonozom, de nem hunyom le szemeim. Ugyanakkor úrrá lesz rajtam a bűntudat, és a szégyen. Meddig fogom még őt hitegetni? Undorodom magamtól. Lesütöm a tekintetem, és elfordulok, hogy ne kelljen gyönyörű íriszeibe néznem. Hatalmasat nyelek, majd a szobába indulok, miután elnyomom a csikket, ezt követően pedig a kukába dobom. Elmegy a kedvem attól, hogy egy légtérben legyek vele, hiszen nem vagyok képes már úgy tenni. mintha minden rendben lenne. Ezért megyek be a szobába olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges. Eleinte még nem volt elviselhetetlen a helyzet, csupán mostanában jöttem rá arra, hogy igazándiból nem is vagyok boldog.

- Mi a baj? – kiabál utánam éles hangján, de figyelmen kívül hagyom, meg sem állok, míg a szobámba - akarom mondani szobánkba - nem érek, ahol megkeresem a könyveimet és jó tanuló módjára beléjük nem temetkezem. A jegyzeteimet is előkeresem az oldaltáskám legaljáról, majd az egész kupacot a nappaliba viszem, majd leülök a kanapéra. Gondosan olvasgatom a leírtakat s némelyik mondatot, amit fontosnak ítélek meg, aláhúzom szövegkiemelővel. Akármennyire próbálok nem tudomást venni az ajtófélfát támasztó fiúról, sehogy sem megy. Képtelenség úgy tanulni, hogy valaki gyilkos tekintettel figyeli minden mozdulatodat. Megforgatom a szemem, félredobom a kezemben tartott füzetet és várom, hogy kibökje mi a problémája. Mintha nem tudnám.

 - Mondd már el mi van, napok óta csinálod a feszültséget, nem veszed észre? – néz rám szemrehányóan. Igen, pár napja tudtam csak bevallani magamnak, hogy sosem fogom azt érezni, amit ő. Képtelen vagyok viszonozni, hiába próbálkozom a legelszántabban. Én tényleg szeretném, de nem megy. Azóta nem tudok őszintén a szemébe nézni. Nem mondok semmit, mégis az enyém a legeslegnagyobb hazugság a föld kerekén. Ha közölném vele, hogy mit jelent számomra, akkor elveszíteném őt. Önző vagyok, de nagyon fontos szerepet játszik az életemben, annak ellenére is, hogy nem vagyok szerelmes. Hiszen egykor legjobb barátok voltunk, mindent meg tudtunk beszélni, és ha létezik lelki társ, akkor őt akként emlegetném. Azóta sok minden megváltozott, franc sem gondolta, hogy miután járni kezdünk jönnek a bonyodalmak, már semmit sem mondtunk ki olyan könnyen, mint előtte. Hallottam arról, hogy a szerelem egy idő után szeretetté lényegül, de rájöttem, hogy én sosem voltam szerelmes. És mégis mi értelme van anélkül?
Ha már most ezt történik velem, egy év után, akkor később mi lenne?
Lehettünk volna tökéletes pár, de nem voltunk azok, mert mindig hiányzott valami.
Mielőtt még megszólalok, a csengőhangom dallamára vagyok figyelmes, a messzi-messzi távolból. Nathan gyanakvóan méreget. Lehet, hogy azt gondolja én intéztem így, ami igazából tévhit, egyszerűen csak mákom van. A táskámhoz menetelek, és kis kotorászás után megérintem a kijelzőt. Örömmel telít el, hogy ismét kibújhatok a válasz alól, ellenben a lelkem mélyén tudom, hogy amikor ezt a kérdést újra felteszi, már fennáll a veszélye annak, hogy mindent tönkreteszek, akár egyetlen szavammal. Csak arra vágyom, hogy minden a régi legyen, de az ennek az esélye már azóta nem lehetséges, mióta igent mondtam neki.

 - Mindig is imádtam az időzítésedet – jegyzem meg őrjöngve az egyetlen személynek, aki tud a valós érzéseimről. Miközben felveszem a pulcsit, egyik kezemből a másikba rakosgatom a mobilt, hogy bele tudjak bújni, majd kilépkedem a teraszra, hogy csacsogásunk ne legyen hallható.

 - Kínos beszélgetés? – tippel anya, és persze rögtön bele is trafál. Mindig tudja, mikor kell hívnia, ő a megmentőm – amit folyton emlegetek is neki.

 - Még csak a kínos kérdésig jutottunk el – közlöm vele komoran. – Szerencsére – teszem hozzá, ameddig a fülem, és a vállam közé szorítom a telefont, hogy a szűk farmerom zsebéből ki tudjam rángatni a kettesszámú megmentőmet, a cigit. Kétségtelen, függő vagyok. Két ajkam közé szorítom, amíg hallgatom anyát és meggyújtom a szálat.

 - Mikor fogod neki elmondani? – sóhajt. Hosszasan beleszívok, mielőtt még választ adnék, majd a korlát külső részén lepöckölöm a hamut a végéről.

 - Nem tudom anya, talán soha. – Megpróbálom lezárni a témát. Idegességemben alsó ajkamat rágom, és reménykedem, hogy az említett következő mondata már nem ezzel kapcsolatos lesz.

 - Rox, meg kell mondanod neki, különben rájön magától. Nathan nem hülye! – És bumm, oda minden reményem. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy igaza van, de mégis… Nem olyan könnyű, mint ahogyan ő azt gondolja.

 - Azt hittem ezt már megbeszéltük – mosolyodom el keserűen. Érzem, hogy könny gyűlik a szemembe, de küszködöm ellene. Ha hagyom, hogy kibuggyanjon, akkor már nem tudnám megállni, ezt követően pedig könnyen rám aggathatnák a „gyenge” jelzőt, ami a legnagyobb ellenségem. Próbálom erősnek mutatni magam, de így belülről még jobban emészt, viszont elég, ha nekem fáj. Jobb, ha más nem részesül ebben az érzésben.

 - De neked és neki is jobb lenne! – emeli fel a hangját, ami kiveri nálam a biztosítékot. Annyi minden másról lehetne beszélgetni, miért pont ezt kellett felhoznia, mikor már annyiszor átrágtuk? Nem lenne elég egy „hogy vagy”, esetleg egy „Mi történt veled mostanában” kérdés?

 - Nem anya, tévedsz, egyikünknek sem lenne jobb. Ha ezt valamikor is megtudja, vége, már nem lesz visszaút. Érted? És én ezt nem tudnám elviselni – beszélek halkan, ami inkább suttogásnak hat. Egy éve, mikor bevallotta érzéseit, még azt gondoltam biztosan bele tudok szeretni egy olyan aranyos fiúba, mint ő, ezért nem láttam akadályát a kapcsolatnak, de mára ez teljesen megváltozott, ha tudom, hogy így alakul, akkor bele sem kezdek. Sokszor elgondolkodom rajta, hogyha a világ egyik legédesebb személyiségű pasija iránt nem tudok olyan érzéseket táplálni, mint amilyet szeretnék, akkor ki az én emberem? Ki az, aki el tudja érni nálam ezt, ha ő nem? Létezik egyáltalán ilyen ember? Egy farönkbe is több érzelem szorult, mint belém, bizton állítom.

 - Neked van egyáltalán lelkiismereted? – kérdőjelezi meg éles hangon.

 - Igen van, lehet, hogy nehéz elhinni, de iszonyúan furdal, annyira, hogy már alig bírom elviselni – közlöm vele az igazságot. A csikket pedig a kukába dobom.

 - Na, ez okból kéne neki beszámolnod – világosít fel. Tudom, hogy csak nekem akar jót, de ez már sok. Nem szeretem, ha bárki megmondja, mit csináljak, még akkor sem, ha az anyámról van szó. Irányítani próbál engem.

 - Inkább tűrök – szakítom meg a beszélgetést, majd ugyanabban a pillanatban ki is kapcsolom a telefont. Visszamegyek a nappaliba s folytatom, amit elkezdtem.

***

Hajnali egykor készítek magamnak egy szendvicset, mert eddig egy árva percem nem volt enni. Szépen ráhelyezem a sajtszeletet, majd a salátát, de akkor érzem, ahogy átkarolja valaki a csípőm, ami egész váratlanul ér. Fájóan elmosolyodom, mikor belepuszil a nyakamba. Mélyebbeket lélegzem, ahogy a gyenge pontommal érintkezik puha ajka. Tudom mi az, ami kell neki ebben a pillanatban. Sajnálattal vallom be magamnak, hogy nem vagyok képes lefeküdni vele ezek után.

 - Azt hittem már alszol – beszélek, de ez alatt le sem veszem a szemem az ételről, amit megenni készülök. Közben ő nem hagyja abba a nyakam kényeztetését, úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna mondatomat. Kezével a hasamat kezdi simogatni. Megfordulok, majd áttér a fenekemre. Jelzem neki, hogy nekem még dolgom van, de két tenyerével megtámaszkodik a pulton, így nem tudok kijutni. Kézfejemet a mellkasára helyezem, úgy kezdem tolni, de hiába minden próbálkozásom. Tekintete elsötétedik, s ott csillog íriszeiben a vágy.

 - Nath, sajnálom, de nekem még tanulnom kell – közlöm vele gyenge kifogásomat. Pár pillanat múlva fájdalmas arckifejezéssel befejezi, amit az előbb elkezdett, én pedig nem hagyom ki az alkalmat, hogy kikerüljem őt, a tálcára helyezett gusztusos szendvicsemmel együtt és hamar a kanapén végzem az agyontanult füzeteim mellett. A fiú nem követ engem, bizonyára neheztel rám emiatt. Meg is értem. Minden szavammal fájdalmat okozok neki és lassan, de kegyetlenül teszem őt tönkre ilyesfajta megnyilvánulásaimmal, akaratom ellenére is. Nem tudja hová tenni a nem megszokott, távolságtartó viselkedésemet. Egy ideig azt gondoltam nem tűnt fel neki, nem vette észre, de egy pillanat alatt minden világossá vált.

Pontosabban az imént, mikor eltaszítottam őt. Nem először teszem ezt, s nem csak ilyen helyzetben. A szemében tükröződő leírhatatlan fájdalom, s szomorúság vegyítve a csalódottsággal olyan hatást kelt bennem, hogy az önmagam iránt érzett gyűlölet tovább fokozódik. Abban a pillanatban tapintható volt a feszültség.

El sem tudja képzelni, miért teszem ezt, amit. Valószínűleg azt gondolja, valamit rosszul csinál, azonban ez nem így van. A francba is, egyáltalán nincs így, s ezt sehogyan sem tudom vele közölni. Minden az én hibám. Ő csak tűr, és tűr, de biztosan tudom, eljön majd az idő, mikor besokall és azt mondja „Ebből elég”. Azon a napon fogom őt örökre elveszíteni.