2015. 01. 18.

16. Fejezet

Drága olvasóim! Első sorban szeretném kifejezni, hogy mennyire szeretlek titeket, és mekkora örömöt okoz egy-egy megjegyzés, vagy esetleg egy feliratkozás. Rengeteget köszönhetek nektek, köszönöm, hogy vagytok nekem.
Végre elkészültem a fejezettel, remélem ezúttal is elnyeri a tetszéseteket. A bejegyzés legalján van néhány kérdés, ami nektek, olvasóimnak szól, mivel már nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért konkrétan rákérdeztem néhány dologra. Kérlek, ha tehetitek válaszoljatok rá. :)
***
Xoxo
Briana
AZ ELŐZŐ RÉSZBEN
- Már régen ültem kocsiban, és sajnálom, de most sem fogok – makacskodik továbbra is, meglehetősen bunkó hangnemben.
Elgondolkodok, hogy mi lehet a probléma, de halvány fogalmam sincs. Észreveszem, hogy kellemetlen a téma, viszont  úgy érzem, titkol valamit. Tudnom kell, hogy mit.
- Van valami baj? Nekem elmondhatod. – szavaimmal próbálom elérni, hogy bízzon bennem, és végre megossza velem, azt, amit próbál elhallgatni.

Túlléptem


Zayn percekig némán mered a semmibe, mogyoróbarna szemeit még  csak rám sem emeli, de nem erőltetem tovább, mert tudom, hogy azzal semmit sem érnék el. Körülnézek a kihalt parkon, ahonnan egyre gyorsabban szállingóznak az emberek, lassan teljesen egyedül maradunk, kettesben. A nyirkos, párás idő miatt érzem, hogy behullámosodik a hajam, ezért hajvasaló formát felvett ujjaimmal vadul simítgatni kezdem. Vajon mennyi lehet az idő? Úgy érzem, mintha órák óta várnám, hogy beszéljen. Kezeimmel tudtomon kívül 
dobolok a combomon, mert belül türelmetlenül várom, hogy szólásra nyissa gyönyörű, telt ajkait.
- Befejeznéd a dobolást? Rohadt idegesítő – töri meg a csendet, miközben alsó ajkát kezdi el rágni, idegesen. Elmosolyodom, mikor felismerem, hogy ez egy rossz szokása. A mai nap folyamán ez a második alkalom, hogy ezt teszi. Mindig megtalálom a módját, hogyan tegyem idegessé.
 - Te vagy az idegesítő, mond el, és minden rendben lesz  – jelentem ki, kissé sértődötten, amiért nem hajlandó cselekedni. Hangosan beszélek, szinte kiabálok, ami indulatot kelt benne. Abban a pillanatban nagy hévvel feláll, olyan hirtelen, hogy még csak pislogni sem tudok. Szakadozottan veszi a levegőt, szemben áll velem, és őszinte tekintetét belefúrja az enyémbe, néhány másodpercig csak bámul, de képtelen megszólalni, ezért inkább erőltetetten felnevet. Egyik pillanatról a másikra valami láthatóan megváltozik benne, teljesen zavart lesz,  s hátat fordít nekem. Testbeszédéről lerí, hogy valami mérhetetlenül nyugtalanítja, hezitál. Idő kell neki, hogy kimondja.
 - Megöltem valakit – szökik ki a száján hirtelen, kezeit ökölbe szorítja teste mellett, majd arcát elfordítja, ismét nem néz a szemembe. Sok mindenre gondoltam, amikor kiderült, hogy elhallgat valamit, de Zayn túllőtt a célon. Rémült arccal, sokkolt állapotban ülök a padon, s másodpercekig meg sem mozdulok, egyszerűen idő kell, amíg felfogom, miről hadovál nekem.

Ez valami vicc? Homlokomat összeráncolom, mintha csak egy rossz tréfát hallanék, de néhány pislantás után felfogom, hogy ez maximálisan komoly. Végtelenül összezavarodok a mondat hallatán, nem tudom mit gondoljak. Megrémülök. Az előttem álló fiúra kapom a tekintetem, aki az őt körbevevő kavicsokat rugdossa, lehajtott fejjel. Nagyokat nyelek. Magamnak mondogatom nyugtatásképp, hogy „ő biztosan nem ölt meg senkit”, de  hasztalan. Én is felállok a padról, és idegesen a hajamba túrok, nem bírom elviselni a csendet tovább, nem bírom elviselni, hogy azt sem tudom miről van szó.
 - Ez mégis mit jelent? Miről beszélsz, Zayn? – kérdezem hisztérikus hangon, de a szívem annyira hevesen ver, hogy attól tartok, a térdeim felmondják a szolgálatot, és menten elájulok. Az egész testem remeg a zaklatottságtól, vagy a félelemtől, magam sem tudom eldönteni. Zayn továbbra is kerüli a tekintetem, szándékosan nem néz a szemeimbe, amitől végleg felmegy bennem a pumpa.
 - Nézz rám, ha hozzád beszélek – kiabálok feldúlt állapotban. Végre rám néz, én pedig kétségbeesett szemeimmel fürkészem az övét, de semmit nem olvasok ki belőlük, semmitmondóak, üresek. Az a típusú lány vagyok, aki mindig tudja mit tegyen, az utóbbi időben, mégis többször kerültem ilyen szélsőséges helyzetbe, kezdem teljesen bolondnak érezni magam, a magabiztos énem, mintha megszűnne létezni. Mi történik velem? Ki is vagyok én valójában? A homlokomra helyezem a kezem, és erősen gondolkodok, hogy mit kéne csinálnom. Egyszerűen nem hajlandó beszélni, én pedig már  kiállhatatlannak tartom ezt a helyzetet. Fel alá járkálok a parkban, és mégsem történik semmi. Határaim már a sírás szélén állnak, és nem kell sok, hogy átlépjék.

Amikor újra Zaynre nézek találkozik a pillantásunk, és ijedten figyelem, ahogy közeledik, minden lépést megfontolva. Én pedig a helyzet miatt, hátrálva elhúzódok árintésétől. Magamnak sem tudnám megmondani, hogy miért, de úgy érzem nem akarom, hogy közelebb jöjjön, sem pedig, hogy hozzám érjen. Valami miatt távolságot szeretnék kettőnk közé. Órákkal ezelőtt még élveztem, hogy mellettem van, hogy megérint, most viszont bepánikolok tőle, és ő ezt észre is veszi. Kínosan felnevet.

 - Ez most komoly? Félsz tőlem? – kérdezi ironikusan, és közben olyan arcot vág, mintha saját magától is undorodna. Kérdőn tekint rám, várja, hogy válaszoljak, de nem teszem. Szemei csillogni kezdenek, állkapcsa megfeszül, ujjaival végigszántja a haját, idegesen beharapja száját. Fogalmam sincs mit mondhatnék, egyszerűen ez az igazság, félek tőle. Ott áll előttem teljes egészében, és most én vagyok az, aki képtelen a szemébe nézni, én vagyok az, aki nem tud válaszolni a feltett kérdésre. Megértően elmosolyodik, majd megszólal.
 - Tehát igen - fejezi be mondandóját. Váratlanul hátat fordít nekem, és szomorú tekintettel indul el. A gyomrom összeugrik, amikor tudatosul bennem, hogy mekkora szemét vagyok. Összeszedem minden bátorságomat, és keze után nyúlok, nem engedem sehová. Hiszen semmit sem tudok, így indokom sincs a félelemre. Ahogy jobban belegondolok, egyre tisztábbá válik minden. Nem hagyhatom így elmenni, amikor megmagyarázhatná, megnyugtathatna. Zayn hátra néz rám, majd le a kezünkre, de mielőtt megszólalna, én megelőzöm.
 - Nem félek tőled Zayn, de kérlek meséld el nekem, mi történt  - kérlelem őszintén, s elmerülök Zayn mogyoróbarna íriszeiben. Egy kis ideig vacillál, kívülről is tisztán látni, nem biztos magában. Sosem volt lehetőségem Zaynt bizonytalannak látni, ezért megszeppenve  állok előtte. Végezetül megadóan bólint egyet, és pillanatok elteltével bele is kezd a történetbe, én pedig megrendülten hallgatom. Miközben mesél teljesen megváltozik az arca.

Kevesebb, mint egy éve történt. Zaynnek volt egy barátnője, a beszédje alapján azt szűrtem le, hogy nagyon szerelemesek lehettek egymásba. Rengeteget jártak el együtt szórakozni autóval, amit rendszerint haza is vezetett valamelyikük a buli után, természetesen illuminált állapotban. Ez sosem okozott gondot, hiszen Zayn részegen is profin hajtotta a kocsit, akkor még nem gondolták, hogy ez is megtörténhet. Az eset napján éppen Zayn vezetett, de mivel Annabellre figyelt, nem részletezném miért, ezért nem tudott az útra koncentrálni, nem mellesleg az alkohol is benne volt a dologban. Az autójuk átment a másik sávba, ahol a sofőr épp egy teherautót vezetett az irányukba, és mivel az nem tudott időben lefékezni, megtörtént a katasztrófa. Annabelle eszméletét vesztette, ugyanis beütötte a fejét, és rengeteg vér szivárgott ki a hegen, ami a halántékán keletkezett, így mire kiértek a mentők már nem volt magánál. A kórházban próbálták stabilizálni az állapotát, de az újraélesztés sikertelen volt. Zayntől egy évre elvették a jogsiját, és a sittre is kerülhetett volna, ha az apja nem fizeti ki az összeget.

A mondatok hallgatása alatt valami megmagyarázhatatlan gyülemlik össze bennem. A fiú szempárját figyelem, ami nem csillog úgy, mint amikor nagyobbrészt velem kommunikál, egészen más. Élettelen. Az érzéseiről nem beszél, az egészet úgy adja át nekem, mintha ő csak kívülálló lenne, s nem élte volna át, mindazt, amit elmesél. Ennek ellenére is teljesen lehengerelnek a szavai, és el sem tudom hinni, hogy ez bárkivel is megtörténhet. Rettenetesen megrázó, ami Zaynnel történt, és idő kell még feldolgozom. Sajnálom Zaynt, amiért az egész az ő egyedüli terhe, osztom a fájdalmát, amiért élete szerelme meghalt, de a lelkiismeret furdalás azaz érzés bennem, ami mindezt felülmúlja.  Nem szabadott volna felszaggatnom,  a sebeket, amik frissen forrtak be. Vagy beforrtak egyáltalán? Még én voltam kiakadva, amikor nem szeretett volna beszélni erről, mikor neki sokkal nyomósabb indoka lett volna. Mérhetetlenül önző vagyok. Amikor Zayn elhalkul, majd befejezi a történetet, a bűntudatom nyomban érvénybe lép. Elszégyellem magam, amiért azt mertem feltételezni a mellettem ülő fiúról, hogy a saját kezével ölt meg valakit, holott az egész egy baleset volt. A balesetnek Zayn az oka, de nem egyedül ő, hanem a barátnője Annabelle is, aki belehalt a tragédiába. Zayn viszont önmagát hibáztatja, amit nem tudok elfogadni. Végzetes hibát követett el, de nem szándékosan, én nem tekintettem rá gyilkosként, és szerintem senki sem. Úgy mondja végig, mint aki már túllépett ezen, de belül biztosan tudom, hogy ez lehetetlen. Nem tudom magam beleképzelni a helyzetébe, de annak tudatában vagyok, hogy  nem lennék képes ebbe belenyugodni, talán soha. Sokan azzal nyugtatják az embereket, hogy „az idő mindent begyógyít”, hazugság, ez csak önáltatás, hamis látszat. A valóságban az idő semmit sem gyógyít be, a lelki heg csak halványodni tud, de eltűnni, és teljesen begyógyulni soha, a testi sebhellyel ellentétben.
 - Zayn, én nem is tudom mit mondjak, nagyon sajnálom, ami történt, ez lélekfacsaró – mondom ki folyamatosan elhalkuló hangon. Sehogyan sem tudom megemészteni a hallottakat, de szerintem ez normális, hiszen megemészthetetlen. Zayn enyhén megrázza a fejét, s komoly ábrázattal mondja a következőket.
 - Hát nem érted? Éppen ezért nem akartam elmondani. Nem kell a sajnálatod – emeli fel a hangját, annyira, hogy összerezzenek a pillanatnak köszönhetően, ami fel is tűnik neki, ezért nyomban visszavesz. Állkapcsa megfeszül, miközben a távolba tekint. Taszítóan ridegnek tűnik a viselkedése, amitől borsódzik a hátam, mivel Zaynt alapvetően nem ilyennek ismertem meg, általában mindig érzelemmel mondja azt, amit. Emiatt meglep, de úgy érzem egy újabb énjével találom szemben magam, ami megdöbbentően más, mint amelyikről tudtam. Ez az a Zayn, akit nem akarok többször látni.
 - De… - próbálok javítani a helyzetemen, hiszen normálisnak tartom, ahogy ebben az esetben viselkedem, ő viszont hamar rá vágja.
 - Nincs de, én már nem foglalkozom ezzel, elmúlt – állítja még mindig makacsul. Csak én gondolom, hogy ez nem természetes?  Ez nem olyan dolog, amire úgy tekint az ember, hogy elmúlt, ez egy hatalmas trauma, ami mindig megmarad az emberben. - Semmin sem kell, hogy változtasson – teszi hozzá, miközben nyugodt mozdulatokkal hajába túr. Nem hallottam még ilyen komolyan beszélni ezelőtt sohasem. Annyira őszintének tűnik, hogy biztos vagyok abban, igazat mond. Ő tényleg belenyugodott ebbe? Csodálom őt, amiért ennyire erős lelkileg.

A párbeszédünk Zayn mondata után, úgy tűnt befejeződött. Én nem tudok mit mondani erre, nehezen fogom fel, hogy neki ilyen könnyű elfogadni a körülményeket. Szótlanul ülök a fiú mellett, és merengek, úgy hogy mindeközben őt pásztázom, de elképzeléseim szerint ő is ugyanezt teszi, elmélkedik. Nagy közöttünk a hely, jóval nagyobb, mint akkor volt, amikor kijöttünk ide. Ahogy hajnalodik egyre hidegebb lesz a levegő, ami miatt vacogni kezdek, de már annyira átfagytam, hogy a testem kezd immunis lenni a hidegre. Mellettem ül az a srác, akiről úgy érzem, szinte semmit nem tudok, mégis meg akarom fejteni. Olyan számomra, mint egy rejtvény. Halvány fogalmam sincs, hogy miért, egyszerűen megmagyarázhatatlan ez az egész. Tudni akartam, ki volt az a lány, akit Zayn ennyire szeretett, mindent ki akartam deríteni. Hogy nézett ki, milyen volt a hangja, szerette-e a mályvacukrot?

- Hasonlított rád – néz még mindig maga elé, míg alig hallhatóan, előzmény nélkül böki ki, mint aki belelát a fejembe, és hallja a gondolataimat. Ekkor futótűzként villan be a kép. A szituáció, amikor éppen a könyvtár kilincsét ragadtam meg, és valaki megérintette a vállam. Zayn volt az, összetévesztett valakivel, de biztos voltam benne, hogy ezt a nevet mondta ki akkor, a barátnőjének a nevét. Annabelle. Döbbenten néztem Zaynre, hiszen az a lány meghalt a balesetben, mégis hogyan téveszthetett vele össze? Értetlenségemet próbálom leplezni, mert nem akarom, hogy Zaynnek feltűnjön.
 - Hiányzik? – kérdezek rá érdeklődően. Még végig sem mondom a kérdést, Zayn már válaszol is.
 - Már túl tettem magam rajta – Nem értem, hogyan tud ilyen érzéstelen arccal beszélni róla, nagyon közel állhattak egymáshoz, az alapján, amit elmondott, ha neki nem is tűnik fel, én azonnal leszűröm milyen kapcsolatot ápolhatott vele. Ahhoz, hogy beüljön mellé alkohol fogyasztás után, többször is, bíznia kell benne. A bizalom az, ami nem egyik pillanatról a másikra alakul ki, nélkülözhetetlen hozzá a rengeteg együtt töltött idő, és a biztonság érzet. Semmi konkrétumot nem hajlandó mondani erről, ami miatt egyre kíváncsibb leszek.
 - Milyen volt? – faggatom tovább, ami érzékelhetően felidegesíti. Felfoghatatlanul feszült, és hamar feltűnik, hogy nem szeretne róla beszélni, ezért úgy döntök befejezem a tudakozódást. Megbánom, amiért belemegyek, hiszen ez egy érzékeny téma.
 - Váltsunk témát, rendben? – megértően bólintok.

Rengeteg dolgot megbeszélünk, amik még a múltban történnek. A találkozásunkat, az arrogáns viselkedését, az én ellenségeskedésemet. Az az egyetlen dolog lep meg, hogy kiderül; Az erkélyajtót a karaokepartin azért zárták ránk, mert Zayn megkért valakit. Sokkol. Tulajdonképpen csak szerette volna tisztázni a nézeteltérésünket, mivel utálta, ha utálják. Igazából akkor sem volt kedves, szóval felesleges volt a cselekedet.

A továbbiakban visszatér az a Zayn, akit kezdetektől fogva megismertem, s ennek örülök. Amikor a telefonomra pillantok kikerekedett szemekkel veszem tudomásul, hogy hajlani hat óra van, s ideje lenne hazamenni. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy Zaynnek is szüksége van egy kis egyedüllétre, a ma történtek után. Kapkodva hívok magamnak egy taxit, ami hamarosan meg is érkezik. Zayn türelmesen megvárja velem a sárga járművet, majd ő is haza indul, miután ad egy elköszönő puszit. Állítása szerint tíz perc sétára van a lakása. Az autóban ülve pötyögök egy üzenetet anyunak, hogy nem kell aggódnia, tökéletesen vagyok, és már hazafelé tartok. Abban a pillanatban érkezik is a válasz. Várlak. Miközben nézem a mobilom kijelzőjét, azon gondolkodok, hogyan képes ennyi ideig fenn maradni, csak azért, hogy tudja épségben hazaérek. Kétségkívül ő a legjobb anya az egész világon, de néha tényleg öt évesnek érzem magam az ilyen megnyilvánulások után.

KÉRDÉSEK:

1. Rendszerezzem a fejezetek érkezését, vagy nektek jó így?
2. Mi a véleményetek a részek terjedelméről? Írjak inkább hosszabb részeket, húzzam kicsit a cselekményt, vagy megfelel nektek ez a hosszúság, kissé gyorsabb történésekkel?
3. Hogy tetszik az új kinézet, az előzőhöz képest?
4. Hogyan vélekedtek a két főszereplőről Zaynről, és Roxanneről? Szerintetek összeillenek?

8 megjegyzés:

  1. Drága Briana!

    Már ígértem neked egy kommentet, amit végül nem írtam meg, mert privátban mindent elmondtam, amit akartam, ezért gondoltam, megvárom a következő fejezetet. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen újdonságokat tudhatok meg Zaynről és nem csalódtam, sikerült meglepned. Arra számítottam, hogy valami durvább autóbalesete volt, de azt nem gondoltam volna, hogy a barátnője halálát okozta a meggondolatlanságával.
    És a kérdések:
    1. Mindenféleképpen, mert így mindennap csalódottan kell konstatálnom, hogy még mindig nincs új rész, egészen addig, míg el nem megy a kedvem tőle és hagyom a blogot... Ez persze nem fog megtörténni, de megtörténhetne. :D
    2. Erre úgy is tudod a válaszom. :D
    3. Imádom. <3 Az előző is nagyon tetszett, de ez sokkal jobban néz ki. *o*
    4. Odavagyok a fekete hajú rosszfiúkért, ezért Zaynt egyértelműen imádom. Roxana is szimpatikus számomra, bár vannak lépései, amiket nem tudok megérteni és egyszerűen csak felpofoznám, hogy térjen már észhez. Naná, hogy összeillenek! :D
    Remélem, hogy nem olyan sok idő múlva hozod a következő részt!

    Ölel,
    M. Mircsi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mircsi!

      Jujj, rettenetesen örülök a kommentednek, nagyon szépen köszönöm, hogy írtál. Nagyon örülök, hogy sikerült egy váratlan fordulatot írnom ebben a részben, viszont ne egyedül Zaynt hibáztasd a baleset miatt, Annabelle is közrejátszott benne!

      A kedvedért rendszerezni fogom a részek érkezését, gondolom a többi olvasó is e mellett fog dönteni. És igen, tudom, hogy az orbitálisan hosszú 90000 szavas fejezetekért rajongsz, ami miatt mindig csodálkoztam, most majd megfigyelem a többiek hogyan vélekednek erről. :D
      Örülök, hogy Zayn és Roxanne is szimpatikus neked. Miért akarod bántani a főhősnőt? Szégyellhetnéd magad! :D
      Még egyszer köszönöm a véleményedet, és a válaszokat, imádlak! <3

      Puszi,
      Briana

      Törlés
  2. Kedves Bri!

    Nagyon tetszett a rész megint és hát teljességgel megleptél ezzel a Zayn-féle vallomással.
    Először, úgymint Roxanne, azt gondoltam, hogy saját kézzel ölt meg valakit, de egy kicsit biztatóbb lett a helyzet a baleset kiderültével.

    1. Szerintem rendszerezd a részeket, legalábbis nagyjából, mert úgy tudnánk, hogy mikor számítsunk egy újabb fejezetre.
    2.Néha azt gondolom, hogy ha nyújtanád, jobb lenne, de néha meg már annyira várom, hogy jöjjenek az újabb események, szóval erre nincs válaszom.:D
    3. Bevallom, nem emlékszem már az előző kinézetre, de ezt nagyon szeretem!
    4. Zayn - ki nem szereti?! Ő maga egy megtestesült csoda, a jellemét is tökéletes, a külsejéhez passzol a titkokkal teli énje; Roxanne - alapjáraton jó karakter, bár a Nathan-es korszakánál nagyon sok dologgal nem szimpatizáltam vele kapcsolatban, de a jellemfejlődés előnyére vált. :)

    Sok puszi és ölelés,
    Lis

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lis!

      Hű, még egy ember, akit meglepetésszerűen ért a hír, miszerint Zayn egy komolyabb balesetet okozott nem kevesebb, mint másfél éve. Remélem, te azért nem csak Zaynt hibáztatod a baleset bekövetkezése miatt.

      Eldőlt, a részek érkezése mindenképp rendszerezésre kerül, látom mindenkinek van erre igénye. :D Boldog vagyok, amiért neked is sikerült megszeretni a badboyomat. :D Ami pedig Roxannet illeti, szerintem őt is meglehet érteni.

      Ölel,
      Briana

      ui: A kritikát is nagyon szépen köszönöm, rettenetesen jól esett.

      Törlés
  3. Imádom a blogot, inkább az ilyen történetek fognak meg jobban, 'vitáznak' , szócsatáznak, de közben ordít róluk, hogy odavannak egymásért.Nemrég találtam a blogod, de már is megtetszett.Alig várom a folytatást, remélem minél hamarabb hozod! :) <3
    1. Érdemes lenne rendszerezni a részeket, így tudnánk mikor számítsunk rá, egyszerűbb, praktikus megoldás.
    2. Erre nem igazán tudom még a választ, minden esetre élvezem minden bejegyzés olvasását.:)
    3. Nagyon tetszik az új kinézet!
    4. Abszolút összeillenek, nem kell őket más karakterekkel kombinálni, izgalmas ami köztük megy/alakul !!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Noémi!

      Roppantul örülök annak, hogy ilyen hamar megtetszett neked a történet. Igazad van, ők ketten megőrülnek egymásért. :D Igyekszem a következő fejezetet időben hozni, és ezentúl a fejezetek érkezése rendszerezve lesz, mivel mindenki emellett döntött.
      Köszönöm a véleményedet, és az általam feltett kérdésekre való válaszokat is.

      Puszi
      Bri

      Törlés
  4. Aranybogyó! (MI A FITYFENE?)

    Soha, de soha, érted, SOHA nem követhetnél el olyan bűnt (persze ez alól mentesül a kivétel: a blog törlése/abbahagyása/stb. esetén), hogy leiratkozzak. Szerintem ez az egyik legaljasabb dolog, ha már egyszer valaki feliratkozott akkor azt azért tette, mert egy olyan lelki állapotban volt, amikor tetszett neki a blog. Lehet, hogy megbánja, vagy egy (KHM) rész kicsit (KHM) felidegesíti, de ösztön- és eléggé elhamarkodott cselekedet.

    Szóval ilyesmik miatt nem kell aggódnod.

    Na, gyermekem.
    Huh! Én úgy féltem, hogy valami bigyusz-migyusz lesz, amit nagyon nem fogok kedvelni, de ez így NAGYON rendben volt. Megvolt a szappanopera stílus (amit mindenki lehurrog, de titokban néz), és a szereplők is ott voltak.
    Hm, esküszöm, hogy ez ebben a pillanatban jutott eszembe: tök jó lenne egyszer egy fejezet Zayn szemszögéből. :D (A kis sunyi, befolyásolni akarja a gondolataidat. Ne engedj az elmetrükkjeinek!)

    Elégedett vagyok veled, szóval (még) nem öllek meg. :) *gonosz mosoly*

    Na, és akkor most válaszolok a kérdéseidre, amiket még csak el sem olvastam, csak kimásoltam (ráérek a válaszolás előtt elolvasni :D):

    1. Rendszerezzem a fejezetek érkezését, vagy nektek jó így? – Ohh, hát most mit panaszkodjak? Van fejezet, van fejezet, innentől inkább kussolok, a végén még nem lesz, és akkor HALÁÁÁL~ :000
    2. Mi a véleményetek a részek terjedelméről? Írjak inkább hosszabb részeket, húzzam kicsit a cselekményt, vagy megfelel nektek ez a hosszúság, kissé gyorsabb történésekkel? – Tö-ké-le-tes. Szerintem ne változtass semmit. Logikus: ha probléma lenne, már reklamálnánk. :D
    3. Hogy tetszik az új kinézet, az előzőhöz képest? – Ohhh, hát én már hápogtam neked egy sort arról, hogy milyen szinten gyönyörű meg, hogy mennyire tetszik, meg a színek, meg a képek, meg minden, szóval AHHH~
    4. Hogyan vélekedtek a két főszereplőről Zaynről, és Roxanneről? Szerintetek összeillenek? – Zayn az utóbbi időben eléggé közutálat tárgya lett a számomra, és az előző kommentemre érkezett válaszodat olvasva esett le, hogy te azt hitted, hogy én nem szeretem őket együtt, meg külön, meg sehogy.
    Na, először is: ez oltári nagy tévedés. A Zayn iránti ellenszenvem kiváltó oka az, hogy akkor, amikor Rox elsétált Zayn mellett, "túllépek rajta" címszóval, én TÉNYLEG, IGAZÁN elhittem, hogy túllép, hogy vége, hogy nem baszakszik egy olyannal, aki nem tudja megbocsátani a hibáit, és nem fogadja el, csak bántja. Szóval én ebbe tökre beleéltem magamat az eltelt idők alatt (amikor ugye a kisasszony eltűnt :D), hogy Rox meg Zayn, na ilyen nincsen többé, és kicsit még mindig szomorú vagyok, hogy nem így lett. Persze, az túl feminista lett volna, szóval megértem.
    De, na...
    Na.

    Ahh, ne legyen fostalicska (jééé! Még csak alá sem húzta! Varázslat! Pedig ezt a szót én találtam ki :D) hétvégéd, habár nekem az lesz... Lehet, hogy csak úgy random nézegetem majd a blogod, jó? :D
    Zoey

    U.I.: Gondolkodj el a Zayn novellán! ;D (Zoey-féle nyominger smiley.)

    Időpont: 00:36 (csak, hogy bemutassam, ilyen időpontokban is képed voltam nekiállni elolvasni, és kommentelni. Beteg? Nem. Zoey-nál normális. :D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ajj te! - remélem tegezhetlek.

      Mint mindig, most is végig mosolyogtam a kommentedet olvasva, nem semmi hosszúságúra sikeredett, és én annyira, de annyira örültem neki, hogy vártam, amíg olyan idegállapotban leszek, hogy én is ugyanilyen extra hosszúságú választ tudjak neked írni. Igen ez egy extra hosszúságú mondat lett, s közben rájöttem, hogy szeretem ez az extra hosszúságú kifejezést. :D

      Boldog vagyok, amiért nem fogsz leiratkozni a blogomról, semmiféleképpen sem, ez igazán megnyugtató. Igen a blogom egy szappanopera, ezt ne felejtsd el soha, bár szerintem ha rajtam múlik biztosan nem fogod. :D
      Remélem egyszer megfogod szeretni Zaynt, mert tökre bánt, hogy mindig lehurrogod. :O Nem is bántja mindig Roxot. *sértődött fej*

      Közben rájöttem, hogy sehogy sem tudok olyan hosszú választ írni, mint amilyet te írtál, ezért elnézésedet kérem. Köszönöm, hogy olvasol, és hogy mindig itt vagy a véleményezők között, köszönöm, hogy válaszoltál a kérdésekre.

      Elgondolkodom ezen a Zayn novellán xDD

      Ölel,
      Briana

      Törlés

Feliratkozók