12. Fejezet

Sziasztok! Megérkezett a legújabb fejezet, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését, véleményeket kíváncsian várom komment formájában, vagy akár a chaten is. Jelentkeztem egy versenyre, ahol ti is tudtok szavazni, ezért megkérnélek titeket, hogy tegyétek meg. Nagyon hálás lennék érte. :)

Szavazni itt!
***

Késésben

A kanapén ülök, felhúzott lábakkal, s a combomhoz támasztott jegyzeteimet futom át már vagy ezredjére, ennek ellenére még mindig úgy érzem, nem tudom elég pontosan a felolvasottakat. Tanulás, tanulás, tanulás. Egy hete folyamatosan mást sem csinálok, csak próbálok felkészülni a felmérésekre. A vizsgahét teljesen kikészít, s a közepén már úgy hiszem, sosem lesz vége, de amikor ránézek a faliórára el is könyvelem magamban ezt a tényt.

Anya kezd aggódni értem, nem tartja normálisnak, hogy el sem szakadok a füzetemtől. Még a közös ebédnél is a tányérom mellé helyezem. Apa és Anya gyanúsan sok időt töltenek együtt, de amikor rákérdezek, csak mosolyognak. Ha esetleg felhozom nekik az összeköltözést, azonnal lehurrognak, mert említésük szerint, így tökéletes, ahogy most van. Legyen, én nem szólok bele. Boldog vagyok mindaddig, míg ők tudják szeretni egymást, feltétel nélkül.  Néha csak ülök a puffon, s miközben szüneteltetem az agysejtjeimet, meglátom őket a konyhában. Ahogyan szerelmesen egymásra néznek, bájosan mosolyognak, amilyen hangnemben beszélnek egymással, ez egyszerűen boldoggá tesz, és én is mosolygok. Ez az egyetlen dolog, ami eltereli a gondolataimat Zaynről, aki egyre inkább csak próbál távolodni tőlem. Azonban a szemeiben még mindig látok valamit, ami tartja bennem a lelket, ami reményt ad.

Amikor elindulok - kicsit korábban, mint általában, de csak amiatt, hogy még legyen időm utoljára átfutni a dolgokat - a hét legfontosabb vizsgájára, gondosan elkészítek mindent, majd a táskámba pakolom, egyenként, többszörös átnézés után. Lehet, hogy ez a legnehezebb, de legalább lehetséges tankönyvet használni, amiben sok információ található, s ez az egyetlen, ami felvázolja az alapokat, így nem lenne tanácsos nélküle megjelenni.

Hamar felkapom a kabátomat, és a csizmámat, utána pedig kiviharzok a kellemesen meleg lakásból, a zord, fagyos télbe. Az úton a telefonomon pötyögök, amire az utóbbi pár napban rengeteg buli meghívás érkezett, de kénytelen vagyok elutasítani az összeset.

***

 - Francba, nekem rohannom kell – kiálltok fel hirtelen feszülten, mikor az órára pillantok. Zoe értetlenkedő tekintetét figyelmen kívül hagyva csapom be magam mögött a könyvtár ajtaját, s suhanok végig a folyosón, olyan gyorsasággal, amiről azt hiszem, máskor sosem vagyok képes.

A terembe érve mindenki rám emeli a tekintetét, én pedig helyet foglalok egy széken a középső sorban, és mosolygok, hogy hamarabb beértem, mint a tanár. Ez nálam ritkaság.

Idegesen nyúlok a könyvért, amit használhatok a vizsgát, valamint egy tollért, amikor észreveszem, hogy nincs nálam a táskám.

 - Mi a..? – fogdosom végig az összes zsebemet kétségbeesetten, de a telefonom sincs nálam. A könyvtárban hagytam a cuccaimat.

Tanácstalan tekintetemet végigvezetem az egész termen, kezem remeg az idegességtől. A dolgozatot semmiképp sem tudom sikeresen elvégezni a könyv nélkül. Hirtelen úgy érzem, hogy azt is elfelejtem, amit megtanultam. Felállok a székről, de abban a pillanatban belép a tanár, s int, hogy mindenki foglaljon helyet. Legszívesebben sikítanék, de egy szó nem jön ki a számon.

Amikor már biztos vagyok benne, hogy meg kell ismételnem a vizsgát következő félévben, s csak ülök a helyemen letörten, megjelenik előttem egy alak. Amint felnézek, észreveszem hollófekete haját, amely kócosan lóg mogyoróbarna szemébe, fekete inge kigombolva lezser hatást kelt, sötét farmerjével együtt. Ahogy végigsiet a lépcsőzetesen emelkedő termen, s lazán elém dobja a táskámat, le sem tudom venni róla a szemem, akárcsak a többi hallgató. A meglepettség kiül az arcomra, s ő észre is veszi ezt. Hálás tekintetemmel keresem az övét, de Zayn inkább kerülni próbálja, s miután megforgatja szemeit indul is ki a teremből. Szeretném neki megköszönni, hogy megmenti a vizsgámat, és ezzel együtt a félévemet, de hamar elsétál mellőlem, így lehetőségem sincs.

 - Mr. Malik itt egy vizsga folyik, legyen szíves elhagyni a termet és átfáradni a saját szakkabinjába. Köszönöm – mosolyog gúnyosan az előadó. Zayn arcán jól látható, hogy a legkevésbé sem találja viccesnek a tanár úr humorát, pár másodperc múlva pedig, egyetlen szó nélkül el is tűnik, egy hangos ajtócsattanás kíséretében.

Az óra további részén Zaynre megmentőmként gondolok. Eszembe jut a pillanat, mikor elém veti a táskámat, s szavak nélkül is annyira kedvesnek tűnik. Nem lenne kötelessége utánam hozni, sőt, sosem várnám el tőle, ő mégis megteszi, mert tudja jól, hogy a Dinamika vizsga az egyik legfontosabb. Leginkább attól vagyok megilletődve, hogy felismeri a táskámat. Boldogan veszem elő a könyvemet, s használom az írásbeli alatt.

Még mielőtt bemennék a könyvtárba Zoehoz, elindulok megkeresni Zaynt, hiszen meg kell köszönnöm neki, bármi is történik. Miután a büfében és az összes automatánál megnézem, összefutok vele a folyosón. Amint meglát, azonnal felgyorsítja a lépteit, s próbál úgy tenni, mintha észre sem venne, de nem hagyom elmenni, így a karja után nyúlok.

 - Zayn.. én csak szeretném megköszönni, hogy behoztad a táskámat. Minden fontos dolgom benne van, ezek nélkül nem sikerült volna megírni a vizsgát. Nem is tudom mit mondjak, nagyon hálás vagyok emiatt – mosolygok rá, de ő nem viszonozza ezt, sőt miután lenéz, a kezét kihúzza szorításomból. Szemei semmitmondóak, arca fáradt, szemei alatt hatalmas karikák húzódnak. Szemöldökét összevonja, s kínosan felnevet, miközben kezét tarkójára helyezi.

 - Ööö, Mrs Hills megfenyegetett, hogy vigyem utánad, mert gondolta szükséged lesz rá, ne láss többet a dologba – mosolyog folyamatosan, de egyre idegesítőbbé válik. A hirtelen felismerés végigfut arcomon és szégyenembe elvörösödöm, de úgy fest, nagyon jól szórakozik a félreértésen. Nagyon ciki helyzet. Hogy is gondolhattam, hogy számít neki a vizsgám? Egyáltalán, hogy ráismerne a táskámra, vagy hogy érdekli, mikor kerül vissza hozzám. Magabiztosságom már rég megtörik, mikor vele beszélek, ami többnyire sosem fordulna elő. Egy valami azonban nem hagy nyugodni. Pár másodpercig, csak állok ott, szótlanul, megalázva. Tenyeremet ökölbe szorítom testem mellett, és úgy gyűjtök bátorságot, hogy összefoglaljam gondolataimat, egyetlen kérdésbe.

 - Ki az a Mrs. Hills? – sütöm le a szemeimet.

 - Jah, a könyvtáros nő – néz rám üres tekintettel. Olyan érzés keríti hatalmába testem, amit még sosem tapasztaltam. Nem tudok mit tenni, sem mondani. Az utolsó reményszikra is elalszik. A reményszikra, amely kitartással ruház fel, egészen eddig a pillanatig.

 - Haggarty – motyogom magam elé, de Zayn nem érti, miről beszélek, így folytatom – A könyvtárost Mrs. Haggartynak hívják.

 - Rendben – zárja le a beszélgetést. Szemeimben könnyek gyülekeznek a kiszolgáltatott helyzet miatt, amiket képtelen vagyok visszatartani s földbe gyökeredzett lábakkal állok ott, mint egy óvodás, akit nem vittek ki a játszótérre alvás után. Zayn csak figyel, majd megindul felém elszántan. Kezét a fejemre helyezi, kihasználva a magasságát, és megszólal.

 - Ne bőgj már, olyan szánalmas… - mondja semlegesen, miközben sietősen körbenéz a folyosón. Valamiért nem érzem magam olyan távol tőle, mint túlnyomórész. Még hüppögök párat, de hamar abbahagyom a nevetséges zokogást. Soha életemben nem történt még velem ilyesmi, hogy elbőgtem magam mások előtt. Nem tudtom mit tesz velem, és hogyan csinálja. Először utánam hozza a táskámat, majd azt mondja kényszerítették, most meg ez.

 - Kapd be Malik! – mormolom halkan, ő pedig elneveti magát, majd hátat fordít, és egyedül hagy a folyosó halk morajaival.

Az eset után azonnal a könyvtárba indulok Zoehoz, letörten, közbe mégis boldogan. A boldogságom oka, hogy nem láttam azt a gyűlöletet a szemében, amit mostanában észreveszek, és ez haladás. Talán megtörik egyszer? Sosem vallanám be magamnak a teljes igazságot, de valójában mindennél jobban hiányoznak a veszekedéseink, a közös szócsatáink, a viccei, amivel bármikor képes megnevettetni, s az érintései, amik újra meg újra szikraként hatnak rám. És ekkor jövök rá, hogy nem csak ezek hiányoznak, hanem ő, saját maga is. Minden vele töltött perc, csak erősíti bennem a vágyat. Igyekszem tenni ellenük, de nem múlik el, csak erősödik. Őrülten hiányzik, nem tudom mi ez, de nem csillapodik. A kezem önkéntelenül is nyúlna felé, a lelkem ösztönösen hozzá kívánkozik. Minderre ebben a pillanatban jövök rá.

Zoe öleléssel köszönt, s miután beszélgetünk egy kicsit a napunkról, a vizsgákról, a viccekről, és Zaynről, hazamegy. Egy kicsit keresgélek a polcok között, s kiveszem a Kódolás elmélet tankönyvet, hogy tudjak tanulni a következő napokra. Mindeközben összetalálkozok Noellel, aki panaszkodik Nicolera, hogy milyen primitív lett, s hogy nem ilyennek ismerte meg. Mit mondjak? Én sem. Elmondja, hogy milyen undorító, hogy pont az én exemre mászik rá, én pedig bólogatva helyeslek neki, de közben megnyugtatom, hogy annyira nem zavar a dolog. Megbeszélünk mindent a régi bandával kapcsolatban, és körülbelül minden egyes dologban egyetértünk. Végül együtt indulunk haza.

Mielőtt kilépek a könyvtárból Mrs. Haggarty mosolyogva mondja, hogy „viszlát”. Nekem pedig eszembe jut megköszönni, amit tett a vizsgámért, ezért odaállok elé. A nő inkább a könyvekkel foglalkozik, mintsem velem, de kötelességemnek tartom, hogy szóljak néhány szót.

 - Mrs. Haggarty… - tekintetét elszakítja a munkájától, és azonnal rám figyel, így folytathatom – Nagyon szépen köszönöm, hogy utánam küldte a táskámat – irányítok felé egy hálás mosolyt, de ő továbbra is fapofát vág. – E nélkül nem sikerült volna levizsgáznom.

 - Hogy mi? – értetlenkedik - Fogalmam sincs, milyen táskáról van szó. Ha itt hagyta, akkor biztosan itt is van még, nézze meg a székeknél – viszonozza mosolyomat, majd visszatér az imádott könyveihez. Ennyi kell, hogy tudatosuljon bennem: Zayn hozta utánam a táskámat, önszántából. És ez akármennyire is sokkoló, mindennél boldogabbá tesz.

 - Ohh, a táskám megvan – az arcomon levakarhatatlan vigyor jelenik meg, amit sehogy sem tudnék eltakarni, de nem is akarom – Szerintem valami félreértés történt, de azért köszönöm – folytatom, mire furcsállóan bólint. Noel is szokatlanul mered rám, én pedig csak teli szájjal mosolyogva megrántom a vállam, amolyan „Ne foglalkozz velem” stílusban, miközben majd kiugrik a szívem, olyannyira jókedvű vagyok.