19. Fejezet

Sziasztok! Újra itt vagyok, a múltkori késésemet szeretném újra és újra kifejezni, mennyire sajnálom. Úgy igyekeztem befejezni, de végül mégsem sikerült. Jól esett, hogy emiatt nem iratkozott le senki, és nem kaptam rosszindulatú megjegyzéseket emiatt. Nagyon fontosak vagytok nekem. 103-an vagyunk, ami elképesztő. Amikor elkezdtem írni még fel sem merült bennem, hogy egyszer majd ennyien olvassák az írásomat. Mindent köszönök, amit tesztek értem.

***

Xoxo

Bri

Álomvilág

Amikor nem várunk valamit, egy vizsgát, vagy egy cikis pillanatot, akkor az óra úgy dönt, hogy gyorsabban fog kattogni, mint általában. Ilyenkor az ember mindent megtenne, hogy meg tudja állítani, vagy csak lelassítani, de lehetetlen. Ez az utóbbi két napban sincs másképp. A hálaadás a kedvenc ünnepem, ezért nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ne várjam. Anya viszont megteremtette azokat a körülményeket, hogy semmiképpen sem legyek nyugodt a kedvenc eseményemen, amikor szinte az egész család összegyűlik nálunk.

Anya rendbe teszi a lakást, ami az én meglátásom szerint eddig is rendben volt. A kedvenc porcelándíszeit is megtörölgeti, mert szerinte porosak. Ellenben vele, én egyetlen porszemet sem láttam rajtuk, mivel minden nap megismétli ezt a folyamatot. Imádja azokat a díszeket, és olyan becsben tartja őket, mintha milliókat érnének. Ezek emlékek számára, amiket az évek során összegyűjtögetett, talán még nálam is fontosabbak neki – jó, ez csak az én elgondolásom szerint van így. Viszont, ha tönkretennék egyet, akkor biztosan kitagadna a családból. Ezt tapasztalatból tudom. Kiskoromban még nem tudtam vigyázni semmire, és nem értettem meg, hogy miért szereti ezeket annyira anya. Amikor tönkretettem egyet, akkor napokig nem állt velem szóba. Azért kaptam ilyen enyhe büntetést, mert még kicsi voltam, de apa eltörte a híres herendi porcelán vázáját, ami számomra ugyanolyan volt, mint a többi, anya viszont különlegesnek tartotta. Emiatt egy teljes napig nem engedte be a házba. Én viccesnek találtam, de az édesanyám a mai napig nem felejtette el.

Kedvtelenül ülök a kanapén, és legszívesebben eltörölném az egész programot, amit anyu összeállított a mai napra, és a szobámban kuksolnék a meleg takaróm alatt, egy bögre kakaóval és a laptopommal. A betegségnek már semmi nyoma nem látható rajtam, aminek kifejezetten örülök, viszont a . Mély álmodozásomból anya éles hangja rángat vissza a valóságba.

-  Roxanne egész nap ott akarsz ülni, vagy kiöntöd végre azt az áfonyát? – kiabál anya a konyhából, miközben hatalmas csattanást hallok. Ettől a ponttól kezdve, úgy érzem teljesen mindegy, hogy mit mondok, megöl engem, ha nem rohanok azonnal a segítségére.

 - Egész nap itt akarok ülni. – a választásomat már csak magam elé mormolom, és közben elindulok a helységbe, ahol anya éppen a pitetésztát teszi be a sütőbe. Közben rájövök, hogy ez nem egy választási lehetőség volt, hanem egy burkolt célzás. A sötétbarna haját kontyban hordja a feje búbján, egy fekete farmert visel és egy bő kockás inget, ami kiemeli zöldeskék szemszínét.

Anya turbó üzemmódra kapcsol, amikor észreveszi, hogy késésben vagyunk. A menüt sietve készítjük el, és igyekszünk nem elrontani a dolgokat. A nagymamát, és a nagynénémet késő délutánra várjuk, amit hiába magyarázok anyunak, nem képes tudomásul venni. Ha egyszer elkönyvelte magában, hogy késésben vagyunk, akkor késésben vagyunk punktum. Együtt előkészítjük a pulykát, majd a sütőbe tesszük, tudjuk, hogy rengeteg idő, amíg megsül. A családunk mindig is türelmetlen volt, tehát ez az egyetlen dolog, amit mindenki utált a hálaadásban, a lassúság. Desszertnek, a hagyományunk szerint sütőtökös pitét készítünk, vaníliafagyival. Személy szerint ez a kedvencem, az íz kombináció valahogy nagyon ott van. Pihenésképpen felhívom Zoet, és megkérdezem, hogy náluk mi a szokás ilyenkor. Zoe az apukájával ünnepli a hálaadást, mivel az anyja már három éves korában egyedül hagyta őket, azóta nem is hallottak felőle. Azt gondoltam szomorú emiatt, de a hangjából ítélve nagyon is feldobódott. Zoe bátyja is meglátogatja őket az ünnep alkalmából. Örül neki, de nincs olyan szoros viszonyba a testvérével. Késztetést érzek, hogy felhívjam Zaynt is, de miközben a nevét nézem a telefonom kijelzőjén, úgy döntök, hogy nem teszem. Ennek az oka igen egyszerű. azt szeretné, hogy a kapcsolatunk ne legyen unalmas és lapos, ezt a kérdést pedig unalmasnak és laposnak gondolom. Mindössze annyit tudok, hogy az apjával tölti a hálaadást, és ennek épp elégnek kell, hogy legyen. Tudom jól, hogy igazából nem elég ennyit tudnom, mindenre kíváncsi vagyok vele kapcsolatban. Nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek, de végül lerakom a mobilomat az asztalra, és messziről elkerülöm.

Időközben apa is megérkezik, és beszélgetni kezdek vele az iskoláról, illetve a munkahelyéről. Akkor válik világossá, hogy ő azt gondolja, hogy én azóta is együtt vagyok Nathannel. Kötelességemnek érzem a tudtára adni, hogy mi a helyzet, mesélek neki Zaynről is. Apa már az első pillanat után szimpatizál vele, és szeretné közelebbről megismerni. Nem akarom elrontani a kedvét azzal, hogy még nem vagyunk annyira egyértelmű kapcsolatban, hogy erre sor kerüljön. Régen társalogtunk már ilyen dolgokról, és csak ekkor döbbenek rá, hogy mennyire hiányzott.

 - Roxy, felvennél valami szebb ruhát? – néz végig rajtam anya gúnyosan. Egy fekete cicanadrág van rajtam, és egy szürke egyszerű póló, ami három számmal nagyobb a saját méretemnél, de amilyen béna, épp ugyanolyan kényelmes is. – Szerintem apádé ez a felső. – anya összehúzza a szemöldökét, majd elfintorodik.

 - Örülnék, ha nem az én ruhámmal foglalkoznál – forgatom meg a szemem sértődötten – Odaég a pulyka. – Mintha eszébe juttattam volna valamit, már rohan is a sütőhöz. Én pedig a szobámban átöltözöm, egy fekete combközépig érő ruhát veszek fel, ami egymagában elég egyszerűnek hat, ezért feldobom némi ékszerrel. A szememre egy erősebb sminket viszek fel, mielőtt még megérkeznének a vendégek.

Az a szokás nálunk, hogy karácsonykor az apa felőli rokonokat látogatjuk meg, hálaadáskor pedig az anya felőli rokonokat. Általában nálunk gyűlünk össze, de van, amikor a család egy másik tagjánál tartjuk az efféle ünnepeket. Amikor a nagymamám csenget, és én ajtót nyitok neki, beismerem, hogy meglehetősen jól tartja magát. Hatvan éves, de nem néz ki még ötvennek sem. A haját szőkére festi, ami szinte csak neki áll jól a családban. Egy elegáns kosztümöt visel, ami kihangsúlyozza karcsú alakját. Mindig is példaképként néztem fel az ambiciózus lényére. Ügyvédként dolgozik New Havenben, ezért nem látom olyan gyakran. Kihasználva az alkalmat szorosan megölelgetem vékony alkatát, és megpuszilgatom keskeny arcát. Kétféle italt hoz a kezében, én pedig átveszem azt, majd a megterített asztalra helyezem.

 - Roxanne, még mindig gyönyörű vagy. – a nagyanyám büszkén mosolyodik el – Meglátszik, hogy az én leszármazottam – pillant anyára, aki egyetértően bólogat, én pedig zavartan mosolyodom el, egy „köszönöm” kíséretében. Sosem a visszafogottságról volt híres a nagyi. A nénikémet is puszival üdvözlöm. Az iskoláról kérdezgetnek, én pedig minden kérdésükre választ adok. Izgatottan beszélek az egyetemről, ami azonnal fel is tűnik nekik. Mindenki tudja már, hogy nem vagyok együtt Nathannel, ezért rákérdeznek, hogy miért lesznek ma itt velünk. Szeretném nekik elmagyarázni, de én sem értem.

Egészen addig, amíg Nathan családja meg nem érkezik, minden simán megy. Alice - Nath anyja - , és Victor - Nath apja – szintén elegánsan sétálnak be az ajtón. Alice egy bézs térdig érő szoknyában van. És hozzá illő felsőben, Victor pedig öltönyben. Természetesen ők sem érkeznek üres kézzel, a bort, illetve a házi süteményt anya kezébe nyomja Alice. Mosolyogva köszönnek az összes családtagnak, és otthon érezve magukat szétnéznek a lakásban, mintha még nem jártak volna itt. Nathan puszival akar üdvözölni, én pedig reflexszerűen elhajolok. A fiú csalódottan fordul el. Kínosan mosollyal várom, hogy említésbe hozzák a szakításunkat, ehelyett egy teljesen más témát hoznak fel, ami váratlanul érint.

 - Annyira gyönyörű vagy Roxanne – simítja végig a vállamat Victor egy kellemes vigyorral az arcán – Nagyon jól választottál fiam – fordul Nath felé, mire én is ugyanezt teszem. Összevonom a szemöldököm, és kérdőn nézek rá. Nate egy önelégült mosolyt intéz az apjának, majd miután megköszöntem, félrehúz az alkaromnál fogva, egészen a szobámig, és ahogy beérünk azonnal belekezd mondandójába.

 - Megtennéd, hogy nem szólsz róla? – suttog, majd a beszélgető szülők felé bámul.

 - Képes voltál elhallgatni előlük? – emelem fel a hangom, mire ő pisszegni kezd.

 - Tudod milyen lelkesek? Egyszerűen azt hiszik, hogy te leszel a feleségem. Szeretnek téged Rox, tudod milyenek – komolyodik el az előttem álló fiú. – Kell egy kis idő, de el fogom mondani, rendben?

Ismerem a szüleit, és nem túlzok, mikor azt mondom, hogy amikor a fiuk szerelmes képesek kialakítani egy álomvilágot, amibe én, és minden más is tökéletes. Akármennyire is haragszom, igaza van Nathannek, nekem is nehezemre esne lerombolni azt az álomszerű világot, amit felépítettek. Úgy érzem, egy napig el tudom játszani azt, hogy minden rendben van köztünk. Ezek után már minden világossá válik, és egyértelmű lesz, hogy miért vannak itt ünnep alkalmából.

 - Kérlek…- tengerkék tekintetét az enyémbe fúrja. Szemei őszinték, és lélegzetelállítóan szépek. Egyszerűen úgy gondolom, az lesz a legjobb, ha nem most tudják meg, hogy már vége van köztünk mindennek.

 - Rendben - megkönnyebbülve sóhajt fel, már az első szótagnál – De ne húzd sokáig, jobb ha tudják – teszem hozzá feltételként, mire egyetértően bólint.

Amikor kilépkedünk a szobámból a megterített asztalt már teljesen körülülve találjuk. Láthatóan jól elbeszélgetett mindenki, semmilyen feszültség nincs a levegőben, ami hatására mosolyogva fújom ki az addig bent tartott levegőt. Két helyet hagytak szabadon, természetesen egymás mellett. Miután összenéztem Nathannel helyet foglaltunk. Anya mindenkinek kiszedi a gesztenye krémlevest, majd szór bele pirított kenyérkockákat. Ez a fogás mindig beválik, az összes vendég imádja.

 - Ma meglepően távolságtartók vagytok. Veszekedtetek? – Alice kanalazza a levest, miközben felteszi nekünk a kérdést. Kellemetlenül elmosolyodom, csak úgy, mint Nate. Azt hittük könnyű lesz eljátszani a boldog párt, de úgy látszik, mindenkinek feltűnik, ha valami nincs rendben.

 - Dehogy is, minden rendben velünk – próbálja nyugtatni a fiú az aggódó szülőt, de nehezére esik.

 - Akkor mi ez a feszültség köztetek? Nem szoktatok ti ilyenek lenni. – Alice sötétbarna szemei nyugtalanságot és ijedtséget tükröznek. Kötelességemnek érzem, hogy mindenkit lenyugtassak, ezért gyorsan összehozok valami hihető sztorit a fejemben.

 - Nathannel megbeszéltük, hogy hoz áfonya pitét, de elfelejtette. Emiatt úgy teszek, mintha haragudnék rá, de tulajdonképpen már rég elfelejtettem – nevetek fel őszintének látszóan, mint mindenki más – Nem lehet rá sokáig haragudni – Alice igazat adva bólogat.

 - És Jamievel mi van? – anya terelni kezdi a szót, mivel látja, hogy mi folyik körülötte. Hálás pillantásom találkozik az övével. Ahogy gondolta előre, Alice nagy elragadtatással kezd beszélni a másik fiáról, így már senki sem foglalkozik a mi ügyünkkel. Mindig tudja, hogyan oldja meg a helyzetet, többek között ez az, amiért imádom őt.

A vacsora a továbbiakban jól telik. A menü mindenkinek elnyeri a tetszését, legfőképp a pite, amit vanília fagyival turbóztunk fel, ez hatalmas örömet okoz anyának. Alice megdicséri a porcelánjait, amitől olyan boldog lesz, mint már régen. Apa és én sosem tudtuk annyira becsülni őket, mint ahogy ő elvárta tőlünk.

Rengeteg dologról tudok beszélni Nathel ez alkalommal, ami felidézi bennem az éveket, amiket barátságban töltöttünk együtt. Az iskolai eredményeiről is érdeklődöm, amikben megdöbbentően jól teljesít. Rengeteget várnak el tőle a szülei, de elég okos ahhoz, hogy büszkék legyenek rá. Sosem tudta pontosan, hogy mit akar dolgozni, ha felnő, és még mindig nem biztos a jogban. Csakis a család miatt ment ebbe az irányba, hogy ne csalódjanak benne.

Általános iskolában, minden iskolai versenyt megnyert. Remek sportoló volt, és kiemelkedően teljesített minden téren, a jegyei messze neki voltak a legjobbak az évfolyamon. A házuk nappalijában kihelyezett rengeteg díj, illetve oklevél is erről árulkodik. Azonban, ha nem vitte véghez, amit a szülei elképzeltek, vagy nem szerepelt úgy, ahogy Alive elvárta, akkor mindig csalódottság ült az arcán. Azóta enyhült kicsit ez a szigor, de még mindig benne van a megfelelési kényszer. Az anyukáját, akár Mrs. Elvárásnak is nevezhetnénk.

Nath imádja az anyját, és úgy gondolja, hogy miatta lett az aki, és az elvárásai miatt létrejött benne egy amolyan „maximalistaság”, ami sok esetben jó tulajdonságban számít.

Miközben segítek letakarítani az asztalt, megszólal a kapucsengő, én pedig rohanok kinyitni az ajtót. 

Amikor már azt gondolom, hogy ez a hálaadás nem okoz több meglepetést, megjelenik ő, az egyetlen dolog, amire nem vagyok felkészülve. Szótlanul állok az ajtóban, tanácstalan tekintetemet végigvezetem rajta. Ajkaim elnyílnak, szemeimet pedig tágra nyitom a meglepettségemet kicsit sem leplezve.