8. Fejezet

Sziasztok! Még pont nem csúsztam át a határidőn, és megérkezett a fejezet. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Ma láttam, hogy már 68-an vagyunk. Eszméletlenek vagytok, de tényleg. Nem tudjátok mennyire boldoggá tesztek ezzel. Gondolom észrevettétek, hogy új a kinézet, amit jómagam csináltam, viszont nem fejeztem még be, mert rettenetesen kevés volt az időm, de szerintem holnap még átállítok pár dolgot és be is fejezem. Az esetleges hibákért pedig előre elnézést kérek, lehet szólni, ha találtok valamit. Jó olvasást drágáim! :) <3

***

Épp most csesztem el

Illedelmesen kopogok a mosdó ajtaján, s amikor nem kapok választ, egyszerűen benyitok. A tükörnél ráérősen frissítem a sminkemet, ami abból áll, hogy újra felviszek az arcomra egy kis pirosítót és megerősítem a füstösnek ható szemfestékemet, majd egy elégedett mosolyt villantok. Amikor visszateszem a kellékeimet egy újabb kopogást hallok.

 - Jöhetsz! - kiabálok az ajtó előtt álló, ki tudja kinek. Ezután fogom magam és kecsesen kisétálok a helységből. Egy számomra teljesen ismeretlen szőke csaj halad el mellettem, majd becsapja maga után az ajtót, ami hangos csattanással engedelmeskedik neki.
Ahogy kiérek, egyetlen egy személyt keresvén nézek szét a lakásban, de viszonylag hamar megtalálom őt. Zayn csak néhány méterre van tőlem, egy világosbarna, felzselézett hajú sráccal beszélget, óriási beleéléssel, és amint észreveszi, hogy végeztem egy sármos mosoly jelenik meg az arcán, ami hatására a szívem a torkomban kezd dobogni az üvöltő zene ütemére. Egy utolsó mondatot intéz a fiú felé - úgy, hogy közben le se veszi rólam a tekintetét -,aki ezután hamar elsiet. Egy helyben állok és fogalmam sincs mit csináljak, megmozduljak-e, vagy sem. A kezem erőtlenül hullik ledermedt testem mellé, csak nézem őt. Őt, akiről szinte semmit sem tudok, mégis összeköt minket valami megmagyarázhatatlan. Zayn sietős léptekkel halad felém, én pedig megsemmisülve szobrozok a helyemen, de közben majd meghalok a vágytól, hogy megérinthessem.
Kizárom a külvilágot, kizárólag a közeledő Zaynre fókuszálok. Próbálom magam erősnek mutatni, mint amilyen valójában vagyok, de ezt váltja ki belőlem. Amint előttem terem hatalmasat nyel, majd kezemért nyúl, s úgy csókol meg, hogy közben végig szorítja azt. Ajkaim remegnek, egész testemet valami ismeretlen érzés járja át, ami megbolondít.

A csók teljesen eltért az elsőtől, azt inkább a vadság jellemzi, de ez most érzéki és lágy, lassú, mégis tökéletes. Szabad kezemmel felzselézett hajába túrok, ezért egy halkabb morgás hagyja el a száját, de nem szakad el tőlem. Hosszú percekig tépjük egymás ajkát, de egyszer csak egy pohárcsattanás miatt, egészen hirtelen térek észhez.

Nathan felé terelődnek a gondolataim, úgy csinálok, mintha már nem lenne, pedig ott van, és a lezáratlan ügyem is, amit egyedül én ismerek, na meg anya. Viszont a társadalom csak azt tudja, hogy együtt vagyunk. Tenyeremet a mellkasára helyeztem és fáradtan kezdtem tolni magamtól, ami következtében ajkaink elválnak

 - Zayn, megláthatlak minket – csúszik ki a számon, viszont akkor észbe kapok, hogy már megint hülyeséget csinálok. Hiszen Zayn semmit sem tud a Nathannel való kapcsolatomról, ő is csak egy áldozat az undorító ügyemben, ami miatt egyre inkább besározom önmagam. Most pedig elárulom magam, innen már nincs visszaút, a magyarázkodás csak rontana a helyzetemen.

 - Miről beszélsz? Nem értem, hogy ez miért probléma - értetlenkedik szemöldök felvonva. Elbizonytalanodom, amikor a szemébe nézek, joga van mindent tudni. Sosem éreztem még magam ekkora szemétládának, mint ebben a pillanatban. Hazudok, elhallgatok dolgokat, és megcsalom a barátomat? Ennek most azonnal véget kell vetnem, míg nem késő. Kétségbeesésembe egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat. Csupán a zavarodottság és a szégyen jellemzi testbeszédemet

 - Zayn ez így nem mehet tovább, mondanom kell valamit - nyögöm ki, de a hangom eltompul és olykor meg is akad, képtelen vagyok túlordítani a dübörgő zenét. - Menjünk ki, mert itt még a saját hangomat sem hallom - ajánlom fel neki, ő pedig egyetértően bólint, de arcára láthatóan kiül a kíváncsiság. Mihelyst kiérünk az udvarra összeráncolt homlokkal beáll velem szemben és zsebre teszi a kezét.

 - Hallgatlak. - Tekintetét az enyémbe fúrja, amitől még inkább elönt a szégyen. Nem tudom mi lesz a reakciója, de előre rettegek tőle.

 - Eddig féltem elmondani... És bevallom kerültem is a témát ameddig lehetett, de ez így nem helyes - mondom akadozva - Nekem barátom van! - fejezem be a szónoklatot kis hezitálás után, mire Zayn arca eltorzul. Kínosan felnevet, és pár másodpercig néma csöndben marad, de már nem néz a szemembe.

 - Ez valami vicc? - csendül fel hitetlen hangja, állkapcsa megfeszül. Szó nélkül maradok és tétlenül állok, egyszerűen egy hang sem jön ki a számon, akármennyire is próbálom megmagyarázni.

Idegesen a hajába túr, szemében látszik a mindenek felett járó düh, amit a hirtelen mozdulataiból ítélve le akar vezetni. Kezével, mintha valamit keresne, amin megteheti ezt. Azután pedig az előtte pihenő asztalt, tele poharakkal és italokkal, kíméletlenül felborítja.
Kikerekedik a szemem amikor látom, ahogy érintkeznek a földön található kavicsokkal, s millió apró szilánkká lesznek. A hangos csattanásra mindenki felénk emeli a tekintetét. A kíváncsi pillantások jelen helyzetben az őrületbe kergetnek, és ahogy a kertben meglátom a banda tagjait, köztük Brian örömittas mosolyát, összeszorul a szívem. - Nem akarlak látni többet, és tudod mit? Cseszd meg! - Szavai sebet ejtenek rajtam, akár a kés. Fáj, de csakis az én hibám. A fejemben sok minden megfordul, de nem adok neki hangot. Most mondhatnám, hogy már nem szeretem Nathant, hogy szakítani készülök, de mivel nem tettem meg, ezen nem lehet szépíteni. Mindenki bűnösként néz rám, pedig nem tudnak semmit, mégis egyet értek velük. Bűnös vagyok.

 - Hé, seggfej azt hiszem a poharak nem ártottak neked - ordít oda Zoe, a ház tulajdonosa, aki eddig Brianékkel beszélgetett, de Zayn rá sem hederít, hanem miután lekicsinylően rám néz, fogja magát és lelép a helyszínről. A zene elhallgat és egyre jobban lehet hallani a tömeg moraját. Én még mindig sokkos állapotban állok ott. Zoe-nak, mintha feltűnne, hogy a bulija igazából már az elejétől kezdve halálra volt ítélve. Szerintem fogalma sincs róla, mire vállalkozott. Pedig a részeg fiatalok egyenlőek egy sima atombombával. - Emberek, a bulinak vége, mindenki húzzon el! Halljátok? - kiabál még mindig mire kezdenek szállingózni az emberek.

Zoe mellettem terem és megfogja a vállam. Nem ismerem őt, mégis megbízhatóbbnak tűnik bárkinél, a "barátaim" közül.  - Mégis mi történt, Ro? - teszi fel a kérdést, amire egyszerű, mégis mindent elmondó választ adok.

 - Éppen most csesztem el mindent - mondom neki, majd lassan elindulok haza. Lábaimra, mintha húsz kilós súlyok nehezednének, lépkedek. Úgy érzem, hogy én vagyok a világ legkegyetlenebb embere és van is benne valami. A könnyeimet nem sokáig tudom visszatartani, így sírok, amikor senki sem lát. A teljes hazaút ezzel telik, könnyeim szaporán folynak végig arcomon, majd a semmibe hullnak, mintha sosem léteztek volna. Minden végtagom fáj. Nem így terveztem ezt a bulit.

Igaz, hogy az anyák megérzik, ha a gyermekükkel történik valami. A lakásból fény szűrődik ki, tudom, hogy még nem alszik. Ahogy benyitok rögtön megpillantom őt az ajtóban. Hatalmas ölelésben részesít, pedig ennek a szeretetnek még a felét sem érdemlem meg. Zokogva borulok nyakába, s eközben végig fut az agyamon, hogy ő az egyetlen, aki megért engem. Megtörölgeti könnyektől nedves arcom, s egy puszit nyom a homlokomra, de nem szólal meg, mert tudja, hogy most nem lennék képes beszélgetni. Vigasztalóan simogatja a hátamat, aminek kellemes hatása csillapítja fejfájásomat. Miután veszek egy forró fürdőt, félholtként esek be anya mellé az ágyba, és alszom át az egész éjszakát, de csak mert megnyugtat a közelsége. Annyira jól esik, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak, bármikor számíthatunk a másik önzetlen segítségére.

7. Fejezet

Felkerült az új fejezet, remélem tetszeni fog nektek. Még pont nem csúsztam ki a határidőről, amiért büszke vagyok magamra. Szeretném a következőt is ilyen hamar hozni, tehát mindent megteszek az ügy érdekében. Várom a véleményeteket a résszel kapcsolatban! Jó olvasást! :)

***

Szúrós tekintet

Egy csók, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből, egy csók, amit bánnom kéne, de nem teszem, és A CSÓK, ami felébreszt. Ami hideg zuhanyként hat rám, s a Nathan-nel való kapcsolatomra, ami fényt derít arra, hogy már a legelejétől ezt kellene éreznem, mikor megcsókolom őt, de nem ezt tapasztalom, hanem teljesen mást. Valamit, ami eltörpül emellett. Mert, ha lehetőséget kapnék, hogy visszamehessek az időben egészen a kávézós napig, akkor sem tenném másképp. Nem, mert tudom, hogy ez az, amire a kezdetektől fogva vágyom, és emiatt undorodom magamtól. Egyszerre rám lehetne aggatni a „szemét” a „pofátlan” és a „hűtlen” jelzőt. Nevethetnek, gúnyolódhatnak rajtam, sőt meg is vethetnek, megértem. Tudom, hogy amit csinálok nem helyes, éppen ezért annyira szenvedélyes. Gyűlölöm őt, amiért ezt teszi velem, s magamat is, amiért nem tudok ellenállni neki, mintha nem is én lennék. Már nem lesz tiszta a lelkiismeretem, mikor szakítok Nathannel, pedig egészen idáig az volt. Egyik pillanatban azt kívánom, bár két hónap elteltével történt volna meg ez az egész, a másikban pedig tudom, hogy e nélkül nem jövök rá, mi az, ami hiányzik a kettőnk kapcsolatából.

Ugyanezekkel a gondolatokkal csapom be magam mögött a labor ajtaját, ami hatására végre megkönnyebbülök. Egész jól mennek az egymást követő vizsgák, ahhoz képest, hogy három napon keresztül alig figyeltem a tanulásra, mivel folyamatosan Zayn járt a fejemben. Azóta nem futottam vele össze az egyetemen, egyszer sem. Teljesen felszívódott, mint egyetlen vízcsepp az ablak üvegén, kevéske napfény hatására. Szeretnék a szemébe nézni, szeretném lezárni ezt az egészet, ami kettőnk között van. Úgy teszek, mintha meg sem történt volna, s azután Nathan elé állok, még mielőtt mástól tudja meg, igen ez lenne a normális. De nem vagyok biztos magamban. A folyosó végén megpillantom Briant, aki már napok óta levegőnek néz, vagy csak megvetően méreget. Amikor beszélni próbálok vele, otthagy egy „Ne most”-al. Abszolút úgy csinál, mintha ezzel őt bántottam volna meg, holott szinte alig beszél Nathan-nel, nem is ismeri igazán. Gondolok egyet és odasétálok a kávégép mellett ácsorgó Brian mellé, mire ő felvonja a szemöldökét, afféle „Mondjad” stílusban. A pillanatnyi öröm - a hirtelen változás miatt - átjárja a testem, így beszélni kezdek.

 - Brian, remélem vagyunk annyira jóban, hogy nem kotyogod ki az első adódó alkalommal ezt az egészet Nathan-nek, sem senkinek – fejezem be a mondatot, előre félve válaszától, mivel az arcvonásai igencsak azt mutatják, nem tetszik neki.

 - Késő – hajol le a kávéért, mikor a gép hangos pittyegéssel jelzi, hogy kész van. Akaratom ellenére is elnyílik a szám, és egy kisebb hidegrázás fut végig végtagjaimon.

 - Te képes voltál elmondani Nathan-nek? – kezdem ordítva, de a végére elhalkulok, mert nem szeretném, hogy mindenki tudjon róla. – Ezt komolyan nem hiszem el! – adok hangot felháborodásomnak, majd a tenyeremet a homlokomra helyezem, mikor elképzelem mi lehetett a reakciója. Lepörög a fejemben egy film, amiben próbálok magyarázkodni neki, de már késő. Sírok, elveszítem őt, csakis a saját hibámból. Annyira valóságosnak tűnik, mintha csak a jövőbe látnék.

 - Neki még nem – mosolyodik el Brian, amitől más alkalommal kedvet kapnék hányni, abban a percben mégis hirtelen válok meg a számtalan súlytól, ami előzőleg nehezedett rám. Brian megforgatja a szemeit, mikor észreveszi, hogy mennyire megkönnyebbülök a hír hallatán. Ezek után a legelső alkalommal, mikor lehetőségem van, én fogom elmondani neki, ebben már biztos vagyok.

 - K-köszönöm. De akkor ki tud róla? – kérdezem csodálkozva.

 - A francba már Rox, csak Nicole-nak mondtam el, pedig megérdemled, hogy mindenki megtudja mennyire undorító vagy. Csak én nem vagyok képes úgy viselkedni veled, mint te – mutatja meg mennyire lenézően is tud méregetni, s én minden egyes szavától kisebbnek érzem magam, közel kerülök a megsemmisülés szintjéig. – Egyébként, miután letagadtad Nathan-t rá is vetetted magad Zaynre? Izgalmas éjszaka volt? – perverz mosollyal beharapja alsó ajkát – Ma este velem is szexelhetnél, megmutathatod milyen vadmacska vagy az ágyban, végül is neked mindegy kivel vagy, nem? – És ebben a pillanatban már csak egy hatalmas csattanást lehet hallani, amint a kezem durván érinti Brian arcát. A pofon hatására elfordítja fejét, de a cinikus vigyor még mindig nem tűnik el a képéről. Kevesen vannak a folyosón, én mégis úgy gondolom, mindenki engem figyel, viszont mikor szétnézek, megbizonyosodom róla, hogy észre sem vesznek.

 - Mégis mit képzelsz magadról? Tényleg ribancnak nézel? Te is tisztában vagy vele, hogy sosem voltam könnyen kapható. Fogalmad sincs mi történt, nem is tudsz rólam semmit, hogy van képed ilyet mondani nekem? Igazából nincs is közünk egymáshoz, és nem kéne bele ütnöd az orrod a dolgaimba. Teljesen úgy csinálsz, mintha Nathan lenne a legjobb barátod, én pedig a fő gonosz, holott beszéltél vele életedben maximum négyszer.  - Szemei elkerekedve bámulnak rám, minden bizonnyal meglepi a dühkitörésem. - Egyébként meg te vagy az utolsó, akinek a szava bármit is ér. Semmivel sem vagy jobb ember nálam, emlékezz csak vissza, hány lányt csaltál már meg, s kezeltél úgy, mintha holmi tárgyak lennének – fordítok neki hátat.
- Rox, saj... - Elrohanok el a helyről, nem érdekel a sajnálkozása. Olyan gyorsan futok, amennyire csak a lábam bírja, egészen a kijáratig.

 - Héj, Ro! – szól egy számomra teljesen ismeretlen hang, mire reflexszerűen hátrafordulok, csak néhányan szólítanak ezen a becenevemen, tehát nem pontosan tudom, hozzám beszél-e. Egy lány, kinek hatalmas világosbarna, szinte zöld szemei mosolyognak ajkával együtt. A váll alá érő haja vöröses színben pompázik. Nem sokszor találkozom vele az egyetem épületében, de szimpatikus megjelenése miatt emlékszem arra a néhány alkalomra. Nem sokkal fiatalabb nálam, talán egy évvel alattam jár. Megállok vele szemben, mikor a kezembe nyom egy kis szórólapot, amin sietősen végigfutok szemeimmel. „Házibuli ma” ennyit hamar le is tudok szűrni. Kérdően az előttem álló csajra pillantok, mire ismét mosolyogni kezd. – Számítok rád! – bíztatásképp viszonzom a mosolyát, majd egy bólintás után folytatom az utamat haza.

***

Miután végigsimítok testhezálló fekete ruhámon, magabiztos léptekkel közelítem meg a szórólapon szereplő hatalmas ház bejáratát, mire rögtön kiszúrom az ismerős arcokat, amint az udvaron cigarettáznak. Megragadom az alkalmat és melléjük állok, mintha csak köszönni szeretnék, ezt egy sima „sziasztok”-al intéztem el. Brian és én úgy teszünk, mintha a másik nem is létezne, néha érzem, ahogy rám pillant, de nem foglalkozom vele különösebben. Nicole és Noel között feltűnő a távolság, így azonnal elkap a kíváncsiság, hogy mik az új fejlemények, de ezt így társaságban nem kérdezhetem meg, ezért meg kell várnom a megfelelő pillanatot a félreráncigálásra. Dom és Tina éppen a legfrissebb pletykákat osszák meg egymással. Vagyis Dominica az, aki ezzel traktálja szegény Tina-t, aki úgy tesz, mintha figyelne rá, de mindeközben egy sráccal flörtölget. Tina mindig is egy pasifaló volt, de általában nem ő kereste a "bajt", hanem a fiúk folyton őt szemelték ki szexuális kisugárzása miatt. Azért azt nem mondanám, hogy szenvedett a helyzet miatt. Dominica az, aki inkább a barátnőivel foglalkozik és azon van, hogy ő legyen az egyetem divatdiktátora, bármennyire is kicsinyesen hangzik ez.

Egy kis idő után, mikor már teljesen feleslegesnek érzem magam, úgy döntök, bemegyek a lakásba, megnézni milyen a hangulat.

 - Skacok, azt hiszem, én most bemegyek, kíváncsi vagyok mit hozott össze ez a csaj, akinek még csak a nevét sem tudom.

 - Rendben, Zayn is bent van 

 - És engem ez hol érint? – gondolkodok el, míg felteszem a kérdést a Nicole-nak Ebben a pillanatban viszont eszembe jutnak Brian szavai, miszerint ő az egyetlen, aki tud az esetről, így legszívesebben visszaszívnám az átlátszó kérdésemet, de már késő. A lány kacéran kacsint egyet, mire szúrós tekintetemet Brianra vezetem, és egy szemforgatás kíséretében ott is hagyom a fenébe.
Amint átlépem a küszöböt, egyre hangosabbnak hat a dübörgő zene, ami a poharak csörgésével van fűszerezve. Ahogy szétnézek mindenhol csak táncoló huszonéveseket látok, legfőképp az egyetemről rémlik az arcuk, de van, akivel még életemben nem találkoztam. Valami azt sugallja, hogy senki sem számított arra, hogy ennyien megjelennek majd itt. Pontosan nem tudom hányan vagyunk, de meggyőződésem, hogy többen, mint ötven. A lekapcsolt fények miatt nem igazán látom meg, hogyan is néz ki a lakás valójában belülről, de meglehetősen tágas. Átfut az agyamon, hogy maga a szervező hányat tudna nevén szólítani azok az emberek közül, akik a kanapéra locsolnak valami tömény italt, vagy éppen lehányják a másik cipőjét, de amikor valaki lelök egy vázát, ami hatalmas csattanással éri a padlót, elszánom magam, hogy nem gondolkodok ilyeneken. Próbálok eljutni a mosdóig, mikor meglátom a vörös hajú lányt, aki a ház tulajdonosa, és akitől a szórólapot is kaptam. Amint megpillant, mosolyogva közelít meg.

 - Örülök, hogy eljöttél, remélem tetszik a parti – ordítja a fülembe, amit ez esetben mégis alig hallok. Közelebb hajolok, ő pedig megismétli, mire végre az agyamig is eljut.

 - Még csak most jöttem, de elég ígéretesnek tűnik – viszonozom mosolyát – Köszönöm a meghívást! – fejezem be, mire egy hatalmas öleléssel jutalmaz. Az arcomra teljes meglepettség ül, ami a közvetlensége miatt van.

 - Mindig is szerettelek volna megismerni, valahogy szimpatikusnak tűntél – vallotta be a lány, akinek még most sem tudom a nevét, ezért úgy érzem ideje megkérdezni, mivel én is ugyanezt éreztem vele kapcsolatban. – Zoe vagyok – mondja, nekem pedig elkerekednek a szemeim. Most vagy egy gondolatolvasóval van dolgom, vagy csak szimplán érdemesnek tartja megemlíteni, de a szívem mélyén remélem, hogy az utóbbi. – Nos, akkor jó szórakozást, szerintem még találkozunk – köszön el végül, s a bólintásom után hamar el is slisszol. 

Egyszer csak azt érzem, hogy valaki keze a fenekemre kerül, majd erőteljesen belemarkol. Felhúzom a szemöldökömet, és hátrafordulok, hogy ráförmedhessek, de a tenyerét el sem mozdítja a hátsó felemről. Mikor meglátom ki is az, meggondolom magam. Kacér vigyor jelenik meg arcán, ami láttán felháborodva, mégis szórakozottan tátom el a szám.

 - Ez most komoly? Nem úgy volt, hogy deszka vagyok? – nevetek fel játékosan, s annyira boldog vagyok, amiért újra láthatom, hogy alig tudom leplezni a belülről fakadó mosolyt. A múltkori felejthetetlen csók után, szerintem ő is ugyanebben a cipőben jár.

 - Ki mondta, hogy nem a lapos seggeket szeretem? – harapja be alsó ajkát, ami hatására libabőrös leszek.

 - Zayn, te most arra akartál kilyukadni, hogy bejön a fenekem? – kérdezem, miközben pajzán mosoly bujkál arcomon.

 - Nem kimondottan a tiéd, csak általánosságban a laposak – kuncog fel győzedelmiesen.

 - De, ha nem tetszik, mégis miért van rajta a kezed? – faggatom tovább, mert csak arra várok, hogy végre bevallja, igenis tetszik neki, viszont nem szólal meg, csak idétlenül mosolyog. Ezért arra jutok, hogy hagyok neki egy kis gondolkodási időt. – Ha megbocsájtasz, én most elmegyek a mosdóba.