Prológus

Tisztában vagyok a szükségleteimmel. Érzem legbelül és igen, van, hogy kivetítem másra. Valakire, aki nem is tudja mi az, hogy szeretet. Elképzelni sem tudja, mit jelent számomra mindez, ám én tudom és nekem borzasztóan fontos. Csak egy gyenge pillanat kell, hogy el tudjam hitetni magammal, amit  kapok az elég. Mindeközben meg tudom, hogy ő a felét sem tudja megadni annak, ami elegendő lenne. Ad valamit, de nem azt, amire vágyom. Kapok valamit, de nem elégít ki. Mert nem erre van szükségem. Ennek ellenére valamiért mégis, időről-időre képes vagyok abban a hitben ringatni magam, hogy minden rendben lesz. Majd ez lesz "az", közben meg már a legelső pillanatban érzem, hogy lehetetlen, mert ez csak egy varázslat. Határozatlan ideig tartó csoda, ami majd váratlanul illan el, mégis valami miatt még mindig hiszek benne, hogy ez most más lesz. Saját ábránddal töltöm tele. Csak épp akkor leszek bajban, mikor kiderül, a képzeletemnek halvány köze sincs a valósághoz.

Szeretem Nathant, mégsem gondolom azt, hogy bármit képes lennék megtenni kettőnkért, a gond az, hogy fordítva viszont nem így van. Neki én vagyok a legfontosabb, ami iszonyatosan bánt. Mindig ez történik, az összes kapcsolatomnak így lesz vége. Ilyen érzelemmentes lennék? Nem tapasztalom kettőnk közt azt a testi, lelki vonzalmat, a szenvedélyt, ami folyamatosan szóba kerül, ha szerelemről beszélünk. Amikor mellette vagyok, szüntelenül érzem, hogy többre van szükségem, sokkal többre mint amennyit valaha is meg tudna nekem adni - itt nem a kézzel fogható dolgokra gondolok. Képtelen vagyok szerelembe esni, nem megy, hiába minden erőfeszítés. Mégsem cselekszem, egyszerűen nem tudok őszinte lenni hozzá. Nincs merszem lépni, mert szeretem őt annyira, hogy ne törjem össze belülről megannyi apró darabkára. Pontosan tudom, hogy az én érzelmeim meg sem közelítik azt, amit ő táplál irántam. És abban is biztos vagyok, hogyha utólag derül ki mindez, akkor még nagyobb seben ejtek majd törékeny lelkén.
Mindenképp abba kell hagynom, hiszen nem élhetjük le hazugságban a hátralévő életünket. Hamis csókokkal, ölelésekkel ajándékozom meg, amit teljes mértékben megérdemelne, csak ne lenne ott az a mindent elrontó HAMIS szó. Képtelen vagyok folytatni ezt, nem akarok többé gyilkos lenni, nem tehetem őt tönkre. Ő sokkal többet érdemel ennél, egy százszor jobbat nálam.

A legeslegnagyobb baj, én sem tudom mi az a megfoghatatlan dolog, ami hiányzik, ezért mástól sem várhatom el.