16. Fejezet

Drága olvasóim! Első sorban szeretném kifejezni, hogy mennyire szeretlek titeket, és mekkora örömöt okoz egy-egy megjegyzés, vagy esetleg egy feliratkozás. Rengeteget köszönhetek nektek, köszönöm, hogy vagytok nekem.

Végre elkészültem a fejezettel, remélem ezúttal is elnyeri a tetszéseteket. A bejegyzés legalján van néhány kérdés, ami nektek, olvasóimnak szól, mivel már nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért konkrétan rákérdeztem néhány dologra. Kérlek, ha tehetitek válaszoljatok rá. :)

***

Xoxo

Briana

AZ ELŐZŐ RÉSZBEN
„- Már régen ültem kocsiban, és sajnálom, de most sem fogok – makacskodik továbbra is, meglehetősen bunkó hangnemben.

Elgondolkodok, hogy mi lehet a probléma, de halvány fogalmam sincs. Észreveszem, hogy kellemetlen a téma, viszont  úgy érzem, titkol valamit. Tudnom kell, hogy mit.

- Van valami baj? Nekem elmondhatod. – szavaimmal próbálom elérni, hogy bízzon bennem, és végre megossza velem, azt, amit próbál elhallgatni.”

Túlléptem

Zayn percekig némán mered a semmibe, mogyoróbarna szemeit még  csak rám sem emeli, de nem erőltetem tovább, mert tudom, hogy azzal semmit sem érnék el. Körülnézek a kihalt parkon, ahonnan egyre gyorsabban szállingóznak az emberek, lassan teljesen egyedül maradunk, kettesben. A nyirkos, párás idő miatt érzem, hogy behullámosodik a hajam, ezért hajvasaló formát felvett ujjaimmal vadul simítgatni kezdem. Vajon mennyi lehet az idő? Úgy érzem, mintha órák óta várnám, hogy beszéljen. Kezeimmel tudtomon kívül 
dobolok a combomon, mert belül türelmetlenül várom, hogy szólásra nyissa gyönyörű, telt ajkait.
- Befejeznéd a dobolást? Rohadt idegesítő – töri meg a csendet, miközben alsó ajkát kezdi el rágni, idegesen. Elmosolyodom, mikor felismerem, hogy ez egy rossz szokása. A mai nap folyamán ez a második alkalom, hogy ezt teszi. Mindig megtalálom a módját, hogyan tegyem idegessé.

 - Te vagy az idegesítő, mond el, és minden rendben lesz  – jelentem ki, kissé sértődötten, amiért nem hajlandó cselekedni. Hangosan beszélek, szinte kiabálok, ami indulatot kelt benne. Abban a pillanatban nagy hévvel feláll, olyan hirtelen, hogy még csak pislogni sem tudok. Szakadozottan veszi a levegőt, szemben áll velem, és őszinte tekintetét belefúrja az enyémbe, néhány másodpercig csak bámul, de képtelen megszólalni, ezért inkább erőltetetten felnevet. Egyik pillanatról a másikra valami láthatóan megváltozik benne, teljesen zavart lesz,  s hátat fordít nekem. Testbeszédéről lerí, hogy valami mérhetetlenül nyugtalanítja, hezitál. Idő kell neki, hogy kimondja.

 - Megöltem valakit – szökik ki a száján hirtelen, kezeit ökölbe szorítja teste mellett, majd arcát elfordítja, ismét nem néz a szemembe. Sok mindenre gondoltam, amikor kiderült, hogy elhallgat valamit, de Zayn túllőtt a célon. Rémült arccal, sokkolt állapotban ülök a padon, s másodpercekig meg sem mozdulok, egyszerűen idő kell, amíg felfogom, miről hadovál nekem.

Ez valami vicc? Homlokomat összeráncolom, mintha csak egy rossz tréfát hallanék, de néhány pislantás után felfogom, hogy ez maximálisan komoly. Végtelenül összezavarodok a mondat hallatán, nem tudom mit gondoljak. Megrémülök. Az előttem álló fiúra kapom a tekintetem, aki az őt körbevevő kavicsokat rugdossa, lehajtott fejjel. Nagyokat nyelek. Magamnak mondogatom nyugtatásképp, hogy „ő biztosan nem ölt meg senkit”, de  hasztalan. Én is felállok a padról, és idegesen a hajamba túrok, nem bírom elviselni a csendet tovább, nem bírom elviselni, hogy azt sem tudom miről van szó.

 - Ez mégis mit jelent? Miről beszélsz, Zayn? – kérdezem hisztérikus hangon, de a szívem annyira hevesen ver, hogy attól tartok, a térdeim felmondják a szolgálatot, és menten elájulok. Az egész testem remeg a zaklatottságtól, vagy a félelemtől, magam sem tudom eldönteni. Zayn továbbra is kerüli a tekintetem, szándékosan nem néz a szemeimbe, amitől végleg felmegy bennem a pumpa.

 - Nézz rám, ha hozzád beszélek – kiabálok feldúlt állapotban. Végre rám néz, én pedig kétségbeesett szemeimmel fürkészem az övét, de semmit nem olvasok ki belőlük, semmitmondóak, üresek. Az a típusú lány vagyok, aki mindig tudja mit tegyen, az utóbbi időben, mégis többször kerültem ilyen szélsőséges helyzetbe, kezdem teljesen bolondnak érezni magam, a magabiztos énem, mintha megszűnne létezni. Mi történik velem? Ki is vagyok én valójában? A homlokomra helyezem a kezem, és erősen gondolkodok, hogy mit kéne csinálnom. Egyszerűen nem hajlandó beszélni, én pedig már  kiállhatatlannak tartom ezt a helyzetet. Fel alá járkálok a parkban, és mégsem történik semmi. Határaim már a sírás szélén állnak, és nem kell sok, hogy átlépjék.

Amikor újra Zaynre nézek találkozik a pillantásunk, és ijedten figyelem, ahogy közeledik, minden lépést megfontolva. Én pedig a helyzet miatt, hátrálva elhúzódok árintésétől. Magamnak sem tudnám megmondani, hogy miért, de úgy érzem nem akarom, hogy közelebb jöjjön, sem pedig, hogy hozzám érjen. Valami miatt távolságot szeretnék kettőnk közé. Órákkal ezelőtt még élveztem, hogy mellettem van, hogy megérint, most viszont bepánikolok tőle, és ő ezt észre is veszi. Kínosan felnevet.

 - Ez most komoly? Félsz tőlem? – kérdezi ironikusan, és közben olyan arcot vág, mintha saját magától is undorodna. Kérdőn tekint rám, várja, hogy válaszoljak, de nem teszem. Szemei csillogni kezdenek, állkapcsa megfeszül, ujjaival végigszántja a haját, idegesen beharapja száját. Fogalmam sincs mit mondhatnék, egyszerűen ez az igazság, félek tőle. Ott áll előttem teljes egészében, és most én vagyok az, aki képtelen a szemébe nézni, én vagyok az, aki nem tud válaszolni a feltett kérdésre. Megértően elmosolyodik, majd megszólal.

 - Tehát igen - fejezi be mondandóját. Váratlanul hátat fordít nekem, és szomorú tekintettel indul el. A gyomrom összeugrik, amikor tudatosul bennem, hogy mekkora szemét vagyok. Összeszedem minden bátorságomat, és keze után nyúlok, nem engedem sehová. Hiszen semmit sem tudok, így indokom sincs a félelemre. Ahogy jobban belegondolok, egyre tisztábbá válik minden. Nem hagyhatom így elmenni, amikor megmagyarázhatná, megnyugtathatna. Zayn hátra néz rám, majd le a kezünkre, de mielőtt megszólalna, én megelőzöm.

 - Nem félek tőled Zayn, de kérlek meséld el nekem, mi történt  - kérlelem őszintén, s elmerülök Zayn mogyoróbarna íriszeiben. Egy kis ideig vacillál, kívülről is tisztán látni, nem biztos magában. Sosem volt lehetőségem Zaynt bizonytalannak látni, ezért megszeppenve  állok előtte. Végezetül megadóan bólint egyet, és pillanatok elteltével bele is kezd a történetbe, én pedig megrendülten hallgatom. Miközben mesél teljesen megváltozik az arca.

Kevesebb, mint egy éve történt. Zaynnek volt egy barátnője, a beszédje alapján azt szűrtem le, hogy nagyon szerelemesek lehettek egymásba. Rengeteget jártak el együtt szórakozni autóval, amit rendszerint haza is vezetett valamelyikük a buli után, természetesen illuminált állapotban. Ez sosem okozott gondot, hiszen Zayn részegen is profin hajtotta a kocsit, akkor még nem gondolták, hogy ez is megtörténhet. Az eset napján éppen Zayn vezetett, de mivel Annabellre figyelt, nem részletezném miért, ezért nem tudott az útra koncentrálni, nem mellesleg az alkohol is benne volt a dologban. Az autójuk átment a másik sávba, ahol a sofőr épp egy teherautót vezetett az irányukba, és mivel az nem tudott időben lefékezni, megtörtént a katasztrófa. Annabelle eszméletét vesztette, ugyanis beütötte a fejét, és rengeteg vér szivárgott ki a hegen, ami a halántékán keletkezett, így mire kiértek a mentők már nem volt magánál. A kórházban próbálták stabilizálni az állapotát, de az újraélesztés sikertelen volt. Zayntől egy évre elvették a jogsiját, és a sittre is kerülhetett volna, ha az apja nem fizeti ki az összeget.

A mondatok hallgatása alatt valami megmagyarázhatatlan gyülemlik össze bennem. A fiú szempárját figyelem, ami nem csillog úgy, mint amikor nagyobbrészt velem kommunikál, egészen más. Élettelen. Az érzéseiről nem beszél, az egészet úgy adja át nekem, mintha ő csak kívülálló lenne, s nem élte volna át, mindazt, amit elmesél. Ennek ellenére is teljesen lehengerelnek a szavai, és el sem tudom hinni, hogy ez bárkivel is megtörténhet. Rettenetesen megrázó, ami Zaynnel történt, és idő kell még feldolgozom. Sajnálom Zaynt, amiért az egész az ő egyedüli terhe, osztom a fájdalmát, amiért élete szerelme meghalt, de a lelkiismeret furdalás azaz érzés bennem, ami mindezt felülmúlja.  Nem szabadott volna felszaggatnom,  a sebeket, amik frissen forrtak be. Vagy beforrtak egyáltalán? Még én voltam kiakadva, amikor nem szeretett volna beszélni erről, mikor neki sokkal nyomósabb indoka lett volna. Mérhetetlenül önző vagyok. Amikor Zayn elhalkul, majd befejezi a történetet, a bűntudatom nyomban érvénybe lép. Elszégyellem magam, amiért azt mertem feltételezni a mellettem ülő fiúról, hogy a saját kezével ölt meg valakit, holott az egész egy baleset volt. A balesetnek Zayn az oka, de nem egyedül ő, hanem a barátnője Annabelle is, aki belehalt a tragédiába. Zayn viszont önmagát hibáztatja, amit nem tudok elfogadni. Végzetes hibát követett el, de nem szándékosan, én nem tekintettem rá gyilkosként, és szerintem senki sem. Úgy mondja végig, mint aki már túllépett ezen, de belül biztosan tudom, hogy ez lehetetlen. Nem tudom magam beleképzelni a helyzetébe, de annak tudatában vagyok, hogy  nem lennék képes ebbe belenyugodni, talán soha. Sokan azzal nyugtatják az embereket, hogy „az idő mindent begyógyít”, hazugság, ez csak önáltatás, hamis látszat. A valóságban az idő semmit sem gyógyít be, a lelki heg csak halványodni tud, de eltűnni, és teljesen begyógyulni soha, a testi sebhellyel ellentétben.

 - Zayn, én nem is tudom mit mondjak, nagyon sajnálom, ami történt, ez lélekfacsaró – mondom ki folyamatosan elhalkuló hangon. Sehogyan sem tudom megemészteni a hallottakat, de szerintem ez normális, hiszen megemészthetetlen. Zayn enyhén megrázza a fejét, s komoly ábrázattal mondja a következőket.

 - Hát nem érted? Éppen ezért nem akartam elmondani. Nem kell a sajnálatod – emeli fel a hangját, annyira, hogy összerezzenek a pillanatnak köszönhetően, ami fel is tűnik neki, ezért nyomban visszavesz. Állkapcsa megfeszül, miközben a távolba tekint. Taszítóan ridegnek tűnik a viselkedése, amitől borsódzik a hátam, mivel Zaynt alapvetően nem ilyennek ismertem meg, általában mindig érzelemmel mondja azt, amit. Emiatt meglep, de úgy érzem egy újabb énjével találom szemben magam, ami megdöbbentően más, mint amelyikről tudtam. Ez az a Zayn, akit nem akarok többször látni.

 - De… - próbálok javítani a helyzetemen, hiszen normálisnak tartom, ahogy ebben az esetben viselkedem, ő viszont hamar rá vágja.

 - Nincs de, én már nem foglalkozom ezzel, elmúlt – állítja még mindig makacsul. Csak én gondolom, hogy ez nem természetes?  Ez nem olyan dolog, amire úgy tekint az ember, hogy elmúlt, ez egy hatalmas trauma, ami mindig megmarad az emberben. - Semmin sem kell, hogy változtasson – teszi hozzá, miközben nyugodt mozdulatokkal hajába túr. Nem hallottam még ilyen komolyan beszélni ezelőtt sohasem. Annyira őszintének tűnik, hogy biztos vagyok abban, igazat mond. Ő tényleg belenyugodott ebbe? Csodálom őt, amiért ennyire erős lelkileg.

A párbeszédünk Zayn mondata után, úgy tűnt befejeződött. Én nem tudok mit mondani erre, nehezen fogom fel, hogy neki ilyen könnyű elfogadni a körülményeket. Szótlanul ülök a fiú mellett, és merengek, úgy hogy mindeközben őt pásztázom, de elképzeléseim szerint ő is ugyanezt teszi, elmélkedik. Nagy közöttünk a hely, jóval nagyobb, mint akkor volt, amikor kijöttünk ide. Ahogy hajnalodik egyre hidegebb lesz a levegő, ami miatt vacogni kezdek, de már annyira átfagytam, hogy a testem kezd immunis lenni a hidegre. Mellettem ül az a srác, akiről úgy érzem, szinte semmit nem tudok, mégis meg akarom fejteni. Olyan számomra, mint egy rejtvény. Halvány fogalmam sincs, hogy miért, egyszerűen megmagyarázhatatlan ez az egész. Tudni akartam, ki volt az a lány, akit Zayn ennyire szeretett, mindent ki akartam deríteni. Hogy nézett ki, milyen volt a hangja, szerette-e a mályvacukrot?

- Hasonlított rád – néz még mindig maga elé, míg alig hallhatóan, előzmény nélkül böki ki, mint aki belelát a fejembe, és hallja a gondolataimat. Ekkor futótűzként villan be a kép. A szituáció, amikor éppen a könyvtár kilincsét ragadtam meg, és valaki megérintette a vállam. Zayn volt az, összetévesztett valakivel, de biztos voltam benne, hogy ezt a nevet mondta ki akkor, a barátnőjének a nevét. Annabelle. Döbbenten néztem Zaynre, hiszen az a lány meghalt a balesetben, mégis hogyan téveszthetett vele össze? Értetlenségemet próbálom leplezni, mert nem akarom, hogy Zaynnek feltűnjön.

 - Hiányzik? – kérdezek rá érdeklődően. Még végig sem mondom a kérdést, Zayn már válaszol is.

 - Már túl tettem magam rajta – Nem értem, hogyan tud ilyen érzéstelen arccal beszélni róla, nagyon közel állhattak egymáshoz, az alapján, amit elmondott, ha neki nem is tűnik fel, én azonnal leszűröm milyen kapcsolatot ápolhatott vele. Ahhoz, hogy beüljön mellé alkohol fogyasztás után, többször is, bíznia kell benne. A bizalom az, ami nem egyik pillanatról a másikra alakul ki, nélkülözhetetlen hozzá a rengeteg együtt töltött idő, és a biztonság érzet. Semmi konkrétumot nem hajlandó mondani erről, ami miatt egyre kíváncsibb leszek.

 - Milyen volt? – faggatom tovább, ami érzékelhetően felidegesíti. Felfoghatatlanul feszült, és hamar feltűnik, hogy nem szeretne róla beszélni, ezért úgy döntök befejezem a tudakozódást. Megbánom, amiért belemegyek, hiszen ez egy érzékeny téma.

 - Váltsunk témát, rendben? – megértően bólintok.

Rengeteg dolgot megbeszélünk, amik még a múltban történnek. A találkozásunkat, az arrogáns viselkedését, az én ellenségeskedésemet. Az az egyetlen dolog lep meg, hogy kiderül; Az erkélyajtót a karaokepartin azért zárták ránk, mert Zayn megkért valakit. Sokkol. Tulajdonképpen csak szerette volna tisztázni a nézeteltérésünket, mivel utálta, ha utálják. Igazából akkor sem volt kedves, szóval felesleges volt a cselekedet.

A továbbiakban visszatér az a Zayn, akit kezdetektől fogva megismertem, s ennek örülök. Amikor a telefonomra pillantok kikerekedett szemekkel veszem tudomásul, hogy hajlani hat óra van, s ideje lenne hazamenni. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy Zaynnek is szüksége van egy kis egyedüllétre, a ma történtek után. Kapkodva hívok magamnak egy taxit, ami hamarosan meg is érkezik. Zayn türelmesen megvárja velem a sárga járművet, majd ő is haza indul, miután ad egy elköszönő puszit. Állítása szerint tíz perc sétára van a lakása. Az autóban ülve pötyögök egy üzenetet anyunak, hogy nem kell aggódnia, tökéletesen vagyok, és már hazafelé tartok. Abban a pillanatban érkezik is a válasz. Várlak. Miközben nézem a mobilom kijelzőjét, azon gondolkodok, hogyan képes ennyi ideig fenn maradni, csak azért, hogy tudja épségben hazaérek. Kétségkívül ő a legjobb anya az egész világon, de néha tényleg öt évesnek érzem magam az ilyen megnyilvánulások után.

KÉRDÉSEK:

1. Rendszerezzem a fejezetek érkezését, vagy nektek jó így?

2. Mi a véleményetek a részek terjedelméről? Írjak inkább hosszabb részeket, húzzam kicsit a cselekményt, vagy megfelel nektek ez a hosszúság, kissé gyorsabb történésekkel?

3. Hogy tetszik az új kinézet, az előzőhöz képest?

4. Hogyan vélekedtek a két főszereplőről Zaynről, és Roxanneről? Szerintetek összeillenek?