17. Fejezet

Drágáim! Elérkezett ez a vasárnap is, amikor is közzéteszem nektek a tizenhetedik fejezetet. Remélem örültök neki, és tetszeni fog. Várom a negatív, és a pozitív véleményeteket egyaránt az eddigi leghosszabb rész kapcsán. A következőt két hét múlva vasárnapra várjátok, mivel ez lett az új rendszer. További kellemes vasárnap délutánt minden kedves olvasómnak. :)

***

Xoxo

Bri

Izgató

Fájó torokkal, és szörnyen erősen hasogató fejjel ébredek. Először azt gondolom, hogy csak az előző napi alkoholfogyasztás miatt van mindez, viszont amikor egy hatalmasat tüsszentek, megcáfolom az állításomat. A reggelem -  mint mindig -  most is rohanással telik el, mivel azt a tényt, hogy sosem érek oda sehová hamarabb, maximum az utolsó pillanatban, ma sem hazudtolom meg. Igen, a késés egyszerűen már része az életemnek, és semmiképpen sem vagyok képes kiiktatni onnan, rendszeresen űzöm, akár a fogmosást, vagy akármi alap dolgot. Ha délben van órám - mint jelen esetben - akkor én fél tizenkettőkor még biztosan az ágyamban ülök, nagyokat pislogva, nekem már teljesen mindegy az időpont. Ez alkalommal viszont mentségemre szól, hogy rettenetesen későn értem haza, és sehogy sem tudtam kipihenni magam. 

A mini sarokgardróbomból kiráncigálok egy fekete farmert és egy sötétzöld inget. Az ing alá egy fekete csipkés trikót veszek fel. Gyors tempóban felviszek az arcomra egy alap sminket – mivel sosem tenném ki a lábam a házból smink nélkül - de amikor meglátom falfehér orcámat, és hatalmas, sötét karikáimat a tükörben, rájövök, hogy nem sokat segít már. Sietve magamra rángatom a bőrkabátomat, ezt követően pedig a csizmámat, és már ki is viharzok a lakásból, üresen hagyva azt, pár másodperc múlva viszont visszaszaladok a bent felejtett könyvemért, és némi fájdalomcsillapítóért. Anya ekkor már régen nem tartózkodik otthon, mivel hajnalban elindult dolgozni. Tegnap, csakhogy itthon voltam leszidott, amiért nem üzentem, hogy később érek haza, mint általában. Állítása szerint halálra aggódta magát, és már a legrosszabbra gondolt. Akkor gyorsan elhadartam az okát, amiből szerintem nem sokat értett, abban az állapotban. Némiképp sikerült megnyugtatnom, de ma mindenképp beszélek vele.

***

 - Ro! A francba, aggódtam érted – ölel át Zoe, az út közepén, amint kilépek az egyetem gondosan kiépített belső parkjába. – Miért nem hívtál vissza? – néz rám megrovó tekintettel, s továbbra sem lazít szorításomon. Örömteli mosollyal veszem tudomásul, hogy fontos vagyok neki, pontosan ugyanúgy, mint ő nekem. Zoe lángvörös, kivasalt haja éppen a háta közepét verdesi. Enyhén pozsgás arca kiemeli egyébként hófehér bőrét. Ma egy kötött, mintás pulcsit visel, fekete farmerrel, és térd alá érő csizmával. Egyedi stílusa van, mindig az egyszerű, s csinos hatást kelti külsejével, amihez társul tündöklő kisugárzása, amit a lány égszerként visel.

Beleszippantok az üdítően friss levegőbe, amit a barátnőm nem hagyott nekem, amikor kiléptem az épületből. A nap sugarai szégyenlősen bújnak ki a hatalmas felhők takarásából, napok után végre, először. Egészen szép az idő, a levegő viszont ellenben a látvánnyal, csípősen hideg. Az udvaron keskeny, világos macskakövekből kirakott utak vezetnek a középpontban álló hatalmas szökőkúthoz, ami télen nem üzemel. Ezen az úton sétálunk oda a legközelebbi padhoz, melyek elszórtan helyezkednek el. Az udvart rengeteg fa veszi körül, amelyeken már nem sok levél díszeleg a télnek köszönhetően.

 - Nagyon sajnálom, de semmi időm nem volt rá – esedezem bocsánatáért, több-kevesebb sikerrel – Részeg is voltam, azután ideges, utána… - kezdem el neki felsorolni az összes gyenge érvet, ami csak eszembe jut, ő pedig válaszul mindössze megforgatja ragyogóan zöld szemeit, végül megadóan elmosolyodik.

 - A lényeg, hogy itt vagy – túr bele a hajába bájosan vigyorogva. Olyan vigyor ül az arcán, ami csak bizonyos esetenként, ezért előrelátóan körbetekintek, és bejön a tippem. Noel lassú, fiús léptekkel közelíti meg a padot, amin végül megállapodtunk Zoeval. Dús szőke haja rendezetlenül, kócosan lóg a szemébe, laza hatást keltve ezzel.  Az arca teljesen kivirul, amint meglátja a mellettem ülő, vörös hajú lányt. Magától értetődő, hogy kettejük között valami megmagyarázhatatlanul szikrázó és figyelemreméltó kötelék kezd kialakulni. Úgy néznek egymásra, olyan fürkészően és kíváncsian, afféle tekintettel, ami tele van érzelemmel, és ettől mosolyognom kell. Olyasfajta érzés kerít hatalmába, amit addig talán nem is ismertem igazán. Örülök ennek a kapcsolatnak, amennyire nem illenek össze belsőleg, annyira jól megtalálták a közös hangot, és ez borzasztóan ritka. Elintézzük a köszönést, majd beszélgetésbe kezdünk. Noel úgy dönt, nem ül le mellénk, inkább megáll előttünk, és úgy csatlakozik az addig kétszemélyes társulatunkhoz.

Elmesélem nekik, hogy az előző estét Zaynnel töltöttem, mindent megbeszélünk azon a bizonyos dolgon kívül, mivel nem érzem úgy, hogy ezt mindenkinek az orrára kéne kötnöm. Ez egy olyan dolog, ami csakis Zaynre tartozik, és arra, akinek önszántából elmondja. Nehéz tartani a szám, mert imádok pletykálni, de vannak személyek, akiket ebbe nem akarok belekeverni. Zayn pontosan egy ilyen személy számomra. Már akkor hiányzott, amikor beültem a taxiba. Vele akartam lenni reggel, délben, este, de tudtam, hogy ez nem lehetséges.

Amikor őket kezdem el faggatni a buli napjáról, akkor olyan hamar próbálják terelni a témát, hogy az kezd gyanús lenni. Gyűlölöm a titkolózást, főleg mikor két hozzám közelálló barát hallgat el előlem valamit. Borzasztóan furdal a kíváncsiság kettejüket illetően, de semmit sem hajlandóak megosztani velem. Feltűnően kerülik a témát, és olyan szinten zavarban vannak, hogy az esetlen testbeszédük mindent elárul. Történt valami.

Megint hapcizok egyet, így kapnak az alkalmon, és rögtön más irányba kormányozzák a témát.

 - Te megfáztál? – kerekedik ki Noel sötétbarna, szinte fekete szeme. A haj-és szemszíne meglehetősen ritka párosítás, így Noel különlegességnek számított-számomra. Gyönyörű és őszinte íriszei vannak, amik tele vannak érzéssel, ezért rengetegen szimpatizálnak vele. Megnyugtató megjelenése, nemtörődöm, laza stílusával megspékelve a legtöbb embernek első pillanattól kezdve megragadó. – Mióta ismerlek nem láttalak betegnek – szökik fel szemöldöke egészen magasra. Nemlegesen megrázom a fejem, hogy ez most sem az, aminek látszik.

 - Te megfáztál, és ennek ellenére is ilyen lengén öltöztél? – ripakodik rám Zoe, majd homlokát erősen megmasszírozza ujjaival. – Te tényleg nem vagy normális. – Védekezően magam elé emelem a kezeimet, és belekezdenék a hegyi beszédembe, de semmi frappáns nem jut eszembe. Amikor meg voltam fázva, sosem éreztem úgy, hogy beteg vagyok, nem éreztem, hogy emiatt el kéne pocsékolnom az időmet. Alvásra, pihenésre, vagy csak semmittevésre. Nem láttam ennek értelmét sohasem. Mindig is úgy gondoltam, rajtam egy betegség nem foghat ki. Sosem voltam az az ágyban fekvő lázas típus, és nem is tervezem, hogy ez valaha megváltozik. Percekig tartó töprengés után sem sikerül találnom semmi önvédelmi szöveget, ezért inkább nem is erőltetem tovább.

 - Leszállnátok végre rólam?- forgatom meg a szemem, majd sértődötten összekulcsolom magam előtt a karomat. – Nem vagyok beteg, és amúgy sem – erről beszélgettünk eddig. Még be sem fejezem a mondatom, máris jön az újabb tüsszögés, ami elárul engem. A fenébe, miért pont most? A többiek szúrós tekintetten szuggerálnak, nekem pedig kínos mosoly telepedik az arcomra. Előveszem a táskámból a fájdalomcsillapítómat, majd egy korty víz kíséretében lenyelem. Ezt követően pedig kifújom az orrom.

Percekkel később két ismerős arc tűnik fel mellettünk, az egyikre a legkevésbé sem számítottam, nem itt, és nem most. Láttam már őket kettesben, de nem tudtam róla, hogy együtt vannak, vagy bármi komoly. Úgy gondoltam Nathan nem lép túl rajtam ilyen hamar, biztos voltam benne már akkor is, hogy csupán féltékennyé próbál engem tenni. Kézen fogva, csigalassúsággal haladnak a macskaköveken egészen közel a padhoz, amin Zoeval ülünk. Nicole ahogy észrevesz minket, csókot kezdeményez Nathannel, aki enged akaratának. Nath nem vesz észre minket, legalábbis úgy tesz. Felemelt szemöldökkel nézem végig a kis manőverüket. Nem sikerül elérnie, amit akar, nem féltékenységet ébreszt bennem, sokkal inkább csalódást. Annyira szerettem őt barátként, annyira megbíztam benne, s felnéztem rá. Okos volt, mindig tudta, hogy mit akar, határozott és magabiztos. Felmerül bennem a kérdés. Vajon miattam változott meg? Én nem akartam őt tönkretenni. A napon, mikor szakítottam vele, abban a hitben éltem, hogy sokkal jobb lesz neki így. Nem szerettem volna többet keresni őt, pedig sokszor eszembe jutott az egy és fél hónap során. Közel állt hozzám, tudott rólam szinte mindent. Nagyon nehéz döntést hoztam meg akkor, mert tudtam, ha elszakítom a „szerelmi szálunkat” akkor a többi szál is elvész majd azzal együtt. A barátság, a bizalom, és a szimpla szeretet. Ez volt az egyetlen ok, ami miatt nehezen szántam rá magam. Mára már belenyugodtam, de nagyon nehéz volt elfogadni, hogy látom őt szétesni. Az a Nathan, akit én ismertem sosem süllyedt volna erre a szintre, és ez bántott. Bántott, hogy én voltam az, aki kihozta belőle, aki miatt megalázza saját magát.

Miközben elgondolkodom fel sem tűnik, hogy Zoe és Noel milyen undorodó tekintettel figyeli őket, és amit művelnek. Egészen addig nem szólalnak meg, még látó közelben vannak, viszont amint eltűnnek szem elől nem bírták tovább.

 - Nem is értem, hogy tudja megcsókolni ezt a cafkát – fintorodik el Noel szemmel láthatóan. Majd megremeg, mintha kirázná a hideg.

Hirtelen eszembe jut valami, amivel felkelthetném Zoe kíváncsiságát, annyira, hogy talán cselekedne is, annak érdekében, hogy Noel és közte gyorsabban történjenek a dolgok. Gúnyos mosolyra húzom a szám  – Hiszen te is megcsókoltad.

 - Részeg voltam, másnapra elfelejtettem mindent – emeli fel hangját, majd idegesen szőke tincseibe túr - Tőle tudtam meg, hogy egyáltalán megtörtént – mentegetőzik meggyőzően, majd szeme sarkából rásandít Zoera, aki lebiggyesztett ajkakkal néz maga elé, haja eltakarta szemét, de másodpercek után újra előveszi legragyogóbb mosolyát.  Tisztában vagyok vele, hogy felébredt benne a versenyszellem, és akaratán kívül is azon lesz, hogy megmutassa Noelnek, hogy jobb Nicolenál. Nem tudom miért nem egyértelmű neki, hogy Noel már most is így gondolja.

 - Nyilvánvaló, hogy féltékennyé akar tenni téged – húzza száját félmosolyra, és csalódottan megrázza a fejét. – Többet képzeltem az exedről Roxanne.

- Tudhatná, hogy nem képes rá – rántom meg a vállam, de mindeközben szomorúság tölt meg – Hidd el, én is – És biztos is vagyok benne, hogy több ennél, mivel ismerem.

A szakóráink előtt beszélgettünk még egy darabig, később mindhárman elslattyogtunk a saját termünkbe, és jó hallgatók módjára, figyeltük a tanár szónoklatát. Szeretem a szakomat, ezért nem kínszenvedés beülni például egy dinamika órára, mindig élvezettel hallgatom, amit a tanár mond. Személyes döntés volt ez az iskola, nem úgy, mint egyes diákoknak, akikre a szüleik kényszerítik rá a saját akaratukat, egy családi üzlet, vagy egy családi hagyomány miatt. Az én szüleim azt szeretnék, hogy azt csináljam az életem hátralévő részében, amit szívvel lélekkel teszek. Az apámban volt némi lehangoltság, amiért nem érdekel a jog, és az ezzel kapcsolatos dolgok, anya viszont sosem érzett ilyet. Más kérdés, hogy űrlénynek néz, amiért foglalkoztat a matematika, és fogalma sincs kitől örökölhettem. A családban mindenkinek meggyűlt a baja a matekkal. Anya divattal foglalkozik, sosem kellett neki tanulnia róla, hiszen a vérében van, imádja csinálni, és meg kell hagyni jó is benne.

Az órám után, megkívánok egy kávét, amiért el is indulok a campuson található kis kávézóba. Átszelem az udvart, és meg sem állok a Roastedig. Mindig mosolyognom kell, amikor kimondom magamban a kávézó nevét, mert sosem tudok rájönni, mi ihlette. Amint beérek az épületbe, az a néhány vendég, mind a bejáratra kapja a fejét, az üdvözlő csengők hatására. Mosolyogva állok be a két sorban álló kuncsaft mögé, és várom ki a soromat.

Két kéz simul rá a derekamra, ebből fakadóan, pedig kicsit megugrok az ijedtség miatt. Az érintés áramütésként hat rám, elektromossá válik körülöttünk a levegő. Még mielőtt hátrafordulnék, egy ismerős hang csendül fel a fülemben.

 - Nem probléma, ha beállok eléd, hogy ne kelljen kivárnom ezt a rémesen hosszú sort? – suttog a fülembe Zayn a reszelős hangján, amin hallani, hogy mosolyog. Kínos vigyorral arcomon, reflex szerűen kiszabadulok Zayn kezei közül, s arcomon enyhe pír jelenik meg, amitől a mögöttem álló fekete hajú fiú felnevet. – Nem gondoltam, hogy már egy ilyen semleges mondattal zavarba tudlak hozni – gondoltam, hogy nem bírja ki szó nélkül, már meg sem lepődök. Szúrós szemmel nézek rá, majd, mint aki meg sem hallotta, megszólalok.

 - Legközelebb megtennéd, hogy valami izgatóbbat mondasz? - Időközben elfogy előttünk a sor, amit nem veszek észre. Zayn szemei alatt megjelennek nevetőráncai, s azonnal reagál a mondatomra.

 - Dugunk? – teszi fel a kérdést, mialatt felemeli jobb szemöldökét. Körülnézek, hogy valaki hallotta-e, ezt az erkölcstelen szót, de szerencsére mindenki saját magával van elfoglalva. Keresztezem magam előtt a kezem, mellemet megemelve e mozdulattal.

 - Ez aztán izgató – forgatom meg a szemem egy kaján mosollyal arcomon.

 - Szeretkezünk? – kompenzál Zayn, miközben arcán letörölhetetlen szórakozottság jelenik meg.

A kiszolgáló erőltetett mosollyal nézi végig a folyamatot, és mutatóujjával türelmetlenül kopog a pulton, majd kinyög egy „Segíthetek?”-et. Azután feltűnik, hogy az egész sor ránk vár, illetve arra, hogy rendeljünk. A fejembe fut a vér, amikor leesik, hogy mindenki végighallgatta a párbeszédünket, ezért lesütött szemmel, Zayn után gyorsan elhadarom, hogy mit kérek, majd észrevétlenül leülök az asztalhoz Zaynnel szemben. Ma is szívdöglesztően néz ki, sötét, zilált haja tökéletesen felzselézve borítja el fejét, arcán a megszokott féloldalas mosoly ül, íriszeiben játékos csillogást vélek felfedezni, őt látszólag nem zavarja, hogy az egész kávézó velünk foglalkozik. Csak akkor tűnik fel, hogy szembetűnően bámulom őt, amikor felnéz a kávéjából, ekkor szégyenlősen félre kapom a tekintetem, de ő kívülről nézve jót mulat az esetlenségemen.

Annyira elbizonytalanodom, amikor a közelemben van, pedig alapjában véve egy magabiztos nő vagyok. Hosszasan elgondolkodom azon, hogy valójában mi ketten mik vagyunk egymásnak? Barát? Szerető? Egyik sem, vagy mindkettő? Zayn szexi hangja rángat vissza a valóságba.

 - Min töröd a fejed Roxanne? – kérdezi kíváncsian az előttem ülő fiú. Tetszik, amit kérdez. Képes úgy kiejteni a nevem, hogy attól különlegesnek érzem magam. Egyetlennek. Nem válaszolok kapásból, mert ezeregy dolog kavarog a fejemben. Mit is akarok én tőle? Végül rájövök, hogy ezt csakis úgy tudhatom meg, ha kiderítem, hogy ő mit szeretne tőlem.

 - Zayn, most mi van köztünk?