28. Fejezet

Drága olvasóim! Immár 135-en gyűltünk össze, ami elképesztően jólesik. Mint ahogy mondtam, sosem hittem, hogy az előző blogom után, ez ekkora sikernek fog örvendni. Csak nektek köszönhetem ezt, senki másnak. Mint ahogy azt is, hogy harmadik helyezettként végeztem a Blogger Awardon, mindenkinek hálás vagyok a voksokért. Nagyon imádlak titeket, ugye tudjátok?! A DTD sajnos nem nyerte meg a legkedveltebb designblog kategóriát, de reméljük jövőre majd sikerül. 

A napokban, mint láttátok, privát üzemmódba váltottuk a blogot, de szerintem mindenkinek szembetűnik, hogy ennek mi is az oka. Ez a végleges kinézet, ami szerintem elképesztően gyönyörű és különleges lett. Mircsi érdeme minden, itt is szeretném neki megköszönni ezt a csodálatos küllemet, amit varázsolt nekem. Egyre tehetségesebb és tehetségesebb lesz! És annak ellenére, hogy már az idegein táncjóoltam a folytonos követelőzésemmel, ez lett az eredmény. Szerintem megérdemel egy kalapmegemelést. A karakteres oldal bővült egy személlyel, ha látni akarjátok, hogy ki az, nézzétek meg. Itt még lesznek változtatások, szóval ez a menüpont nincs teljesen befejezve. Valamint készül még egy könyvborító, és egy szerkesztett kép a Chat alá, amit majd Lexie fog elkészíteni. Alig várom!
Na, nem is húzom tovább az időt, hiszen érkezik az új fejezet.

Mindenkinek jó olvasást kívánok! Remélem tetszeni fog, a más szemszögből megírt rész. Érdekel a véleményetek, mivel eddig csak Rox nézőpontját írtam le, most ez kicsit más lesz.

***

Xoxo Bri

A múlt zargatása

*Annabelle szemszög*

Rengeteg fájdalmas gondolat gyötör, még mindig rémálmaim vannak a baleset miatt, és mialatt abban reménykedem, hogy kiesnek életem legkínzóbb pillanatai a fejemből, még erősebben belém vésődnek. A kín az ütközéskor, Zayn arca, ahogy próbál kijutni a teherautó mellett, de már tudja, hogy lehetetlen, ahogy rám néz, összeszorított fogakkal és fájdalmat sugárzó gyönyörű szemeivel. A saját sikolyom kísértve tér vissza minden egyes nap, amikor lehunyom a szememet, és önmagam démonaival küzdök. A szüleim tanácsára folyamatosan pszichológushoz jártam, de semmit sem tudott segíteni a helyzetemen, merthogy amikor felidéztem a momentumokat, újra és újra átéltem mindent. Akkor rájöttem, hogy semmi más nem tudja elfeledtetni velem ezeket a keserves emlékeket csak Ő, az, aki a legjobban emlékeztet rá, és a közös baklövéseinkre.

Mindig belevittük egymást a rosszba, és próbáltuk élvezni a fiatalságunkat, felelőtlenül és kockázatosan éltünk, mert akkor éreztük igazán azt, hogy létezünk. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy valami ennyire megváltoztathatja a felfogásunkat.

A szüleim nagyon féltettek engem, mivel rálátásuk volt a cselekedeteimre, igaz olyan durva részleteket még ők sem tudtak, mert úgy döntöttem, jobb, ha elhallgatom előlük. Hiába próbálkoztak azzal, hogy megállítsanak, tudták, hogy csak akkor fogok leállni Zaynnel együtt, ha tanulok a saját hibáimból. Fogalmam sem volt, hogy ekkora hiba valaha is bekövetkezhet.

Tisztában voltam vele, hogy Zayn nem lesz képes majd végignézni a haldoklásomat. Ismertem a múltját, és tudtam, hogy az anyukája ugyanilyen körülmények között ment el. Hatalmas trauma volt a fiúnak, tizenkét évesen, hogy figyelemmel kellett kísérnie az anyja folyamatos leépülését a kóma alatt, mikor rákos volt és válságos helyzetbe került. Zayn úgy érezte, hogy a történelem megismétli majd önmagát, és menekült saját végzete elől.

Nem számítottam másra, tudtam, hogy amikor felébredek az eszméletlen állapotból, ő már nem lesz ott. A státuszom nem volt stabil, és amikor a szívem majdnem teljesen leállt, Zayn megfutamodott. Fogalma sem volt róla, hogy végül sikerült megmenteni az életemet. Megértettem őt, nem tudtam hibáztatni emiatt, mivelhogy én is ugyanígy tettem volna. Megbeszéltük, hogyha netán valamelyikünkkel olyan dolog történik, hogy kórházba kerül, és haldoklik, a másik nem fogja siránkozva végignézni, merthogy akkor boldogtalan lenne. Megígértettük egymással. Mi, a kapcsolatunkban végig azon voltunk, hogy vidámak, és mindennél boldogabbak legyünk, és az elválást sem terveztük másképp, szóval jólesett, hogy betartotta a fogadalmát.

Azonban valami varázslatos dolog történt, és Isten úgy döntött, hogy ad nekem még egy esélyt arra, hogy éljek.

Sokáig tartott, még felépültem, mindemellett a sérüléseim teljesen begyógyultak, ez idő alatt végig azon kattogott az agyam, hogy megkeresem Zaynt, amint talpra állok, de amikor jobban átéreztem az ő helyzetét, rájöttem, hogy nem szeretnék ráijeszteni, miközben abban a tudatban éli mindennapjait, hogy meghaltam. Nem akartam olyan váratlanul érkezni, hogy sokkos állapotba hozzam, ezért bátorkodtam felkeresni Bethany-t. Mivel elég szabad szellemű a lány, szinte senki sem tudja, hogy hol tartózkodik éppen, ezért nem volt egy könnyű menet a felkutatása, ám végül sikerült. Megbeszéltem vele, hogy előre tájékoztatja Zaynt a felállásról, s csak azután érkezem én a képbe.

Eltelt egy év, mégis minden a szerencsétlenség napjára emlékeztetett, ezért igyekeztem változtatni a gondolataimon, és a kinézetemen egyaránt. A régi, barnás-vöröses tincseimet átfestettem hidrogén szőkére. Először elég drasztikusnak tűnt az átalakulás, de már kezdek hozzászokni, ráadásul nem is áll olyan rosszul, mint amilyenre számítottam. Szerencsére a családom mindenben támogat, számíthatok rájuk, és a megérésükre egyaránt. Egykeként a teljes figyelmüket rám szentelik, ezért talán néha már túlzásba is viszik a törődést. Anya például a mai repülőútra, tíz szendvicset csomagolt. Szerintem azt hiszi, hogy a lánya egy elefánt.

A taxiból kilépve, hat óra utazás után végre ténylegesen megérzem lábam alatt a talajt. New York ugyanolyan, mint San Francisco, csak nagyobb verzióban, rengeteg felhőkarcolóval, valamint nevezetes épületekkel, és végül, de nem utolsó sorban kevés friss levegővel. Zayn nem esett át túl nagy környezetváltozáson, amit megértek, hisz mindig is imádta a termetes városokat, szóval úgy véltem nem lett belőle egy tanyasi ember, aki hobbiszinten földet művel. Ajkaimra mosoly szökik, amikor lelki szemeim előtt megjelenik Zayn gumicsizmában, egy kapával a kezében.

Nem sokáig vagyok képes mosolyogni, mert ahogy közeledek a lift felé, térdeim remegni kezdenek. Bele sem merek gondolni, hogy milyen lesz majd látni Őt, ilyen hosszú idő után. A szívem szaporán veri a mellkasomat, mintha nem sokáig tudna már bent maradni, s közben a kezemet ökölbe szorítva az ajtóhoz emelem. Csakhogy gyorsan meggondolom magam, majd úgy döntök, hogy inkább a testem mellett pihentetem. Sosem voltam az a lámpalázas típus, ő mégis mindig tudta, hogy hogyan hozza ki belőlem a félős kislányt, és ez most sincs másképp. Rettegek, hogy nem úgy reagál, ahogy én azt megálmodtam, ezért az idegességem már körömrágásig fajul. Felidéztem magamban igézően barna szemeit, amik mindig ajkaival együtt mosolyogtak, miután valami pimasz viccet ejtett ki rajtuk. Imádtam ébenfekete tincseit, amik rendszeresen a látószervébe lógtak, és legtöbbször kócosan ágaskodtak a feje búbján. Akkora örömöt érzek, amiért ezt most újra lehetőségem van látni, hogy a sírhatnék kerülget.

Még nem vagyok kész arra, hogy ezt ismét megtapasztaljam. A retikülömből előhalászom a kis tükrömet - az időhúzás érdekében -, hogy lecsekkoljam a piros rúzsom és a sminkem többi részét, hogy vajon minden a helyén van-e, vagy lefojt az egész a fenébe. A végén még Zayn azt hiszi, hogy egy pandával van dolga. Sosem volt állatbarát, csak a kutyákat szereti, abból is a nagyobb fajtákat. Valahogy nagyon más irányba keveredett a képzeletem, és amikor azon kapom magam, hogy saját személyemet megállás nélkül állatokhoz hasonlítom, úgy döntök, hogy megemberelem magam.

Igyekszem összeszedni minden bátorságomat ahhoz, hogy végre meg tudjam tenni. Az imént kivett tárgyat visszacsúsztatom a táskámba, majd egy hajigazítás után kétszer kopogok az ajtón.

Másodpercek és egy „Ki az?”  után megjelenik a bejáratnál az a bizonyos személy, aki életem legtöbb boldog pillanatát okozta, s közben a legrosszabbakra emlékeztet. Mindig is egy ilyen kettős érzés uralkodott bennem vele kapcsolatban, hisz ha valakit szeretsz, tudod, hogy ő az, aki a legnagyobb fájdalmat okozhatja. A bizalmammal a kezébe adok egy kést is, amiről ő dönti el, hogy használatba veszi-e, vagy sem.

Zayn arcvonásai megfeszülnek, ahogy könnyes tekintetem találkozik az övével. Egy minutumra lefagy a sokk miatt. 

Semmit sem változott, mégis rengeteget, a haja már nem kócosan éktelenkedik a fején, hanem felzselézve, gondosan beállítva. Az eddig baba sima arcát borosta fedi, és sármosabb, mint valaha. Hihetetlen, hogy egy év alatt vált teljesen férfiassá a kisugárzása, mivel én még azt az énjét ismertem, amelyik, ha mosolygott abszolút  kisfiúnak látszott. Megtámaszkodik az ajtófélfában egyik kezével, a másik még a kilincsen pihen, ajkai elnyílnak a döbbenettől, miközben minden lehetséges érzelem az arcára van írva. Ijedtség, meglepettség, öröm és fájdalom egyben. Feszülten kezdi rágni alsó ajkait, mint mindig, amikor ideges, végül beleharap, hogy rábírja magát a befejezésre. Tehetetlenül a hajába túr, pillantása zavart, mintha nem is hinne igazán a szemének. Ez az első alkalom, hogy ennyire bizonytalannak látom őt, látható, hogy nem érzi magát magabiztosnak, mint ahogy az tőle megszokott. Próbál megszólalni, hatalmasat nyel, majd lehunyja a szemét, de megszabadítva őt a kellemetlen első szótól, inkább én nyitom szólásra a számat.

 - Mi az? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott - sütöm el létezésem alatti leglaposabb humortöredékét, de eléri a kellő hatást. Zayn először furcsállóan néz rám, majd felfogja, hogy mire értem.

 - Úr Isten - szótagolja az orrnyergét dörzsölve - A morbid humorod még a régi - Kínosan felnevet, majd szeme újra végigfut rajtam.

Egy idő után már kezdem kellemetlennek hinni azt, hogy ott pislogunk egymásra meredve, bár nem merünk közelebb lépni a másikhoz, mert annyira elképzelhetetlen, hogy ez tényleg a valóság. 

 - Beengedsz, vagy álljak itt kint? - teszem fel ironikusan a kérdést, ő meg, mint akinek eszébe sem jutott ez a lehetőség, tétovázva elengedi a kilincset, hogy szépen lassan beslattyoghassak a nyílászárón.

Utasít, hogy foglaljak helyet a kanapén, én pedig teljesítem a kívánságát. Feszültebb vagyok, mint gondoltam. Alig merek megmozdulni az ülőhelyemen, a hátam, szabályosan derékszögben ki van húzva, a kezemet a combomon pihentetem, akár egy hercegkisasszony. Zayn le sem veszi rólam a szemét, fogalmunk sincs, mit mondjunk, hiszen annyi minden kavarog a fejünkben, hogy nehéz lenne egy dolgot kiválasztani közülük. Az óra kattogása az egyetlen, ami megtöri a szinte már zavaróan nyomasztó csendet. Zayn a fotelben ülve, kissé oldalra hajtott fejjel fürkészi az arcomat, ami még mindig könnyes a meghatódottság miatt.

Fáj, hogy mi, akik mindig tudtunk miről beszélni, most némán bámuljuk egymást. Fáj, hogy minden egyes alkalommal azon voltunk, hogy a hangtalanság ne legyen kínos, s ez jelen pillanatban szertefoszlott tervekként lóg a semmiben, ugyanis a szótlanságunk aggasztóbb, mint valaha. Nem kell Zayn szájából hallanom, hogy tudjam, amit egykor közösen felépítettünk, már romokban hever. Az a valamikori jelen, amiben éltem, észre sem vettem, de múlttá vált, mint ahogy Zayn szemében is múlttá váltam, és akármennyire is tartozik ez a normális élet körforgásába, nekem borzasztóan rosszulesik, hogy ilyen könnyedén túltette magát rajtam. Mit is vártam? Abban a hitben élte az életét, hogy nem vagyok az élők között. Igyekeztem belül ugyanaz maradni, aki rég voltam, ámde körülményesebb, mint terveztem, főleg úgy, hogy más nem törekedik. Mindenki továbblép, én pedig beragadok, mint egy antik szekér az iszapos talajba.

 - Bell, miért nem jelentkeztél? - Zayn kérdése igen váratlanul ér, kizökkent a keserű elmélkedésemből, ezért felé kapom a szemeimet, amik mindeddig a semmibe meredtek. Az ő arckifejezése sem tanúsít többet fájdalomnál és csalódottságnál. Fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak erre, hisz teljesen jogosan kérdezi. Ha akartam volna időben lépni, megtehettem volna, de féltem. Rettegtem, hogy Zaynt úgy lássam, amilyen állapotban akkor volt, összetörve, s a saját lelkiismeretével viaskodva. Azzal viszont még nehezebb lett volna megbirkózni, ahogy lát engem szétesni. Fel kellett épülnöm fizikailag és lelkileg egyaránt az újbóli találkozáshoz. Mindkettőnknek időre volt szüksége.

 - Zayn, én… - Nem vagyok képes befejezni, akármennyire is próbálkozom. Zayn tudatában volt, hogy miért nem, mivelhogy ismert annyira.

 - Hónapokon keresztül azt hittem, hogy halott vagy, aztán most betoppansz. Még fel sem fogtam, mi van. Mit vársz tőlem, Bell? - tárja szét a kezét tanácstalanul. Azon van, hogy minél hidegebbnek tűnjön, noha a testbeszéde teljesen mást mond, mint a szavai. Szempárja sokkal jobban csillog, mint általában, állkapcsa feszül, és lerí róla a végeláthatatlan szomorúság. Ez az egyetlen ok, ami miatt nem esnek rosszul a hozzám vágott szótagok.

 - Ne hidd, hogy csak neked volt nehéz - pillantásom eszeveszettül az övét keresi, majd mélyen az íriszeibe nézek. Ismét hosszas hallgatás száll a szobára, csak az a különbség az előző, s e között, hogy már nem kellemetlen, mivel arra várok, hogy Zayn mondjon valamit. Nézem, ahogy idegesen a hajába túr, ismételten, lábán hangtalanul és feszülten dobol, keresi a szavakat.

 - Sajnálom.

Tudom, hogy mit akar ezzel, tudom, hogy, mint mindig, most is egyedül akarja cipelni a terhet, mert reflexből ezt teszi. Nem szeretné, hogy más is annyira szenvedjen, mint ő, ezért elviszi a balhét. De erre most nincs szükség, nem kell, hogy minden az ő vállán nehezedjen, nem engedem.

 - Mégis mit sajnálsz? - Kissé indulatosabban, ráförmedve szólalok meg, ezért sikerül őt annyira meglepnem, hogy teljes figyelmét nekem szentelje. - Ne próbálj mindent magadra vállalni, a baleset kettőnk miatt volt. Ha nem terelem el a figyelmedet, semmi sem lett volna, ezt mindenki tudja, csak te nem akarod elfogadni, hogy most nem minden a te hibádból történt.

Zayn szemei kikerekednek, miközben engem hallgat, mintha el sem hinné, hogy én így vélekedek a helyzetről.

 - Én hagytam, hogy eltereld a figyelmemet - akadékoskodik tovább dühösen.

 - Zayn… - Próbálom megállítani a folyamatos önmarcangolását, ám sikertelenül.

 - Majdnem megöltelek, és te azt mondod, hogy nem az én hibámból történt? - Hitetlenkedve összeráncolja a homlokát, azt mutatva, hogy nem hiszi el, amit mondok. - Ne próbálj meg vigasztalni csak azért, mert elfogult vagy velem kapcsolatban - emelkedik fel a fotelről ingerülten, de még mielőtt túlzásba esne, követem a példáját, és erőteljesen átölelem őt. Tisztában vagyok vele, hogy mindig csak így volt lehetséges lenyugtatni őt. A döbbenet miatt nem viszonozza rögtön, csak némi totojázás után.

Egy olyan ismeretlen és fagyos érzés fogad, amivel most találkozom először. Az emlékezetemben úgy élt, hogy Zayn karjai megnyugvást és biztonságot tudtak nekem nyújtani, most azonban távolinak és idegennek érzem, ezért hamar meg is szakítom. Nem akarom, hogy ez legyen. Nem akarom, hogy az elmémben megmaradt jóleső illúziók semmissé váljanak.

Amikor Zayn már lecsillapodik, körbevezet a házban, amíg idióta és elhanyagolható dolgokról járatjuk a lepénylesőnket. Megmutatja a rezidenciájának mindegy egyes szegletét. Én csak ámulok és bámulok, tudniillik a lakás gyönyörű, azonfelül ízléses, ám ötletem sincs, miért ilyen tiszta. Valamilyen okból kifolyólag akármennyire vizuális kaliberű vagyok, nem tudom elképzelni, ahogy Zayn takarít. Elég terjedelmes fantáziával rendelkezem, de azt nem vagyok képes befogadni, hogy az ő kezében egy porszívó van.

 - Mi ez a béna vigyor? - kíváncsiskodik a fiú két pislogás után, majd hanyatt vágja magát a franciaágyán.

 - Elképzeltem, ahogy portalanítasz - mondom, ugyan nem sikerül kibírnom nevetés nélkül. - Vagyis csak próbáltam. - Zayn összevont szemöldökkel, s homlokráncolással ül fel az ágyon.

 - Pedig hidd el, nem öntisztító a lakás - motyogja cinikusan. - Bár, ha van ilyen, akkor kérlek, értesíts. Érdekelne.

Mosolyogva állok előtte, zsebre dugott kézzel. Örülök annak, hogy az ironikus poénjai még mindig ugyanazok. Közben késztetést érzek, hogy körbenézzek a szobában, ezért ide-oda lépkedek, amíg meg nem pillantom az éjjeliszekrényen a képemet, amit az egyik buli előtt készített rólam. Halvány szórakozottság mutatkozik meg az arcomon. Végül is, találtam valamit, ami velem kapcsolatos. Jóleső érzés fog el, mikor nézem, hogy ezen a hajam még vöröses színben pompázott. Megannyi relikvia tör felszínre az agyamban a fotót fürkészve. Életteli kacajok, szemérmes kézfogások, felejthetetlen csókcsaták, lopott érintések, emellett szenvedéllyel végződő veszekedések. A három év, amíg együtt voltunk, egy filmként pörög le előttem. Ez nem egy olyan film, amit lejátszanak a moziba, majd nagy sikert arat, ez a mi filmünk, a közös emlékeinkkel, a sajátos érzéseinkkel. Érdekel, hogy Zaynben még élnek-e ezek a percek, vagy csak én őrzöm féltett kincsként. Sosem vallaná be, ha így is lenne. Egy évébe telt, még képes volt kimondani azt a bizonyos „sz” betűs szót.

 - Örülök, hogy azért nem felejtettél el teljesen - emelem felé a fényképet, mire kínosan nevetve a tarkójára helyezi a kezét, én pedig leülök mellé az ágyra.

 - Egy ilyen vörös hajat nehéz elfelejteni - Zayn beismerő vallomása nem sikerül túl lehengerlőre, ezért a könyökömmel oldalba bököm.

 - Miért, szőkén már elfelejtesz? - biggyesztem le ajkaimat, szomorúságot álcázva.

 - Annyira azért nem áll szarul.

 - Ezt felfogom dicséretként. Köszi.

Zayn felszabadultan elterül az ágyon, én viszont úgy ülök a szélén, mint aki karót nyelt. Rettenetesen foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon Zayn talált-e valaki mást, mióta nem hallott felőlem. Tolakodónak és indiszkrétnek tartom csak úgy feltenni, mintha lényegtelen lenne. Sokáig csak rezzenéstelenül gondolom át az összes variációt amit válaszolhat, és igyekszem összeszedni a bátorságomat, hogy megtegyem. Félek a választól, összetörnék, ha tudnám, Zayn más lány mellett találta meg a boldogságot. Egy dolog ösztönöz, az az egy pedig minden kételyemet eloszlathatná. Ez pedig a nemleges válasz lehetősége.

 - Zayn megjött az imádott nővéred! - szűrődik be Bethany jól ismert, karakteres hangja a hallból, félbeszakítva ezzel engem. Mintha egy jel lenne arra, hogy ne tegyem meg, amit szeretnék, ellenben nem foglalkozom vele, belevágok.

 - Van most barátnőd? - A szavakat hangsúlyozom emellett lassan ejtem ki ajkaimon. Próbálkozom minél világosabb lenni, elkerülve ezzel a félreértéseket. Kiterített lapokkal játszom, mivel úgy érzem, tudnia kell, miért kerestem fel ennyi idő után.

Zayn arca rezzenéstelen, nem mutat érzelmeket, ezért nem is adja meg azt az alternatívát, hogy tudjam, mire számítsak. Sokat habozik mielőtt választ ad nekem, ami miatt kezdek türelmetlenné válni.

 - Nincs. - Amint kimondja, egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, akkor is, ha nem néz közben a szemembe, mert éppen az ágyon fetreng. El sem tudom képzelni, mit csináltam volna, ha megtudom, hogy másba szerelmes. Amikor elindultam erre a hosszú útra, meg sem fordult a fejemben, hogy ez is megtörténhet, csak meggondolatlanul cselekedtem, mint ahogy mindig szoktam. Éreztem, hogy semmi sem a régi már, de reményt adott az, hogy még nem lépett százszázalékosan tovább.

Egyik percről a másikra Zayn felül az ágyon, tekintete a mögöttem lévő ajtón állapodik meg, szemei kikerekednek, s szinte kővé dermed. Amikor reflexből hátranézek, egy sötétvörös hajú lányt pillantok meg. Csak bámulnak egymásra, de az ábrázatuk mindent elmondd, amit kell. Hófehér arcbőre könnyektől nedves, kékeszöld szemében mély szomorúság ül, vegyítve a mérhetetlen csalódottsággal. Le sem tudom venni róla a pillantásom, ugyanis a kinézete teljességgel ugyanolyan, mintha a baleset előtti énemmel találnám szembe magam, és ez megrémiszt. Csak a stílusunk az, ami különbözik, én mindig inkább sportosabb voltam, ő pedig a csinos kategóriába tartozik. Csak üveges íriszekkel pásztázza a fiút, ennek dacára mindent elárul Zayn arckifejezése. Gyorsan kapkodom közöttük a fejem, az egész csak szekundumok erejéig tart, nekem ennek ellenére óráknak tűnik. Zayn szeme mégis miért tükrözi azt, hogy sajnálja?

Lövésem sincs, hogy ki ez a lány, de rendesen levágta a hisztijét, az biztos.

Miután elfintorodik, sietve megtöröli a szemét az ökölbe szorított kezével, holott a cseppek csak szaporodnak orcáján, így inkább ugyanezzel a könnybe lábadt szemmel kirohan a lakásból, becsapva maga után a bejárati ajtót. A fülsüketítő csapódás még akkor is visszhangzik a fejemben, amikor Zayn megszólal, mielőtt még rákérdezhetnék, ki ő.

 - Mit keresett itt? - ordít ki a konyhába Beth-nek dühösen, aki csoszogva a küszöbhöz lépdel.

 - Ezzel a csajjal mindig összefutok a lépcsőházban - tárja szét a karját értetlenül. - Azt mondta beszélni akar veled.

 - Baszki - mondja idegesen, majd feláll az ágyról, és a fejét fogva fel-alá járkál a szobában. Furcsa őt így látni, hiszen egykor még az egyetlen, aki ilyen állapotba tudta hozni, az én voltam. Ekkor már kezdem sejteni, hogy a lánynak milyen szerepe van Zayn életében. - Ezt nem hiszem el.

27. Fejezet

Bogárkáim! Nem is tudom, hogy mit mondjak most, nem nagyon szeretném húzni az időtöket, inkább olvassatok, és ha van néhány szabad percetek, kérlek hagyjatok nyomot magatok után.

***

Xoxo Bri

Felesleges

 - Rox, engedj! - Zayn próbál kiszabadulni alólam, miközben egyszer az éjjeliszekrényre vezeti pillantását, majd rám.  A játékunk először szenvedéllyé alakult. Most mivé vált? A fiú arcán már semmi érzelmet nem látok, csak a gyűrű foglalkoztatja őt. Rosszulesik, nem tudom, mihez kezdjek, nem értek semmit.

 - Te-tessék? - Megalázónak érzem, amit tesz, és ez a dadogásomon is észrevehető. Megdöbbent, hogy egyik pillanatról a másikra ekkora változás figyelhető meg rajta.

 - Jól hallottad - mondja halkan, majd vár néhány másodpercig. - Most! - A nyugodt beszéd ekkor már nem jellemzi, átvált agresszív kiabálássá, tőle nem megszokott módon. Mivel még soha életemben nem láttam ilyennek, a rémültség átjárja a testem, ahogy őt figyelem. Összezavarodottan lekászálódok róla úgy, hogy közben fogalmam sincs, mi a helyzet. Félénken melltartóm elé emelem a felsőmet, mert hirtelen kényelmetlennek tapasztalom a körülményeket. De nem kell sok, hogy az én hangulatom is átváltson. Amint szabad utat kap, a tárgy keresésére indul, figyelmen kívül hagyva engem. Közben a szemem véletlenül megakad a másikon, ami a szekrényen van, ahol legutóbb is láttam. Mi folyik itt? Értetlenkedve összevonom a szemöldököm, ami következtében apró ráncok jelennek meg a homlokomon. Mielőtt még sebesen elkezdenék különféle történeteket szőni a két fémkarika kapcsán, veszem a bátorságot, és rákérdezek az érintett személynél.

 - Zayn, normális vagy? Mit jelent számodra az a gyűrű? Tényleg emiatt beszélsz így velem? - ordítok hevesen, de ahelyett, hogy rám figyelne, még mindig a fiókok alatt kutat. Tehetetlen vagyok és kétségbeesett, ő pedig nem ad választ a belőlem kibukó kérdésekre. Kevés kell, hogy sírni kezdjek. - Zayn! - Amikor újra megszólítom, végre rám néz, csak azért mert megtalálja, amit keresett. De íriszei rémisztően idegenek és semmitmondóak, mintha egy teljesen másik emberrel állnék szembe. Ő már nem az a Zayn, akivel nevetve egymásnak estünk, mert nem tudtuk kontrollálni a vágyainkat. Hátrálok két lépést, amikor állkapcsa megfeszül. Nem tudom eldönteni, hogy a szapora levegővételem az előző történéseknek köszönhető-e, vagy szimplán ijedtségnek.

 - Mindent tönkreteszel! - sziszegi a fogai között, mialatt szemrevételezi a kettészakadt aranyláncot. Szavai késként vágnak, akkor még nem is veszi észre, hogy fájdalmat okoz velük. Vagy csak hidegen hagyja. Szégyellem magam, amiért kárt tettem az ennyire becsben tartott ékszerében, de már nem tudom visszacsinálni. Mégis alaptalannak érzem a sértő, nekem intézett szótagokat. A fiú vonásai még mindig mozdulatlanok és érzelemmentesek. - Menj el!

 - Ez most komoly? - szökik ki a számon meggondolatlanul. Miért kerüli a szemkontaktust? Felháborodva veszem tudomásul, hogy egy idióta tárgy miatt úgy bánik velem, mint egy ronggyal. A könnyeimmel küszködöm, nem engedem, hogy kibukjanak, nem hagyom, hogy miatta gördüljenek ki. Közelebb lépek hozzá három lépéssel, ugyanis felhergel, és amikor dühös vagyok, hirtelen már nem fogom fel, mit is cselekszem. - Ne beszéljük meg, igaz? - Mellkasára helyezem a tenyerem, és erőteljesen meglököm. Összeszorítom a fogaimat. - Kié az a gyűrű? - Zaynt a legkevésbé sem hatja meg hisztérikus kitörésem. Minden csakis azért van, mert félek, hogy elveszítem. Most érzem ezt igazán, és rettegek. - Zayn, miért nem válaszolsz nekem? - Taszítok rajta még egyet, akkor már a háta a falnak csapódik, de semmi változás, habár hagyja magát.  - Könyörgöm. - A hangom a mondatelem végénél zokogássá fajul, így feljebb szól, mint a valódi. A méreg miatt kezeimet ökölbe szorítom, olyan erősen, hogy a körmeim belemélyednek a tenyerembe. Miért remegek? Valami miatt ez az eset, az összes eddigi veszekedésünktől és összetűzésünktől eltérő.  A rég keletkezett szakadék most tovább mélyül közöttünk. Miért rontjuk el mindig? Miért van az, hogy amikor már úgy tűnik, hogy minden rendeződik köztünk, jön egy újabb bukkanó, amit lehetetlen átugrani, vagy kikerülni? Ha átugrom, tisztában vagyok vele, hogy elesek, amennyiben várok, tudom, hogy elkések. Talán mi nem is vagyunk egymásnak valók, csak bántjuk egymást, kihozzuk a másikból azt a rosszabbik ént, amit folyton próbálunk elrejteni. Tényleg rosszabb emberré váltam, mióta vele vagyok? A válaszra sehogy sem sikerül rájönnöm, akármennyire töröm az agyam. Zayn kerüli a szemkontaktust, két szemét lesüti a talajra, és úgy motyog nekem, alig hallhatóan.

 - Jobb lesz, ha most elmész.

Lihegek még párat, amelyek a hiábavaló szeszélyeimből fakadnak, majd lehiggadok. Gőzöm sincs, hogy a magas szintű szentimentális kitörésemnek alapvetően mi az oka. Talán mindössze a szituáció hozza ki belőlem, netán a mindenekfelett álló kötődés, aminek a viszonzását hiányolom, de rádöbbenek, hogy kizárólag magamat hozom kompromittáló helyzetbe, ha ezt folytatom. A meghökkentő hangulatingadozásaim kicsinálnak, nehezemre esik váltani.

 - Rendben. - Kezeimet feladva emelem fel, arckifejezésem reményvesztett, s úgy hátrálok tőle. Zaynt is sikerül kellőképpen meglepnem a hirtelen cserémmel, ha tudná, mi zajlik le bennem, milyen ellentétes érzések, akkor már nem is tűnne olyan gyorsnak.

Pusztán fáj, hogy én többet érzek Zayn iránt, mint ő. Nem tartom szükségesnek már az örökös küzdést értünk. Folyamatos köröket futok a kapcsolatunkért, de belátom, hogyha csak nekem fontos, akkor elérhetetlen a végcél. Személy szerint megbeszélném vele, de ő nem tart méltónak arra, hogy megossza velem a titkát. Ez ellen nem tehetek semmit. Ha az ő részéről nem épült fel a bizalom, minden hasztalan. Hogy jutottunk idáig?

Sietve felkapkodom a ruháimat, miközben próbálom kiüríteni a fejemből azokat az eszméket, amik lassacskán felemésztenek belülről. Amíg nem ismertem őt, azt képzeltem, hogy érzéketlen vagyok, hogy nem tudok szeretni. Végre van bizonyíték az ellenkezőjéről, az már a sors fintora, hogy egy magamnál is lélektelenebb ember ébresztett rá erre.

 - Hát akkor, viszlát. - Fanyar mosolyra húzom a szám, majd be is csukom magam mögött az ajtót, még mielőtt bármit is szólhatna.

Ugyanilyen feldúltsággal rohanok végig a folyosón, majd eszeveszetten nyomkodom a liftet, ami az istenért sem akar engedelmeskedni nekem, és csigalassúsággal lemegy a földszintre, majd amikor végül oda jut, hogy elindul felfelé, a negyedik emeletig minden létező helyen megáll. Kínomban már bőgni kezdek, könnyeim utat törnek maguknak, és azon töröm az agyam, hogy valójában Zayn megalázó monológja miatt történik, vagy csak, mert semmi se jön össze mostanában. A felvonóból egy tőlem is magasabb, vagány csaj lép ki meglepődöttségtől kikerekedett szemekkel. Kézfeje egy gurulós utazótáskán pihen, mogyoróbarna haja, ombre stílusban, rózsaszínben végződik. A fején sapka van, bőrdzsekit visel, és elég sajátos a megjelenése, teljesen egyedi. A csípős hidegtől kreol színű arca kissé kipirosodott. Különleges ékszerek csüngnek a karján és a nyakában.

Mivel én sem számítok arra, hogy valaki van a liftben, körülbelül ugyanolyan fejet vágok, mint ő.

 - A mindenit! Tényleg Bell kiköpött hasonmása vagy, mintha csak ő állna itt előttem - teszi a szája elé a szabad kezét. Hogy én hányszor hallottam már ezt. - Zayn barátnőjéhez van szerencsém, igaz? - A lány elmosolyodik, a számból pedig semmi értelmes válasz nem hangzik el, csak valami zagyva duma, így zavarba jövök. Fogalmam sincs ki ez az ember, de semmi jó előérzetem nincs vele kapcsolatban. A vagány csajszi mosolya ettől még szélesebb lesz, amitől kicsit ismerőssé válik. - Hadd mutatkozzam be - engedi el a táskája kallantyúját, mielőtt elmérgesedne a helyzet, majd a tenyerét nyújtja. - Bethany Malik vagyok, Zayn nővére.

Álmélkodva állok ott, akár egy igazi szerencsétlenség. Minden megfordult a fejemben, akár az is hihetőbbnek tűnt számomra, hogy Zayn több barátnőt is tart mellettem. De, hogy a nővére, az elég hihetetlen volt. Most, hogy már tisztázódott a helyzet, nagy kő esett le a szívemről, mégiscsak nehéz lett volna túltenni magam azon, hogy több „ágyasa” van Zaynnek.

Tényleg hasonlít az öccsére, a kisugárzásuk és az egész megjelenésük, amitől még nő létemre is zavarba jövök. Tehát ezért volt ilyen Deja vu érzésem.

 - Kicsit el van kenődve a sminked, bőgtél? - kérdezi teljes nyugodtsággal. Úgy látszik, nem csak külsőségekben egyeznek meg… - Öcskös csinált valamit? Tehetsége van ahhoz, hogy megríkassa a lányokat. - Nem érzem úgy, hogy megoszthatom vele a bánatomat, hiszen most találkozunk először, ezért inkább gyorsan kitalálok valami kamuszöveget.

 - Dehogy, eléggé szar a minősége, és egész nap rajtam volt. - Nemtörődöm stílusban legyintek, és késztetést érzek, hogy végre elhagyjam a háztömböt.

 - Nem vágsz át, elég egyértelmű, de nem faggatlak tovább - sóhajt egyet. Egy ideig csak engem fürkész, és emiatt kezdem kellemetlenül érezni magam. - Ne haragudj, de nagyon durva! Zayn említette, hogy hasonlítasz rá, de, ha nem láttam volna két napja, az új hajával, azt hinném, hogy te ő vagy - magyarázza hitetlenkedve. Nem tudom elképzelni, hogy szerintük miért vagyunk egyformák, amikor láttam róla a képet, nekem nem tűnt annyira kísértetiesnek. Miközben újra értelmezem magamban a mondatát, feltűnik valami nagyon furcsa, és borzasztóan foglalkoztatni kezd.

 - Várjunk csak - Arcomon a legértetlenebb kifejezés jelenik meg. - Azt mondtad, hogy két napja láttad őt? - Kíváncsian felemelem a szemöldökömet, mintha nem hallottam volna tisztán az előbb. -Annabelle-t?

Először bólint, majd beszélni kezd.

 - Jaj, utálja, ha a teljes nevén szólítják, mert szerinte horrorfilmbe illő - nevet fel szórakozottan. - Mindig Bellnek hívjuk.

A legkevésbé sem érdekel, hogy ki hogyan szólítja, mivel az én emlékeimben úgy él, hogy ő már nincs az élők között, Zayn meséje alapján.

 - De, én úgy tudtam, hogy ő halott. - A hangom elhalkul a mondat végére, és nem teljesen olyan, mintha Bethanynek beszélnék, inkább hangos gondolatmenet formájában hagyja el az ajkaimat. Bethany szemmel láthatóan elcsodálkozik a reakciómon.

 - Zayn így tudja, azért jöttem most, hogy tájékoztassam a helyzetről, majd biztos elmeséli neked is - motyogja sietve - De most rohanok, minél előbb el kell neki mondanom. - vigyorodik el kellemesen, mire bólintok, de nem igazán vagyok képes figyelni arra, amit hebeg. - Gondolom, találkozunk még.  - Utolsó mondata után elköszön, és belép Zayn lakására.

Továbbra is úgy állok ott, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel, letaglózva. Fel sem fogom, hogy mi zajlik le körülöttem, olyan hirtelen jött minden. Futótűzként önt el egy olyan kínzó érzés, ami újra és újra azt sugallja, hogy valami rossz következik. Valószínűleg Zayn hazudott nekem, és szereti még a volt barátnőjét. Már azt is lehetségesnek tartom, hogy mindeddig tartották a kapcsolatot. Tele van a fejem mindenféle kusza elmélettel, amikkel nem tudok mit kezdeni. Amikor már túl vagyok a sokkos állapoton, fogom magam, és beszállok a liftbe. Egész hazaúton elmélkedek. Vajon Zayn tényleg átvert engem?

Feleslegesnek érzem magam és semmirekellőnek, olyannak, aki nélkülözhető, és ez fájdalmas. Talán az, hogy ma csak így otthagytam őt, a kapcsolatunk végét jelenti. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz velem nélküle. Amíg az ember nem tapasztalja meg azt a meghatározatlan érzést, ami a legboldogabbá tesz, vagy a legszomorúbbá, addig nem tudja milyen élni. És csak akkor jön rá, hogy ez jelenti neki az életet, amikor már vége, és haldoklik. Mióta ismerem őt, bennem van az emóció, hogy igazán létezem, úgy istenigazából. Minden perc élvezetes. Én előtte is azt gondoltam, de aztán jött egy hatalmasabb érzelem, ami felülmúlt minden eddigit.

Sejtelmem sincs, hogy mikor lettem ilyen nyálas és érzelmes, de amikor hazaérek, mindent kiadok magamból. Most én zokogok anya vállán, ahogy nemrégiben ő tette. A bennem összegyülemlett dolgok annyira fojtogatnak, hogy jobbnak látom, ha megszabadulok tőlük. Az édesanyám megértően tűr, tudja, hogy ilyenkor a csend árul el a legtöbbet, és az azt megszakító folyamatos felzokogásaim. Egész testemben remegek, nem fogom vissza magam, annyira gyötrődöm. És amikor bevillan a kép, hogy Zayn már tud arról, hogy Annabelle él, márha eddig nem, akkor biztossá válik bennem, hogy ez a befejezés. Megkérdőjelezhetetlen, hogy még mindig szerelmes belé, a guruló karikagyűrű is bebizonyította ezt. Csak elszomorít, hogy én ezt nem vettem észre, mert elvakítottak azok a bizonyos utálatos rózsaszín felhők.

A napok rohamosan telnek, de az incidensünk óta, Zayn nem jelenik meg az egyetem területén. Tegnap a büszkeségemet félretéve tárcsáztam a számát, de az üzenetrögzítő szólalt meg, Zayn megszokott, primitív szövegével (Kapd be, nem érek rá!).

A bizonytalan körülmények miatt most még ezen sem tudtam mosolyogni. Tudatosult bennem, hogy mindennek vége van közöttünk, mindössze fél a szemembe mondani. Nem szűnt meg a torkomon a gombóc, semmi sem volt képes enyhíteni a helyzeten. Kilátástalan volt minden. Úgy látszik a kételyek között őrlődés az életem része, lassan szlogenként is használhatom.

Zoe jó barátnőként próbálja elvonni a figyelmemet depressziós gondolataimról, ezért mindent megtesz, hogy az időm legnagyobb részét vele töltsem, mellőzve ezzel Noel társaságát. Mivel nem engedhetem meg, hogy ők ketten különváljanak, inkább közös programokat szervezek, mivelhogy nem akarok kettejük közé állni.

-Ribi! - Hallgatva a nevemre rögtön Zoera kapom a tekintetem, nehogy feltűnjön neki, hogy megint elkalandoztam. - Menjünk már el sütizni a Roastedba - ajánlja fel, bár az ő esetében inkább hangzik fenyegetésnek. Nekem persze erről a helyről rögtön Zayn ugrik be, ugyanis a legtöbb percünket ott töltöttük el. Nem szándékozom belerondítani Zoe kedvességébe, mivel tudatában vagyok, hogy csak jót akar nekem, és fogalma sincs róla, hogy nekem erről is az a seggfej jut eszembe.

Keserűen elmosolyodom, majd bólintással jelzem, hogy mehetünk. Az úton végig jár Zoe szája, néha már erőltetetten kíséreli meg elkerülni a csendet. Amikor végre odaérünk, hatalmas „örömömre” Nicole és barátai éppen mögöttünk toppannak meg az ajtón. Remélem érezhető volt az irónia. Mivel semmi kedvem nincs az önelégült arcát bámulni, míg állunk a sorban - ugyanis éppen mögöttem ácsorog -, megtorpanok.

 - Ugyan Rox, szard már le, nem sok vizet zavarnak ott hátul - suttogja középhangosan Noel, aki, csak úgy, mint Zoe, azon van, hogy elterelődjenek az önmarcangolással járó eszmeáramlataim. Amikor az egyik szemem sarkából a hátsó lányra sandítok, viszont nem érzem ilyen egyszerűnek a szitut.

Ahogy halad a sor, oda kerülök, hogy döntsek valamilyen süti mellett, így egy frissítő krémesre esik a választásom. De akkor azonnal felcsendül mögöttem Nic csipogós hangja, így könnyen kihoz a sodromból.

 - Nem hiszem el, hogy pont az utolsó krémesemet vitted el, mikor tudod jól, hogy az a kedvencem - képed el a lány, mire a barátnői bólogatva jelzik, hogy igaza van a királynőjüknek. Felmegy bennem a pumpa, mert rágalomnak érzem, hogy azt gondolja, nekem azon jár az eszem, hogy keresztbetegyek neki, holott fogalmam sem volt róla, hogy ez a kedvenc édessége. Felháborodott arckifejezéssel kezdenék bele a mentegetőzésbe, de folytatja a monológját. - Mindig ezt csinálod, elveszed, ami nekem kell, csak hogy te jobbnak tűnj. - Hisztériás rohamba tör ki, evégett a helyiségben lévők tekintete mind ránk szegeződik. Noel és Zoe próbálkoznak kimaradni a gyerekes nyafogásból, de Zoe nem bírja ki szó nélkül.

 - Ne legyél már nevetséges. Kisebbségi komplexusod van, vagy mi a fasz? - forgatja meg a szemét, miközben nem túl diszktéren kiszökik belőle egy-két káromkodás, de Noel próbálja elrángatni onnan, mielőtt még nekimegy Nicolenak. A lány figyelmen kívül hagyva a vörös hajú barátnőm szövegét, idegesen a hajába túr, majd könnyekkel küszködve kiabál tovább. Ekkor esik le, hogy ő ezt teljesen komolyan gondolja.

 - Folyton az árnyékodban kellett élnem, mert a hatalmas fényeddel eltakartál, és nem hagytad, hogy ragyogjak. Mindenben jobb vagy, és neked ez sosem volt elég, Noelt is el akartad tőlem venni. - Egyre inkább fajul az ordítása sikítássá. Az ott lévők megrökönyödve figyelik a lányt, ezért sajnálni kezdem. Rosszulesik, hogy ilyen hárpiának látott mindvégig, még barátok voltunk.

 - Nicole, én nem akartam elvenni tőled Noelt, csak szerettelek volna megóvni egy csalódástól, mivel neki más tetszett - lépek hozzá közelebb, és megérintem a vállát, majd Noelre nézek, aki enyhén bólint, jelezve, hogy jól beszélek. Hirtelen már elfelejtem azokat a cselekedeteit is, amikor mindenáron azon volt, hogy valami rosszat tegyen nekem, mert megtudom az okát, és így már értem az álláspontját. Neki mindig is fontos volt az, hogy középpontba legyen, és úgy tűnik, hogy anélkül, hogy szerettem volna, mindig én kerültem oda, ahol neki lett volna a helye. Pedig megérdemelte, és én nem is szándékoztam elvenni ezt tőle, hisz semmit nem tettem azért, hogy a ranglétra tetején legyek, akármilyen kicsinyesen is hangzik. - Sajnálom Nicole, nem tudtam, hogy ez ilyen fontos neked.

 - De, pontosan tudtad, és direkt azon voltál, hogy elvedd mindenemet - dramatizálja túl a helyzetet, és lassan kezdem úgy érezni, hogy hajthatatlan.

 - Nic, ne magadból indulj ki, Rox nem olyan, mint te, szerintem nagyon félreismerted, miközben mindig magaddal voltál elfoglalva. - Brian hangját hallom meg magam mögül, és meglepődök, amikor tudomásul veszem, hogy az én pártomat fogja. Kellemesen rámosolygok, ő meg közvetlenül mellém áll, és megcsap intenzív parfümillata, olyannyira, hogy vissza kell tartanom a köhögést. Mindig túlzásba viszi az illatszerhasználatot. Ahogy ott áll, izmos karjait keresztezve, felzselézett sötét hajával, és ellenállhatatlan kisugárzásával, még vonzónak is tűnik. A kis kávézóban a lányok figyelme könnyen ráterelődik. Furcsának találom, hogy sokat voltunk együtt, mégsem jöttem rá, hogy érez irántam valamit, annyira abszurdnak tűnt az egész.

 - Miért véded be? - visítja dühösen, mivel az egyetlen ember, akire számíthatna- a barátnői életképtelenek -, velem van.

 - Mert nem vagy normális, én bírlak téged, Nic, de megszállott lettél - tárja szét a karját -  Térj már észhez! - Brian azon töri magát, hogy végre lecsillapítsa a lányt, és hatalmas meglepetésemre sikerül is. Nicole-ban egyik momentumról a másikra változik meg valami, mely miatt szemmel láthatóan szégyellni kezdi magát. Sokszor történt már ilyen, amiért beugrik, hogy nem is lennének olyan rosszak együtt. Brian nyugtató hatással van Nicole-ra, és elég csekély azon emberek száma, akik el tudják viselni Nicet, minden hülyeségével együtt, és be kell vallani, Brian közéjük tartozik. Az összeboronálásom miatt egy furcsa, eszelős vigyor jelenik meg a fejemen, amit nem tudok hová tenni.

 - Igaza van Briannek, túlságosan visszafogtam magam most. - Komoly tekintetet kísérel tartani, de szemében látható a szórakozottság, csak a saját stílusában adja elő magát. Brian arcán észrevehető, hogy a lány tudtára próbálja adni, hogy nem épp erre gondolt, de sikertelenül. - Szerintem mi ketten külön világ vagyunk, viszont tekinthetjük lezártnak az ügyet - magyarázza, mire egyetértő bólogatásban török ki. - De többet ne állj az utamba! - dobja hátra a haját, mikor hátat fordít nekem, majd mikor senki se látja egy kellemes mosolyt villant felém. Azonban tartania kell azt a látszatot, hogy ő „dobott” engem, mert rosszat tenne a rangjának, ha nem így lenne. A forma miatt színpadiasan felemelem a szemöldököm, amolyan „menj a francba” stílusban, s közben keresztezem az alkarom magam előtt, így kicsit felnyomom a mellem. Brian tekintete azonnal odavándorol, mire vállba vágom, és nevetésben tör ki.!