15. Fejezet

Drága olvasóim! Most egy kicsit hosszabb résszel érkeztem, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. A blogomat igyekszem tisztességesen vezetni, próbálom hamarabb hozni a fejezeteket, bízom benne, hogy sikerülni is fog. Most nagyon boldog vagyok, mert elég sikeresen fogom majd zárni a félévet, szóval jee. :D Remélem jól telt a szünetetek és több mindent csináltatok, mint én. A véleményetekre, mint mindig most is rettentően kíváncsi vagyok, ha negatív, ha pozitív. Továbbra is nagyon szeretlek titeket.

***

Xoxo

Briana

Az előző részben
„Beleülök Kyle ölébe és mindenhol csókolgatni kezdem, de akkor valaki beront a szobába, és mindenki a zaj irányába kapja a fejét.”

Csend

 - Ne csinálj hülyeséget! – szólal meg abban a pillanatban, ahogy beér a szobába. Kezét az ajtó kilincsén hagyja, és nem jön beljebb. Kapkodja a levegőt, szinte már zihál. Az arcán a meglepettség semmilyen formája nem tükröződik, úgy nyit be, mint aki tudja milyen látvány fogadja majd. Én viszont megdöbbenek, remegő ajkaim elnyílnak, és az elkeseredettségemet, nem tudom, nem kimutatni. Szégyenemben leszállok a fiúról, és magam elé kapom a zöld ruhámat - amit már jóval előbb levettem - mint egy félénk, szemérmes kislány. Félrészeg vagyok, az alkohol hatása kezd elmúlni, ami miatt még idegesebben viselkedek. Sosem akartam, hogy ilyen állapotban lásson. Soha.

 - Zayn, miért jöttél ide? – puhatolózom hitetlenül, de szemeimet lesütöm a talajra, s nem is emelem rá.

 - Csak fogd be és gyere – utasít, miközben összefonja karjait maga előtt. Kevés kell, hogy sírni kezdjek. Nem tudom, mit csinálhatnék. Annyira boldoggá tett a jelenléte, viszont pár órával ezelőtt még olyan szinten lenézően beszélt velem, nem tudtam elképzelni, hogy ez valaha is változik. Ahogy megjelenik, az alkohol a szervezetemből, mintha felszívódna, nem is értem mi történik velem ilyenkor.

 - Ro, ki ez a bunkó, és miért rontja el a bulit? – szólal meg Cat nyávogós hangon, s csavargatja szőke tincseit. Sötétbarna szemeit közben Zaynen legelteti, s hozzáteszi – Nem azt mondom, hogy rosszul néz ki, simán csatlakozhatna is – fejezi be mondandóját, majd egy ezer wattos mosolyt küld az ajtóban ácsorgó fiú irányába, Zayn pedig viszonozza azt.

 - Téged nem a pultban láttalak az előbb? – szegezi Zayn a kérdést a kanapén ülő Kyle-nak, aki látszólag semmit sem ért. Az italtól, mintha lassabban reagálna a dolgokra – Jobban tennéd, ha visszahúznál oda, és nem részeg kislányokon élnéd ki magad – mondja, egy cinikus mosoly kíséretében – Gondolom a főnököddel is megbeszélted, ugye? – Kyle arca enyhén piros lesz, amikor meghallja a „főnök szót”, s éppen szólásra nyitja a száját, de abban a pillanatban félbeszakítom a beszélgetést.

 - Senki sem kérte, hogy feljöjj,  jobban tennéd, ha elmennél. Éppen elegen vagyunk így is – állok ki Kyle mellet, s  tárom szét a karjaim. Egyre inkább felemelem a hangom, mivel felmegy bennem a pumpa. Zayn viszont semmi esetre sem szándékozik megfogadni a tanácsom, inkább becsukja az ajtót maga mögött, és vigyorogva helyet foglal a kanapén.

 - Rendben, ahogy gondolod, akkor én is csatlakozom – jelenti ki teljes egyszerűséggel, de nálam abban a minutumban betelik a pohár. Úgy érzem, másodpercekig sem bírok vele ebben a légkörben maradni.

Idegességemben fújtatok egyet, majd villámgyorsan belebújok a combközépig érő ruhámba. Intek a szobában lévő két elázott személynek, akik olyan szinten beálltak, hogy szerintem azt sem tudják, hol vannak, és mi történik velük. Ezután pedig kirángatom Zaynt az ajtón, akinek mosolygáson kívül semmi más reakciója nincs. Én viszont annál zavartabb vagyok. Az ajtó előtt megállok Zaynnel szemben, és elkezdek vele ordítva beszélni.

 - Nem vagy se az apám, se a bátyám, szóval elárulod, mi bajod van? – kérdezem tőle ingerülten. Válaszára várva kérdőn felemelem szemöldökömet. Zayn szótlanul áll előttem, s rágni kezdi alsó ajkát. Némaságának köszönhetően újra megszólalok. – Néhány órával ezelőtt koptattál le, és olyan dolgokat mondtál, hogy… - kiabálok kétségbeesetten, visszagondolva azokra a percekre. Az érzésre, ami miatt teljesen üresnek éreztem magam, egy senkinek. Tudatosult bennem, hogy engem senki nem bántott még meg ilyen szinten.

 - Baszd meg Rox, nem tudom, én… - szakítja félbe a mondatomat, de nem tudja folytatni, amit elkezdett. Én csak várok arra, hogy tegyen valamit. Tehetetlenül várom, de hiába. Könnyeim utat törnek maguknak, s szaporán folynak végig enyhén kipirosodott arcomon. Zayn egy ideig figyel, majd elfordítja fejét. Abban a másodpercben zokogva a karjaiba borulok. Az egész testem remeg az örömtől, amiért itt van, de közben gyűlölöm is, amiért ilyen könnyen össze tud törni. Olyan sok jó, illetve rossz érzést képes belőlem kiváltani, mint még soha senki. Veszélyes. Először leblokkolva áll, pár pillanat után pedig tétovázva visszaölel.

 - Most meg miért bőgsz? Ennyire akartad azt a srácot? – teszi fel a kérdést enyhe kíváncsisággal, hangjában, de érezhető, hogy mosolyog. Minden iránta érzett düh, és harag egyszerre szűnik meg bennem.

 - Akkora seggfej vagy. Egyáltalán miért vagy itt? Miért jelentél meg? – kérdezem idegesen, miközben nem tudom abbahagyni a hisztérikus sírást, s szorításomból nem eresztem az illetődött fiút. Néhány perc után azonban eleresztem, és a hasát kezdem el ütögetni. Minden indulatomat levezethetem rajta, és ez boldoggá tesz. És tény, hogy megérdemelte.

Először kikerekedett szemekkel figyeli a feldúlt viselkedésemet majd mosoly terül el arcán.

 - Mindig felesleges kérdéseket teszel fel.

***

Az épület előtti kis elkerített udvarban fagyoskodunk bőrkabátban, s közben cigit szívunk. Meglepően kevés ember tartózkodik kint a hideg idő miatt, s csak néha lehet egy-egy felcsendülő hangot hallani. A körülöttünk lévő örökzöldek ágait megállás nélkül mozgatja a szél, s az ez okozta susogás tölti be a az egész parkot, illetve a szórakozóhely felől kiszűrődő morajok. Keresztbe teszem a lábam, ami a kíméletlen mínusz fok miatt még harisnya és csizma mellett is libabőrös. Az utcai lámpák minimális fényének köszönhetően, látom Zayn arcát, aki merengően néz a semmibe, s fújja ki a füstöt. Gondolkodik. Én is ezt teszem. Szorosan mellette ülve, kevésbé zavar, a hideg levegő. Fejemet a vállára hajtom és úgy érzem, csak mi ketten vagyunk az egész területen, illetve a világon. Zayn birtoklóan karol át, majd újra kifújja a füstöt. Nagy a csend kettőnk között, és nem azért, mert nem tudunk mit mondani egymásnak, épp ellenkezőleg. Annyi minden kavarog a fejemben, annyi mindent szeretnék közölni vele, hogy nem is tudom hol kezdjem, így inkább a csendre bízom magunkat. És teljesen biztos vagyok benne, hogy Zayn is hasonlóképpen érez. A némaság abban a pillanatban, tulajdonképpen mindent elmondott, amit csak kellett. Sok idő telik el, mire Zayn váratlanul megszólal.

 - Sajnálom – fordul felém őszinte tekintettel, a íriszében látom a megbánást, látom, hogy valóban komolyan gondolja, amit kijelent. Be kellett vallanom magamnak, hogy én sosem haragudtam rá, inkább csak szomorú voltam, a történtek miatt. De leginkább a lelkiismeretemmel nem tudtam lerendezni a dolgokat. Önmagammal, mert tisztában voltam vele, hogy alapvetően csakis én voltam az oka annak, hogy így alakult.

 - Mit? – faggatózok, mintha nem tudnám miről beszél. Hogy hihető legyen, amit elkezdtem, kíváncsi tekintettel várom a folytatást.

  - Mindent – böki ki, egy kis habozás után. Nem gondolhatja, hogy ennyi elég lesz azok után, amiket az orrom alá dörgölt. Belemegyek a játékba, de minden egyes szót harapófogóval kell kihúznom belőle.

 - Azt is, hogy egy füzethez hasonlítottál? – nézek rá, majd összeráncolom a homlokom, jelezve, hogy nem volt szép. Zayn elhúzza a száját, mikor tudatosul benne, hogy ilyet is mondott, majd rávágja:

 - Igen, legfőképp azt.

 - És azt is, hogy fejbe akartál dobni hógolyóval? – folytatom szomorú arccal, belőle pedig abban a pillanatban kitör a nevetés.

 - Azt nem, valld be, hogy vicces volt -  mosolyog, mint egy idióta. Először szúrós tekintettel nézek rá, majd beadom a derekam, s én is elnevetem magam. Valljuk be, tényleg vicces húzás volt.

 - Csúnya volt, a tanár azt hitte, hogy magamban beszélek az ablaknál, azóta kerül – mondom unott arccal.

Nagyon jól szórakozunk, felhőtlenül boldog vagyok ezekben az órákban, talán még sosem voltam boldogabb. Minden érdekel vele kapcsolatban, kíváncsi vagyok rá, és ilyen csak nagyon ritkán történik meg velem. Nehéz felkelteni az érdeklődésemet. Igazán jól eldumálgatunk, szinte mindent megbeszélünk, ami történt velünk, azóta. Egy idő után viszont hasogatni kezd a fejem és egyre inkább hányingerem lesz, és Zaynnek fel is tűnik.

 - Jól vagy? Sápadtnak tűnsz – mér végig összehúzott szemekkel.

 - Egyáltalán nem vagyok jól, lehet haza kéne mennem – mondom neki szomorúan, szeretnék inkább egész nap itt ülni vele. – Ha szereznék egy kocsit valakitől, hazavinnél? – teszem fel a kérdést, miközben fogom a fejem, ami továbbra sem hagyja abba a hasogatást – Én rengeteget ittam – teszem hozzá, majd elhúzom a szám.

 - Esélytelen – vágja rá azonnal. A levegőben mintha megváltozna valami. Teljesen feszült lesz, egyik pillanatról a másikra.

 - Tessék? – kérdezek vissza meglepetten. Semmit nem értek, illetve az arcáról sem tudok leolvasni semmit. Nyugtalan a légkör, és kerüli a tekintetem.

 - Jól hallottad – közli hidegen.

 - Megkérdezhetem, hogy miért? – puhatolózok megsértve, mivel nem hiszem, hogy olyan nagy dolgot kérek tőle.

 - Nem vezetek – makacskodik továbbra is, meglehetősen bunkó hangnemben.

Elgondolkodok, hogy mi lehet a probléma, de halvány fogalmam sincs. Észreveszem, hogy kellemetlen a téma, viszont  úgy érzem, titkol valamit. Tudnom kell, hogy mit.

 - Van valami baj? Nekem elmondhatod. – Szavaimmal próbálom elérni, hogy bízzon bennem, és végre megossza velem, azt, amit próbál elhallgatni.