13. Fejezet

Drágáim! Remélem mindenki csodása van, és cseppet sem unatkoztatok a nyári szünidőben. El sem hiszem, hamarosan vége, nem lehet vége, hiszen még csak most kezdődött... Hű, borzasztóan sajnálom, hogy egy hónapig várattalak titeket a résszel, de annyi dolgom volt, hogy sehogyan sem tudtam elkezdeni. Most viszont, ebben a pár napban nagyon igyekeztem, hogy végre közzétehessem a fejezetet. Sikerült egy hosszú fejezetet összekaparnom nektek. Remélem tetszeni fog, a véleményetekre pedig továbbra is rettentően kíváncsi vagyok, szóval ne féljetek közölni semmilyen negatív, illetve pozitív kritikát a megjegyzés sávban. Használjátok ki ezt a bő két hetet, nehogy aztán úgy emlékezzetek vissza, hogy "Basszus, semmit sem csináltam a nyáron". Jó olvasást kívánok nektek, a következővel legkésőbb három hét múlva jelentkezek.

Szeretnélek megkérni titeket, hogy szavazzatok a Dare to Dream-re a blogger awardson. Rengeteget jelent nekünk ez a verseny. :)

Szavazok!
XoXo

Bri

***

Kegyetlen

Az ezüstszínű púdert apránként viszem fel a szemhéjamra, miközben Zoe hívására várok. A szempilláim felett fekete vonalat húzok kontúrral, majd miközben a spirált használom, anya nyit be a szobámba. Amikor meglát a tükörben, ajkait büszke mosolyra húzza, s végigsimít tűzvörös hajamon, ami hullámosan lepi el a vállamat, és egészen a hátam közepéig ér.

 - Gyönyörű, magabiztos nő lett az én apró kislányomból – szemei keserű szomorúságot tükröznek, melynek jól tudom mi az oka. Az egyetlen pici lánya felnőtt, s ezt elviselni nehezére esett.

 - Köszönöm, anya – mosolygok a csodaszép nőre, aki mögöttem áll. Minden arcvonásomat tőle örököltem, valamint a szemem színét is. Kicsit magasabbra nőttem tőle, de ez apa génjei miatt van.

 - Zoe a nappaliban ácsorog, ne várasd meg nagyon – emeli fel szemöldökét megrovóan. Én a meglepettség miatt teszem ugyan ezt. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk – Bár tudom, hogy van hozzá tehetséged. – mindkettőnkből kacagás tör ki.

Sietősen befejezem a sminkemet, majd egy utolsó pillantást vetek magamra. A combközépig érő méregzöld ruhám miatt a kékeszöld szemem most inkább zöld színben pompázik, mintsem kékben – állapítom meg magamban.

Ahogy kisétálok a szobámból, meglátom a kanapén várakozó barátnőmet, aki azonnal feláll, amint észrevesz engem. Sötétkék rövid ruhája nem teljesen fedi el combját, de a fekete harisnyával együtt elegáns hatást kelt. Elegáns, egyszerű és mégis csinos, ez jellemzi őt. Az arcán jellegzetes mosoly ül, amiről első pillanatban kiderítem, hogy közölni akar velem valamit, ami nem várhat. Miután megpuszilom anyát, kislattyogunk a lakásból, Zoe pedig már bele is kezd a mondandójába.

 - Noel mesélte, hogy mi történt tegnapelőtt. Zayn milyen egy sunyi alak – neveti el magát – Egyértelmű, hogy érdekli mi van veled. Nem értem ezt miért szégyelli – teszi hozzá, miközben beülünk a taxiba, ami egyenesen a Jaguarba visz. Amikor eszembe jut a szituáció, én sem tudom tovább visszafojtani a mosolygást, így elterül az arcomon.

 - Nem is tudom, hogyan találta ki a Mrs. Haggarty-s dolgot. Ha felhoznám előtte, biztosan ebből is kihúzná magát valahogy, csak mint mindenből – ingatom meg a fejemet szem forgatva. – De várjunk csak… Mióta társalogsz te Noellel? Főleg ilyen bizalmas dolgokról – nézek rá értetlenkedve. Zoe hirtelen megfeszül, a minket körülvevő légkörrel együtt.

 - Jaj, csak a könyvtárban találkoztunk, tudod…ő elég közvetlen típus – hadarja el gyorsan, ami gyanakvó hatást kelt bennem – Szóba került a történet, tudod ezek a hosszú és nehéz tanulásra szánt órák… ezt hozzák ki az emberből – legyint egyet, majd kínosan felkacag és megköszörüli a torkát. Vigyorogva felvonom az egyik szemöldököm és iróniával teli hangon megszólalok.

 - Aha, hosszú nehéz órák… értem én – zárom le a témát, mert megérzem, hogy kellemetlenül érinti. Viszont elkönyvelem magamban, ha ő nem hajlandó beszélni, akkor majd én kiderítem a dolgokat egymagam. Zoe sosem mesél a fiúkkal kapcsolatos ügyeiről, és kezdi komolyan felkelteni az érdeklődésemet, ami körülöttem folyik.

***

Akkor tűnik fel, hogy milyen rég nem járok ilyen helyekre bulizni, mikor odaérünk. Az emlékeimben az épületnek narancs színe van, most viszont kéken virít. Ahogy közeledünk, egyre több változást észlelek, de örülök neki, mindig szükség van az újításra. A hangosan dübörgő zenétől a szívem megugrik. A sötét égboltra vetített fénycsóva az egész területet kivilágítja, s így még hangulatosabbá teszi azt. A hideg levegő, átfúj a fekete vászonkabátomon, és érzem, hogy libabőrös leszek. A ködös, nyirkos idő miatt a hajam kezd benedvesedni, így egyre sietősebbre vesszük lépteinket. Csak néhány lépés, de egy ilyen ruhában éppen elég idő arra, hogy jégkockává fagyjunk. A pia, vagy más tudatmódosító szer hatása alatt lévő emberek, az épület mellet mosolyognak felénk, amikor Zoeval összenézünk, mindketten tudjuk, mire gondol a másik, így felnevetünk. A bejáratnál elővesszük a személyinket, majd ismerős arcok után kutatva mérjük végig a terepet. Óriási a tömeg, az emberek a zene ütemére tombolnak, nem épp a legnyugodtabb hely.

 - Mi a franc van már itt? – szólal meg Zoe idegesen, mikor a lábára lép valaki, én pedig csak kuncogok rajta. Viszont azt már nem tartom olyan szórakoztatónak, mikor az én lábfejemmel történik ugyanez.

 - Nézz már a lábad elé ember! – szisszenek fel a fájdalomtól, de a fájdalmat hamar váltja fel düh. Szerencséje az elkövetőnek, hogy pár pislogás után sikerül eltűnnie, amúgy nem élné meg a reggelt.

A pultot keressük tekintetünkkel, amit egy idő után ki is szúrunk. Idegennek érzem magam a helyen, semmi sem olyan már, mint régen, mikor a bandával együtt jöttünk ide. Az emlékek mosolygásra késztetnek, de amikor meglátom Nicolet és Briant rögtön észbe kapok. Azóta minden megváltozott. Noel kisfiús szőke haját azonnal észreveszem a tömeg mögötti ülőhelyeknél, a tipikus testtartása miatt pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az. Sose húzza ki magát rendesen, enyhén be van görnyedve a háta, de ez az ő esetében kicsit sem taszító, már el sem tudnám őt képzelni nélküle. Ez pontosan illik a nyugodt, lusta és hidegnek látszó természetéhez. Ő az, aki biztosan nem fog ma este táncolni, csak azért jár ilyen helyekre, hogy a haverjaival tölthesse az időt, és iszogasson kicsit, vagy szívjon valami komolyabbat a ciginél. Zoera nézve, látok valami furcsát. Először csak szórakozottan néz körül, de amikor meglátja, azt, akit én is, elmosolyodik, sőt, ha jobban megnézem, az arcán enyhe pír jelenik meg, amit talán eddig még sosem láttam.

Mikor odaérek Noel mellé, összeborzolom a haját, csak mert tudom, hogy mennyire gyűlöli ezt. Felháborodva fordul meg, és teszi ugyanezt, a tökéletesen beállított hajammal, ami a művelet után teljesen kócos lesz.

 - Megőrültél? – ripakodok rá kikerekedett szemekkel, de sehogy sem sikerül feldolgoznom, hogy tényleg képes volt megtenni.

 - Te kezdted! – mondja résnyire húzott szemekkel, azt amit talán oviban hallottam utoljára, ezért elvigyorodom. Néha azt gondolom, hogy az egyetemistáknak nem volt gyerekszobája. Zayn fejbe dob hógolyóval, most meg ez? – Egyébként sziasztok! – kellemesen mosolyog Zoera, aki zavarában csavargatni kezdi rókavörös fürtjeit. Úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy kettejük között szikrázik a levegő, várom a megfelelő alkalmat, hogy Noelnál kérdezzek rá, mi folyik itt, ha már a drága barátnőm képtelen elárulni nekem. Hamar elhessegetem a fejem fölött keletkezett felhőcskét, melyben elképzelem őket együtt. Zoe energikus és rugalmas személyisége, éppen ellentéte Noel nemtörődöm, laza stílusának. Noel barátja, Eric is megjelenik mellettünk egy kis idő után. Nem tudok róla sokat, de az eddigiek alapján elég szimpatikusnak tűnik. Zoe jóban van vele, egy szakra járnak, és gyakran is beszélgetnek, talán rajta keresztül ismerte meg Noelt is?

 - Zayn is itt van, tudtál róla? – kezdi el emelgetni a szemöldökét Noel, mire megforgatom a szemeimet.

 - Örülök – szólalok meg nemtörődöm stílusban. Igyekszem semmi érdeklődést nem mutatni a téma iránt, holott legszívesebben kiabálnék örömömben, majd megkérdezném, merre találom. A körülöttem lévők, még így sem hisznek nekem, mivel jól tudják mennyire nagy hatással van rám Zayn jelenléte. Hiába gázol bele minden alkalommal a lelki világomba, vagy hiába próbál elkerülni. Legbelül tudom, hogy igazából ő is így érez, akármennyire igyekszik az ellenkezőjét tanúsítani. A nagy tömegben állva szétnézek, természetesen abban a pillanatban őt látom meg, abba az irányba, amerre Noel néz. Zayn vagánysága, mindenkinek felkelti az érdeklődését, legfőképp ezzel a kisugárzással párosítva. Alfahímként általában az összes haverja az ő szavára ad egyedül, mindenki körüllihegi. Le sem veszem róla a szemem, csak akkor, mikor ő is rám néz. Nehogy már azt higgye, körülötte forog a világ, bár az én világom körülötte forog, erről viszont neki nem kell tudnia. Nincs egyedül, az egyik haverja, aki legtöbbször, most is vele van. A pult felé igyekeznek, de időközben Aaron irányt vált, és táncolni megy egy csajjal. Zayn egymagában támaszkodik a bárpulton, és várja az italát, amit megrendelt.

 - Veszek valami ütőset – említem meg, de közben figyelem, hogy Zayn ott áll-e még – Hozzak neked valamit? – kérdezem Zoetól, de nem figyel rám, inkább a mellettünk álldogáló szőke srácot pásztázza. Végül rám emeli tekintetét, ezt követően pedig a bárpultra.

 - Szeretném azt hinni, hogy nem Zayn miatt akarsz piát venni, éppen most – emeli fel a szemöldökét bizakodva, de abban a pillanatban elnevetem magam.

 - Azt hiszem, ismersz – kacsintok játékosan, majd sietve elindulok italért, nehogy elszalasszam az adódó alkalmat.

Lépteim bizonytalanok, torkomban gombóc keletkezik, és furcsa érzésem van, mégis vágyom rá, hogy végre a közelében legyek. A múltkori könyvtáros hazugság éppen jó ürügy, hogy szóba elegyedjek vele.

A rámenős pultos srác megkérdezi, mivel szolgálhat, én pedig kapásból rá vágom, hogy egy vodkanarancsot kérek. Miközben engem néz, megnyalja alsó ajkát, és megrebben a szemöldöke. Mivel észreveszem, hogy bejövök neki, kicsit rájátszok. Csavargatom a hajamat és beharapom az ajkam. Nem néz ki rosszul, férfias arcvonásai pedig egyenesen helyessé teszik. Kapucsínó színű haja felzselézve, mozdulatlanul mered az égnek, fekete trikója miatt látszik az izmos karja. Színészkedem, úgy csinálok, mintha érdekelne, de közben Zayn nyomába sem ér. Zayn mellettem figyeli minden egyes mozdulatomat, tekintete végigfut teljes alakomon, majd oldalra kapja a fejét. Árasztja magából a feszültséget, de miután megkapja az italát, sem hagy ott. Félek a szemébe nézni, félek megszólalni. Hosszas hezitálás után viszont megteszem, amit addig lehetetlennek tartok.
 - Mond csak, miért bámulsz? - intézi felém a szavait felemelt szemöldökkel.

 - Mi van? Én úgy vettem észre, hogy te nem veszed le rólam a szemed – háborodok fel . Zayn gondolkodás nélkül válaszol, mégis tökéletes visszavágónak bizonyul.

 - Elkenődött a sminked – húzza féloldalas mosolyra ajkait, győzedelmiesen. Figyelmen kívül hagyom ezt a megnyilvánulást, és próbálok keresni valamit, amivel őt is zavarba lehet hozni, bár végül arra jutok, hogy képtelenség. Mégsem akarok visszavonulni, törött lábú mókusként.

 - Beszéltem Mrs Haggartyval, a könyvtárossal – említettem meg, mire Zayn rám szegezi teljes figyelmét. – Nem tudott semmiféle táskáról… - játékosan elhúzom a számat, és várom Zayn reakcióját.

 - Pff jellemző…Azt sem tudja, mit beszél az öregasszony – köpte oda fapofával, egy csepp érzelem nélkül. Belekortyolok az időközben megérkezett italomba. Ez már nevetséges.

 - Nem tudom miért szégyen bevallani, hogy önszántadból hoztad utánam a táskát. Nem tudnád elviselni, ha azt gondolnám, van szíved? – kérdezem hisztérikusan Zayntől, de ő továbbra is higgadt marad.

 - Elárulnád miről beszélsz?! – ráncolja össze a homlokát értetlenkedve – Menj már arrébb, eltakarod a fényeket! – forgatja meg a szemét, amitől futótűzként borul el az agyam.

 -  Zayn, nem tudom miért játszadozol velem. Bármit csinálsz, úgysem tudod leplezni, hogy kellek neked, mindenki észreveszi – próbálom túlordítani a dübörgő zenét, több-kevesebb sikerrel. Zayn cinikusan nevet fel, majd mikor visszanyeri komolyságát, ismételten felém fordul.

 - Most jól figyelj arra, amit mondok – néz mélyen a szemembe – Az elején bejöttél nekem, volt benned valami vadság, magabiztos voltál és ragyogtál. Most viszont olyan vagy, mint egy régi füzet. Használtak, majd eldobnak. Már nem kellesz nekem, kiégtél. Nem tudom másnak miért kellenél. – A szavakat, egyenként hangsúlyozza, hogy teljesen érhető legyen számomra. Szeme hidegséget tükröz, és szavai érzelemmentességet. Jól megnyomja azt a szókapcsolatot, ami még pár másodpercig visszhangzik a fejemben. „Nem kellesz nekem”. Eddig sosem hittem neki el ezeket, most viszont vége. Meghökkentem, hogy képes valaki ilyen kíméletlen dolgot, ekkora egyszerűséggel kimondani. Mondatai kegyetlenek és őszinték. Igazak, és elhiszem őket. Fájnak, belül összeroskadok, de erősséget mutatok, éppen azért, hogy lássa valami megmaradt a régi Roxból. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy igyekeztem nem sírni az emberek előtt. Összeszorított fogakkal is, de visszatartottam, belül zokogtam. Ettől érzelemmentesnek tűnhetek, gondoltam magamban. Most viszont megbántam. Elpusztultam belül, szétmarcangoltak, s így már hiába tűnök erősnek. Megpróbáltam elmenekülni az érzelmeim elől, mert talán megijedtem a saját gyengeségemtől, nem akartam beismerni, hogy én is ember vagyok. Hiba volt, hatalmas hiba. Akkor jöttem rá, hogy nem szégyen a sírás, mikor már képtelen voltam rá. Nehéz beismerni magamnak a tényt:”Egy jelentéktelen senkivé váltam.”

Zayn láthatóan próbál érzelmet leolvasni az arcomról, de nem hagyom neki. Egyszerűen csak összeszedem magam, és szótlanul, némán elsétálok mellette. Hátrahagyva azt, amit érzek iránta, nem gondolva arra, hogy mi lesz ezután.