9. Fejezet

Drága olvasóim! Megérkezett az új fejezet, mivel siettem vele, ahogy tudtam. Már nagyjából mindenből lezártak minket, úgyhogy remélem mindig sikerül ilyen hamar befejeznem a részeket. Jó olvasást kívánok hozzá!

***

Sajnálom

Egy bögre, forró kávéval ülök a konyhában, s nézem, ahogy anya sürög-forog, miközben csinálja a reggelit. A finom illatok bejárják a lakás minden szögletét, amitől egyre inkább éhes leszek. Az éjszaka folyamán sikerült kicsit lenyugodnom, ebben a pillanatban pedig mindent kitálaltam az anyámnak, és bevallom, sokkal jobban érzem magam ezek után. Furcsa érzés ez a megkönnyebbülés. Olyan, mintha az eddigi száz tonnás súly, amit cipelek, most a felére csökkent volna, kevesebb a teher. A gond az, hogy még mindig van, amitől minél hamarabb meg kell szabadulnom. A gondolatok, amik cikáznak a fejemben, összezavarnak, úgy érzem, kell valaki, aki megmutatja mit is kell tennem. Annyi kérdést szeretnék feltenni a tapasztalt felnőttnek, aki éppen a sajtot reszeli az ínycsiklandozó pizzára, hogy inkább nem szólalok meg, hagyom, hogy a csend beszéljen.

 - Tudod, hogy kettejük közül kit szeretsz jobban, igaz? – kérdezi anya, de tekintete még mindig az ételen van, éppen a sütőbe teszi be. A kérdés elgondolkodásra késztet. Igazából nem szeretném elveszíteni egyiket sem. Nem vagyok szerelmes Nathanbe, de még sem tudom azt mondani, hogy nem szeretem, szeretem, csak nem úgy. Fogalmam sincs… Zaynről szinte semmit sem tudok, bizonytalan vagyok vele kapcsolatban. Nem tudom mit érzek iránta, de szeretnék vele lenni, akár most is. Megbántottam, talán sosem bocsájt meg nekem, ami elszomorít, de talán túl tudom tenni magam ezen. Hisz csak két csók csattant el közöttünk, érzelmek még nem fűzhetnek hozzá. A testi vágy mellett semmit nem tudnék felhozni. Viszont legbelül tudom, mit kell tennem. Attól még, hogy nem vagyok biztos Zaynbe, nekem szakítanom kell Nath-tel. Én ezt nem Zayn miatt teszem, hanem saját magam miatt, és ezután kezdhetek el csak gondolkodni, hogyan tovább.

 - Az már biztos, hogy nem vagyok szerelmes Nathanbe – szólalok meg egy kis idő után – Zaynről pedig azt sem tudom, hogy megbízhatok-e benne, úgy érzem, titkai vannak. Furcsa ez az egész, nem is tudom – szürcsölök bele az előttem pihenő koffeinbombámba, ami már szinte hideg.

 - Beszélned kell Nathannel, minél előbb, most ez a legfontosabb – mondja, miközben rám pillant. – Utána pedig rendezheted a Zaynes ügyet. Ő sem tudott rólad sokat, mégis megbízott benned, de te eljátszottad a bizalmát. Nem is értem miért nem szóltál neki előre – rázza meg a fejét hitetlenkedve, majd kiveszi a sütőből a kész pizzát. Teljesen igaza van, ha tiszta lappal indítok, akkor nem alakulhatott volna így.

 - A hónap végén beszélek Nath-tel, már elterveztem – hörpintem le az utolsó korty kávémat, és mikor végeztem erősen lecsapom a bögrét az asztalra.

 - Nem Rox, ma fogsz beszélni vele, méghozzá délután – jelenti ki megtagadást nem tűrően. Elkeseredésemben és szégyenemben lesütöm a szemeimet. Az egész beszélgetés hullámszerűen lezajlik a fejemben. Ekkor látom be, hogy tényleg meg kell tennem, ezért megadóan bólintok.

 - Rendben – nyögöm ki keserű hangvétellel.

Közvetlenül a beszélgetés után remegve nyúlok a telefonomért és tárcsázom Nathan számát. Az első kicsöngés után megfordul a fejemben, hogy inkább leteszem, míg nem késő, de akkor felveszi. Jókorát nyelek, de képtelen vagyok megszólalni, lefagyok.

 - Rox? – csendül fel a fiú, kételkedő hangja a vonal végéről, amitől összerándul a gyomrom. Idegességemben az alsó ajkam harapdálom, majd mikor már úgy érzem muszáj, megszólalok.

 - Szia, otthon leszel ma? – kérdezem, úgy hogy közben reménykedek az ellenkezőjéről.

 - Persze, általában itthon vagyok vizsgaidőszakban. Miért kérdezed? – szólal meg hamar, de ebben a pillanatban rájövök, hogy igenis ma fogom neki elmondani, hiába próbálom halogatni. Hangom egyik percről a másikra teljesen megváltozik, a bizonytalant felváltja a magabiztos hangsúly. Nem fogok tétovázni, ennek minél előbb meg kell történnie. Ha nem akar többé látni, fájni fog, de belenyugszom. Nem én tehetek róla, hogy egyszerűen képtelen vagyok szerelembe esni.

 - Ha nincs ellenedre, meglátogatlak ma, szeretnék beszélni veled – mondom, miközben a hajamat csavargatom. Arcomon enyhe, hamis mosoly jelenik meg, amivel félelmemet igyekszem elrejteni. A csevegésünk a beleegyezés után véget ér, pontosan egy óra múlva derül ki minden, amit eddig próbáltam eltitkolni, vagy megjátszani. Hogy a színjátékom mennyire hihető, azt Nathan fogja nekem elmondani.

Az elkészülésem körülbelül abból áll, hogy nézem az arcom a tükörben, és gondolataim furcsa irányt vesznek. Egy tükör nem is azt mutatja, amit a társadalom lát.  Egy tükör nem tudja megmutatni, hogy mit érzek, ő csak a külsőségekre megy, holott akik ismernek sokszor képesek erre. Minden embernek van egy saját kisugárzása, de az előttem lévő tükör ezt nem mutatja meg nekem. Arra a következtetésre jutok, hogy olyan, mint egy idegen, aki életében először lát, és azután soha többé, így megismerni sincs lehetősége. Pedig minden egyes nap megnézem magam benne.

A rettegés átjárja az egész testem, s így indulok el saját végzetembe, amivel talán az utolsó hímnemű "ismerősömet" is elmarom magam mellől.

***

 - Gyere csak be – nyitja ki a közös lakásunk ajtaját Nathan, ami a szónoklatom után már biztosan nem marad közös. Az illatok, a bútorok mind eszembe juttatják azt, amikor még megvoltunk egymás mellett, amikor még eszembe sem jutott szóba hozni ezt, amit most szeretnék. Igazából abban az időben, nem gondoltam, hogy egyszer ez lesz velünk, sőt közös jövőt terveztem, mert hittem benne, hogy amit akkor éreztem, az igenis szerelem. Naiv voltam, de később rájöttem, hogy nincs meg köztünk az a bizonyos tűz, és beleuntam a várakozásba, már nem úgy mosolyogtam, mint régen és ez szemet szúrt neki.

Nath kifejezetten furcsa, amit rögtön észreveszek, mintha nem is az az ember állna előttem, akit megismertem, túlságosan távolságtartó, ami megijeszt. Talán ő is ezt érzi hónapok óta? Miután leülök a kanapéra, ő pedig a vele szemben elhelyezkedő puffra, kis habozás után, de beszélni kezdek.

 - Hogy vagy manapság? – legszívesebben fejbe vágnám magam egy péklapáttal, de a látványa felébreszti bennem a félelmet, ezért képtelen vagyok már az elején azzal kezdeni. Nathan felemeli a szemöldökét, majd ismeretlen mosollyal az arcán megszólal.

 - Köszönöm megvagyok, de gondolom nem ezért jöttél – mondja, iróniától csöpögő hangon, ami aggodalmat kelt bennem. – Nos, elmondod, amit szeretnél? – érdeklődik. Az arcom biztosan tükrözi azt a meglepettséget, amit ezzel a pár mondattal okoz. Nem szívesen kezdek bele, de ez a hangvétel kiűzi belőlem a határozatlanságot.

 - Sokáig halogattam, ezt a beszélgetést, mitöbb a végsőkig, de azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjam. Sajnálom Nathan, de ez nekem nem megy! – bököm ki végül semmitmondó tekintettel.

 - Miről beszélsz, Rox? - teszi fel a kérdést, de meglépő módon, arcán semmi érdeklődést nem tanúsít, sőt még döbbenetet sem tükröz.

 - Már nem érzem azt, amit régen, vagyis… Valójában sosem voltam szerelmes beléd. Naiv kislány voltam, nem is tudtam mi az a szerelem, nézd Nathan én próbáltalak megszeretni, és ne értsd félre, nem benned van a hiba, hanem bennem! Nem tudok rád úgy tekinteni mit jövőbeli partnerre. Sajnálom, tényleg rettenetesen sajnálok mindent – beszélek megkönnyebbülve, mégis mikor Nathan arcára nézek, összeszorul a szívem.

 - Most meg kellene lepődnöm igaz? – kérdezi keserűen mosolyogva. – Tudod, két okból nem megy. Szerinted nem vettem észre, hogy nem csukod be a szemed, mikor csókolózunk? Én éreztem, hogy valami nincs rendben, mégis vártam a magyarázatodat, mert bíztam benned, egészen idáig. A másik pedig, hogy Nicole mindent elmondott, és a minden alatt tényleg azt értsd, hogy MINDENT. – Tudom, hogy tovább akarja mondani, mégis megállt, hogy lássa a reakciómat. Ajkaim elnyílnak szavai hallatán, nem hiszek a fülemnek. Nicole tényleg képes volt mindent kipakolni, mikor azt hittem a barátnőm? – Itt nem az a baj, hogy nem érzed azt, amit én, hanem az, hogy hülyére vettél. Reméltem, hogy adsz a kapcsolatunknak, annyi méltóságot, hogy nem csalsz meg a hátam mögött, de úgy látszik, hogy te erre is képtelen vagy! Én nem így ismertelek meg – fejezi be, de arcáról semmit sem tudok leolvasni, érzelemmentesnek tűnik, ami rosszabb, mint amire számítottam. - Nem ebbe a lányba szerettem bele.

 - Én tényleg el akartam mondani Nath, de valahogy…. – Nem hagyja, hogy befejezzem, hanem a szavamba vág.

 - Valahogy mi?! Könnyebb volt elsiklani a dolgok felett és hazudni, igaz? – emeli fel a hangját, ami egyáltalán nem vall rá. Feláll és összeszorítja öklét, a méregtől megfeszül az állkapcsa. Szeme sokkal jobban csillog, mint általában.

 - Nath, én… - állok fel én is, majd a kezemet a vállára helyezem, de hamar hátrál egy lépéssel.

 - Csak menj el, kérlek – mondja, de eközben nem néz a szemembe, hanem lehajtja a fejét – Rád sem bírok nézni. – Szavai ezer tűként hatnak rám, szúrnak és fájdalmat okoznak, de tűröm, mert tudom, hogy megérdemlem. Undorító vagyok, mindenkiből csalódást váltok ki. Csupán pár nap kellett, hogy tönkretegyem a saját életemet.

 - Sajnálom – nyögöm ki utoljára, majd kirohanok a lakásból. Úgy érzem, hogy annyira elvagyok most keseredve, hogy még a könnyeim se törnek utat maguknak, hanem az üresség fájdalma járja át egész testem. Üveges tekintettel nézek magam elé, viszont mozogni nem tudok. Szomorú naphoz híven, nem elég, hogy sötét van, az eső is zuhog. Kapucnimat a fejemre húzom, de semmit sem ér. A sminkemet és a hajamat tönkreteszi az égből csöpögő víz, de ebben a pillanatban már az sem érdekel. A jéghideg cseppek eláztatják minden ruhámat, én pedig futni kezdek. Csak futok és futok, de olyan gyorsan, mintha üldöznének. Talán a problémáim azok...