10. Fejezet

Drága olvasóim! Szerintem még épp időben hoztam a részt, nem lett egy hosszadalmas, de igyekszem hamar a következővel szolgálni. Nekem még egy teljes hétig iskola van, de remélem nektek jól telik a szünet. Az előző bejegyzésre nagyon kevés megtekintés érkezett, és nem értem, hogy miért, viszont remélem erre több jön. Boldogsággal tölt el, hogy még a felénél se jár a történet, és már 78 ember rendszeresen olvassa a blogot, szerintem ez elképesztő eredmény, sosem gondoltam volna, hogy valaha eljutok idáig, ezt mind-mind nektek köszönhetem. Érdekel a véleményetek a résszel/bloggal kapcsolatban, tehát bátran írhattok negatív, illetve pozitív dolgokat is, mindig elszoktam fogadni. Jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

***

Csalódás

A napok olyan gyorsan telnek, mint máskor a percek, és bennem egyre nagyobb lesz a kérdőjel Zaynnel kapcsolatban. 
Az elmúlt hét történései azt mutatják, hogy ez a banda, sosem volt az, aminek én láttam. Rengeteg dolog megváltozott, amiből rájöttem, hogy a bomba mindig ott volt körülöttünk, a „baráti” társaságunk körül, már csak egy kis szikra hiányzott, hogy az egészet szétrobbantsa, úgy ahogy van. 
Ebben az esetben én voltam az a szikra, és ez ellen semmit sem tehettem. Képmutatások, kibeszélések, áskálódások, csak ennyi kellett, és rájöttem, senkit sem ismertem igazán. Nicole és Brian külön váltak a csapattól, és legtöbbször együtt láttam őket, mindketten levegőnek néztek, aminek az okát még mindig nem tudom, hisz nem emlékszem, hogy tettem volna ellenük bármit is, amivel kiérdemeltem ezt, sőt nekem lenne miért neheztelnem Nicole-ra, de már úgyis mindegy. Noel is otthagyta az egészet, és a délutánjait egy szőke hajú fiúval, Eric-kel töltötte, aki egy évvel alatta jár. 
A többiek, akikről még annyit sem tudtam, mint erről a három személyről, ott maradtak. Most négyen vannak, Christina, Dominica, Joan és Martin, két fiú és két lány. Nagyon kevés időt voltam velük, de ők is az akkori csapat részei voltak. Nos igen, ennyit a nagy barátságról, ennyit az összetartásról, szerintem ennek végleg vége szakadt. Én egyetlen emberrel vagyok már csak beszélő viszonyban, ő pedig Noel, semmit sem változott, ő az egyetlen, aki önmagát adta végig. 
Sikerült jobban megismernem Zoe-t, sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen jóban leszünk, bár az első pillanattól kezdve sejthettem volna. Sok a közös bennünk, hasonló az életfelfogásunk, nem úgy mint Nicol-lal. Sosem értettük meg egymást igazán, és fogalmunk sem volt, hogy miért. Bár csak nehézkesen nyílok meg új ismerősöknek, igyekszem nem elmarni magam mellől az egyetlen lányt, akiben látom a lehetőséget, hogy egyszer talán tényleg BARÁTOK lehetünk. 
Nathan azóta nem keresett, amit teljesen megértek, viszont elszomorít, hogy ilyen gyorsan véget ért, megbántam, hogy hagytam tönkretenni a barátságomat, egy elátkozott szerelem miatt, amiből végül semmi sem lett. De ilyen az élet, rosszul cselekszünk, majd megbánjuk azt, de akkor rádöbbenünk, hogy visszafordítani már sehogy sem lehetséges.

Akárhányszor próbálok beszélni Zaynnel, úgy tesz, mintha nem hallaná. Látni sem akar. Nem hagyja, hogy elmondjam, amit már régóta szeretnék. Én látok valamit a kapcsolatunkban, valami megmagyarázhatatlant, ami arra ösztönöz, hogy ne adjam fel. Ha látná a dolgokat az én szemszögemből, talán megértené, de erre sajnos semmiképp sincs lehetőség. Sokat agyalok rajta, hogyan tudnék közelebb férkőzni hozzá, legalább csak annyira, hogy végighallgasson, de néha azt hiszem már veszve van az ügy, azonban itt még nem adom fel.

A folyosót ráérősen végigszelve közeledek a könyvtárhoz, hogy kikölcsönözzek egy tíz kilós könyvet, amiből majd tanulok. Miközben elhaladok az ismerős arcok mellett, némelyiknek intve köszönök, s mosolyt erőltetek az arcomra. Amikor benyitok az ajtón megcsap a régi könyvek tipikus illata, amik az első egyetemi évemet idézik fel bennem. 
Mrs. Haggarty, aki intézi a könyvekkel kapcsolatos ügyeket, mosolyogva üdvözöl. Az idős hölgy a számítógéptől elszakítva tekintetét, hamar elmondja merre találom a tanuláshoz elengedhetetlen kelléket, mivel még sosem kerestem hasonlót. Miután megköszönöm segítségét, elindulok a megadott irányba, de akkor megpillantom Zaynt egy hatalmas papírkupac mellett. A hirtelen meglepettség miatt, gyorsan a könyvespolc mögé bújok, mielőtt meglát és elsiet a helyszínről. Azon kívül, hogy úgy érzem magam, mint egy óvodás, megfelelő pillanatnak gondolom, hogy végre beszélni tudjak vele. 
Egyik percről a másikra ott termek a mellette lévő széken és mikor észrevesz, már állna fel, de megragadom a vállát.

 - Csak hallgass végig, kérlek! – könyörgök neki, mert úgy vélem, ez talán az utolsó alkalom, hogy ilyen közel vagyok hozzá. Máskor mindig kerül, tehát lehetetlen bármit is elérni nála.

 - Miért tenném? Nem vagyok kíváncsi a szánalmas magyarázkodásodra! – emeli fel a hangerejét, mire a könyvtáros néni szem forgatva pisszeg neki. Végül a helyén marad, nem rohan el, csak néz rám, azokkal a gyönyörű mogyoróbarna szemeivel, amikben ez esetben csak megvetés tükröződik, szeretném visszakapni a régi pillantását, ami vágyakozó és szenvedéllyel teli. Talán végleg elrontottam?

 - Tudnod kell, hogy semmi sem úgy történt, ahogy gondolod. Fogalmad sincs róla, hogy mit éreztem Nath iránt – kezdem el mesélni a történetünket, de semmi érdeklődést nem látok rajta, ami elszomorít.  - Már régóta terveztem, hogy szakítok vele, de valahogy sosem volt erőm rá – fejezem be. Idegesen beletúr ébenfekete hajába. Már nem néz a szemembe, láthatólag kerüli a szemkontaktust.

 - Nekem ehhez semmi közöm – szólal meg kis habozás után. - Én csak azt tudom h megcsaltad őt velem, mégpedig a tudtom nélkül – mondja felháborodott hangnemben. Ha az arcára nézek, észreveszem, hogy mennyire átnéz rajtam.

 - De… - kezdenék bele, viszont nem hagyja. Te is akartad!

 - Vedd már észre magad Rox, mindenki neheztel rád Zoe-n kívül, szerintem ez nem véletlenül van  
így – szakít félbe lekicsinylő beszédével, amitől összeszorul a szívem. Arcát elfordítja, majd hirtelen feláll.

 - Nem sokat tudok rólad Zayn, de biztos vagyok benne, hogy titkaid vannak, amiket nem árulsz el, tehát szerintem egálban vagyunk – említem meg neki, ami miatt láthatólag felmegy benne a pumpa. Összeráncolja a homlokát, majd szólásra nyitja ajkait.

 - Nem tudom miről beszélsz, de akadj le rólam – ordít rám, mire Mrs. Haggarty idegességtől lángoló fejjel, közli vele, hogy fejezze be a hangoskodást a könyvtárában. Ahogy én is felállok megérintem a vállát.

 - Sajnálom! – Elfordított fejjel, semmivel sem foglalkozva, ridegen lelöki a kezemet, majd kiviharzik a helységből, egy hatalmas ajtócsapódás kíséretében. Ebben a pillanatban úgy érzem, mintha egy szakadék keletkezne kettőnk közé, amin lehetetlen átkelni, s azt gondolom már nem is fog menni. Egyik nap még mellettem áll, és érzem is őt, de a másikon, hiába áll mellettem, olyan, mintha mérföldekre lenne.

Pár percig némán, mozdulatlanul állok egy helyben, majd lassacskán sikerül felfognom mi történik. Mindenki sugdolózik körülöttem, ami jelen esetben borzasztóan zavar, szinte megőrjít, rólam beszélnek, a veszekedésről. 
A dús hajam arcomba lógva takarja el búskomor tekintetemet, ahogy lehajtott fejjel indulok ki az épületből. Végigrohanok a végtelennek ható folyosón, ami hosszabbnak tűnik, mint általában és egészen az udvarig meg sem állok. 
Ahogy kiérek a kapun a süvítő szél belekap élénkvörös hajamba, s a csípős hűvös végigfut egész testemen, ami következtében összébb húzom magamon a bőrdzsekit. A könnyeim utat törve maguknak gördülnek végig arcomon, majd végzetszerűen hullnak a semmibe. Mikor átgondolom az egészet rádöbbenek, hogy talán most vagyok a legszomorúbb egész életemben. Szégyen, bűntudat, és a visszautasítás üressége hozza ki belőlem mindezt. Minden tönkrement egy pillanat alatt.
Ahogy végignézek a kerten, ami tavasszal lélegzetelállítóan gyönyörű látványt nyújt, most elszomorítóan zord. A fák kopasz ágai között süvít a szél, s a formára nyírt bukszusok se a régiek. Délután hat órához híven az égbolt már sötétebb árnyalatokban pompázik, így a pár perce felkapcsolódott lámpák világítják ki az egész területet, ami épp elég ahhoz, hogy észrevegyem Nicole-t és Nathan-t, amikor tekinteteink keresztezik egymást, ajkaik találkoznak, és vad csókcsatába kezdenek. Ebben a momentumban a meglepődöttség tisztán leolvasható arcomról. Nathan felnéz a csókból, és figyeli a reakciómat, de elfordítom a fejem. Keserűen elmosolyodom, mert tudom miért teszi, tudom, hogy még engem szeret és ezzel próbál fájdalmat okozni, de a szánalmon és a csalódottságon kívül semmit sem érzek. Nath képe előttem abban a pillanatban apró szilánkokra törik. Szánom, hogy valaha is felnéztem rá, az intelligenciája miatt. Mindössze egy hét szükséges ahhoz, hogy az embernek teljesen megváltozzon az életfelfogása, és a világszemlélete, az egészet egy festményként látom magam előtt, amit keretbe foglal az idő, valamint a tapasztalataim. Nicole a barátnőm volt valaha, vagy a naivitásomnak köszönhettem, hogy így gondoltam?

A csókot befejezik, de úgy tesznek, mintha észre sem vennének, csak állnak tovább kézen fogva, én pedig haza indulok, vagy bárhová, ahol elbújhatok a problémáim elől, amiket sehogy sem vagyok képes megoldani.