8. Fejezet

Sziasztok! Még pont nem csúsztam át a határidőn, és megérkezett a fejezet. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Ma láttam, hogy már 68-an vagyunk. Eszméletlenek vagytok, de tényleg. Nem tudjátok mennyire boldoggá tesztek ezzel. Gondolom észrevettétek, hogy új a kinézet, amit jómagam csináltam, viszont nem fejeztem még be, mert rettenetesen kevés volt az időm, de szerintem holnap még átállítok pár dolgot és be is fejezem. Az esetleges hibákért pedig előre elnézést kérek, lehet szólni, ha találtok valamit. Jó olvasást drágáim! :) <3

***

Épp most csesztem el

Illedelmesen kopogok a mosdó ajtaján, s amikor nem kapok választ, egyszerűen benyitok. A tükörnél ráérősen frissítem a sminkemet, ami abból áll, hogy újra felviszek az arcomra egy kis pirosítót és megerősítem a füstösnek ható szemfestékemet, majd egy elégedett mosolyt villantok. Amikor visszateszem a kellékeimet egy újabb kopogást hallok.

 - Jöhetsz! - kiabálok az ajtó előtt álló, ki tudja kinek. Ezután fogom magam és kecsesen kisétálok a helységből. Egy számomra teljesen ismeretlen szőke csaj halad el mellettem, majd becsapja maga után az ajtót, ami hangos csattanással engedelmeskedik neki.
Ahogy kiérek, egyetlen egy személyt keresvén nézek szét a lakásban, de viszonylag hamar megtalálom őt. Zayn csak néhány méterre van tőlem, egy világosbarna, felzselézett hajú sráccal beszélget, óriási beleéléssel, és amint észreveszi, hogy végeztem egy sármos mosoly jelenik meg az arcán, ami hatására a szívem a torkomban kezd dobogni az üvöltő zene ütemére. Egy utolsó mondatot intéz a fiú felé - úgy, hogy közben le se veszi rólam a tekintetét -,aki ezután hamar elsiet. Egy helyben állok és fogalmam sincs mit csináljak, megmozduljak-e, vagy sem. A kezem erőtlenül hullik ledermedt testem mellé, csak nézem őt. Őt, akiről szinte semmit sem tudok, mégis összeköt minket valami megmagyarázhatatlan. Zayn sietős léptekkel halad felém, én pedig megsemmisülve szobrozok a helyemen, de közben majd meghalok a vágytól, hogy megérinthessem.
Kizárom a külvilágot, kizárólag a közeledő Zaynre fókuszálok. Próbálom magam erősnek mutatni, mint amilyen valójában vagyok, de ezt váltja ki belőlem. Amint előttem terem hatalmasat nyel, majd kezemért nyúl, s úgy csókol meg, hogy közben végig szorítja azt. Ajkaim remegnek, egész testemet valami ismeretlen érzés járja át, ami megbolondít.

A csók teljesen eltért az elsőtől, azt inkább a vadság jellemzi, de ez most érzéki és lágy, lassú, mégis tökéletes. Szabad kezemmel felzselézett hajába túrok, ezért egy halkabb morgás hagyja el a száját, de nem szakad el tőlem. Hosszú percekig tépjük egymás ajkát, de egyszer csak egy pohárcsattanás miatt, egészen hirtelen térek észhez.

Nathan felé terelődnek a gondolataim, úgy csinálok, mintha már nem lenne, pedig ott van, és a lezáratlan ügyem is, amit egyedül én ismerek, na meg anya. Viszont a társadalom csak azt tudja, hogy együtt vagyunk. Tenyeremet a mellkasára helyeztem és fáradtan kezdtem tolni magamtól, ami következtében ajkaink elválnak

 - Zayn, megláthatlak minket – csúszik ki a számon, viszont akkor észbe kapok, hogy már megint hülyeséget csinálok. Hiszen Zayn semmit sem tud a Nathannel való kapcsolatomról, ő is csak egy áldozat az undorító ügyemben, ami miatt egyre inkább besározom önmagam. Most pedig elárulom magam, innen már nincs visszaút, a magyarázkodás csak rontana a helyzetemen.

 - Miről beszélsz? Nem értem, hogy ez miért probléma - értetlenkedik szemöldök felvonva. Elbizonytalanodom, amikor a szemébe nézek, joga van mindent tudni. Sosem éreztem még magam ekkora szemétládának, mint ebben a pillanatban. Hazudok, elhallgatok dolgokat, és megcsalom a barátomat? Ennek most azonnal véget kell vetnem, míg nem késő. Kétségbeesésembe egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat. Csupán a zavarodottság és a szégyen jellemzi testbeszédemet

 - Zayn ez így nem mehet tovább, mondanom kell valamit - nyögöm ki, de a hangom eltompul és olykor meg is akad, képtelen vagyok túlordítani a dübörgő zenét. - Menjünk ki, mert itt még a saját hangomat sem hallom - ajánlom fel neki, ő pedig egyetértően bólint, de arcára láthatóan kiül a kíváncsiság. Mihelyst kiérünk az udvarra összeráncolt homlokkal beáll velem szemben és zsebre teszi a kezét.

 - Hallgatlak. - Tekintetét az enyémbe fúrja, amitől még inkább elönt a szégyen. Nem tudom mi lesz a reakciója, de előre rettegek tőle.

 - Eddig féltem elmondani... És bevallom kerültem is a témát ameddig lehetett, de ez így nem helyes - mondom akadozva - Nekem barátom van! - fejezem be a szónoklatot kis hezitálás után, mire Zayn arca eltorzul. Kínosan felnevet, és pár másodpercig néma csöndben marad, de már nem néz a szemembe.

 - Ez valami vicc? - csendül fel hitetlen hangja, állkapcsa megfeszül. Szó nélkül maradok és tétlenül állok, egyszerűen egy hang sem jön ki a számon, akármennyire is próbálom megmagyarázni.

Idegesen a hajába túr, szemében látszik a mindenek felett járó düh, amit a hirtelen mozdulataiból ítélve le akar vezetni. Kezével, mintha valamit keresne, amin megteheti ezt. Azután pedig az előtte pihenő asztalt, tele poharakkal és italokkal, kíméletlenül felborítja.
Kikerekedik a szemem amikor látom, ahogy érintkeznek a földön található kavicsokkal, s millió apró szilánkká lesznek. A hangos csattanásra mindenki felénk emeli a tekintetét. A kíváncsi pillantások jelen helyzetben az őrületbe kergetnek, és ahogy a kertben meglátom a banda tagjait, köztük Brian örömittas mosolyát, összeszorul a szívem. - Nem akarlak látni többet, és tudod mit? Cseszd meg! - Szavai sebet ejtenek rajtam, akár a kés. Fáj, de csakis az én hibám. A fejemben sok minden megfordul, de nem adok neki hangot. Most mondhatnám, hogy már nem szeretem Nathant, hogy szakítani készülök, de mivel nem tettem meg, ezen nem lehet szépíteni. Mindenki bűnösként néz rám, pedig nem tudnak semmit, mégis egyet értek velük. Bűnös vagyok.

 - Hé, seggfej azt hiszem a poharak nem ártottak neked - ordít oda Zoe, a ház tulajdonosa, aki eddig Brianékkel beszélgetett, de Zayn rá sem hederít, hanem miután lekicsinylően rám néz, fogja magát és lelép a helyszínről. A zene elhallgat és egyre jobban lehet hallani a tömeg moraját. Én még mindig sokkos állapotban állok ott. Zoe-nak, mintha feltűnne, hogy a bulija igazából már az elejétől kezdve halálra volt ítélve. Szerintem fogalma sincs róla, mire vállalkozott. Pedig a részeg fiatalok egyenlőek egy sima atombombával. - Emberek, a bulinak vége, mindenki húzzon el! Halljátok? - kiabál még mindig mire kezdenek szállingózni az emberek.

Zoe mellettem terem és megfogja a vállam. Nem ismerem őt, mégis megbízhatóbbnak tűnik bárkinél, a "barátaim" közül.  - Mégis mi történt, Ro? - teszi fel a kérdést, amire egyszerű, mégis mindent elmondó választ adok.

 - Éppen most csesztem el mindent - mondom neki, majd lassan elindulok haza. Lábaimra, mintha húsz kilós súlyok nehezednének, lépkedek. Úgy érzem, hogy én vagyok a világ legkegyetlenebb embere és van is benne valami. A könnyeimet nem sokáig tudom visszatartani, így sírok, amikor senki sem lát. A teljes hazaút ezzel telik, könnyeim szaporán folynak végig arcomon, majd a semmibe hullnak, mintha sosem léteztek volna. Minden végtagom fáj. Nem így terveztem ezt a bulit.

Igaz, hogy az anyák megérzik, ha a gyermekükkel történik valami. A lakásból fény szűrődik ki, tudom, hogy még nem alszik. Ahogy benyitok rögtön megpillantom őt az ajtóban. Hatalmas ölelésben részesít, pedig ennek a szeretetnek még a felét sem érdemlem meg. Zokogva borulok nyakába, s eközben végig fut az agyamon, hogy ő az egyetlen, aki megért engem. Megtörölgeti könnyektől nedves arcom, s egy puszit nyom a homlokomra, de nem szólal meg, mert tudja, hogy most nem lennék képes beszélgetni. Vigasztalóan simogatja a hátamat, aminek kellemes hatása csillapítja fejfájásomat. Miután veszek egy forró fürdőt, félholtként esek be anya mellé az ágyba, és alszom át az egész éjszakát, de csak mert megnyugtat a közelsége. Annyira jól esik, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak, bármikor számíthatunk a másik önzetlen segítségére.