28. Fejezet

Drága olvasóim! Immár 135-en gyűltünk össze, ami elképesztően jólesik. Mint ahogy mondtam, sosem hittem, hogy az előző blogom után, ez ekkora sikernek fog örvendni. Csak nektek köszönhetem ezt, senki másnak. Mint ahogy azt is, hogy harmadik helyezettként végeztem a Blogger Awardon, mindenkinek hálás vagyok a voksokért. Nagyon imádlak titeket, ugye tudjátok?! A DTD sajnos nem nyerte meg a legkedveltebb designblog kategóriát, de reméljük jövőre majd sikerül. 

A napokban, mint láttátok, privát üzemmódba váltottuk a blogot, de szerintem mindenkinek szembetűnik, hogy ennek mi is az oka. Ez a végleges kinézet, ami szerintem elképesztően gyönyörű és különleges lett. Mircsi érdeme minden, itt is szeretném neki megköszönni ezt a csodálatos küllemet, amit varázsolt nekem. Egyre tehetségesebb és tehetségesebb lesz! És annak ellenére, hogy már az idegein táncjóoltam a folytonos követelőzésemmel, ez lett az eredmény. Szerintem megérdemel egy kalapmegemelést. A karakteres oldal bővült egy személlyel, ha látni akarjátok, hogy ki az, nézzétek meg. Itt még lesznek változtatások, szóval ez a menüpont nincs teljesen befejezve. Valamint készül még egy könyvborító, és egy szerkesztett kép a Chat alá, amit majd Lexie fog elkészíteni. Alig várom!
Na, nem is húzom tovább az időt, hiszen érkezik az új fejezet.

Mindenkinek jó olvasást kívánok! Remélem tetszeni fog, a más szemszögből megírt rész. Érdekel a véleményetek, mivel eddig csak Rox nézőpontját írtam le, most ez kicsit más lesz.

***

Xoxo Bri

A múlt zargatása

*Annabelle szemszög*

Rengeteg fájdalmas gondolat gyötör, még mindig rémálmaim vannak a baleset miatt, és mialatt abban reménykedem, hogy kiesnek életem legkínzóbb pillanatai a fejemből, még erősebben belém vésődnek. A kín az ütközéskor, Zayn arca, ahogy próbál kijutni a teherautó mellett, de már tudja, hogy lehetetlen, ahogy rám néz, összeszorított fogakkal és fájdalmat sugárzó gyönyörű szemeivel. A saját sikolyom kísértve tér vissza minden egyes nap, amikor lehunyom a szememet, és önmagam démonaival küzdök. A szüleim tanácsára folyamatosan pszichológushoz jártam, de semmit sem tudott segíteni a helyzetemen, merthogy amikor felidéztem a momentumokat, újra és újra átéltem mindent. Akkor rájöttem, hogy semmi más nem tudja elfeledtetni velem ezeket a keserves emlékeket csak Ő, az, aki a legjobban emlékeztet rá, és a közös baklövéseinkre.

Mindig belevittük egymást a rosszba, és próbáltuk élvezni a fiatalságunkat, felelőtlenül és kockázatosan éltünk, mert akkor éreztük igazán azt, hogy létezünk. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy valami ennyire megváltoztathatja a felfogásunkat.

A szüleim nagyon féltettek engem, mivel rálátásuk volt a cselekedeteimre, igaz olyan durva részleteket még ők sem tudtak, mert úgy döntöttem, jobb, ha elhallgatom előlük. Hiába próbálkoztak azzal, hogy megállítsanak, tudták, hogy csak akkor fogok leállni Zaynnel együtt, ha tanulok a saját hibáimból. Fogalmam sem volt, hogy ekkora hiba valaha is bekövetkezhet.

Tisztában voltam vele, hogy Zayn nem lesz képes majd végignézni a haldoklásomat. Ismertem a múltját, és tudtam, hogy az anyukája ugyanilyen körülmények között ment el. Hatalmas trauma volt a fiúnak, tizenkét évesen, hogy figyelemmel kellett kísérnie az anyja folyamatos leépülését a kóma alatt, mikor rákos volt és válságos helyzetbe került. Zayn úgy érezte, hogy a történelem megismétli majd önmagát, és menekült saját végzete elől.

Nem számítottam másra, tudtam, hogy amikor felébredek az eszméletlen állapotból, ő már nem lesz ott. A státuszom nem volt stabil, és amikor a szívem majdnem teljesen leállt, Zayn megfutamodott. Fogalma sem volt róla, hogy végül sikerült megmenteni az életemet. Megértettem őt, nem tudtam hibáztatni emiatt, mivelhogy én is ugyanígy tettem volna. Megbeszéltük, hogyha netán valamelyikünkkel olyan dolog történik, hogy kórházba kerül, és haldoklik, a másik nem fogja siránkozva végignézni, merthogy akkor boldogtalan lenne. Megígértettük egymással. Mi, a kapcsolatunkban végig azon voltunk, hogy vidámak, és mindennél boldogabbak legyünk, és az elválást sem terveztük másképp, szóval jólesett, hogy betartotta a fogadalmát.

Azonban valami varázslatos dolog történt, és Isten úgy döntött, hogy ad nekem még egy esélyt arra, hogy éljek.

Sokáig tartott, még felépültem, mindemellett a sérüléseim teljesen begyógyultak, ez idő alatt végig azon kattogott az agyam, hogy megkeresem Zaynt, amint talpra állok, de amikor jobban átéreztem az ő helyzetét, rájöttem, hogy nem szeretnék ráijeszteni, miközben abban a tudatban éli mindennapjait, hogy meghaltam. Nem akartam olyan váratlanul érkezni, hogy sokkos állapotba hozzam, ezért bátorkodtam felkeresni Bethany-t. Mivel elég szabad szellemű a lány, szinte senki sem tudja, hogy hol tartózkodik éppen, ezért nem volt egy könnyű menet a felkutatása, ám végül sikerült. Megbeszéltem vele, hogy előre tájékoztatja Zaynt a felállásról, s csak azután érkezem én a képbe.

Eltelt egy év, mégis minden a szerencsétlenség napjára emlékeztetett, ezért igyekeztem változtatni a gondolataimon, és a kinézetemen egyaránt. A régi, barnás-vöröses tincseimet átfestettem hidrogén szőkére. Először elég drasztikusnak tűnt az átalakulás, de már kezdek hozzászokni, ráadásul nem is áll olyan rosszul, mint amilyenre számítottam. Szerencsére a családom mindenben támogat, számíthatok rájuk, és a megérésükre egyaránt. Egykeként a teljes figyelmüket rám szentelik, ezért talán néha már túlzásba is viszik a törődést. Anya például a mai repülőútra, tíz szendvicset csomagolt. Szerintem azt hiszi, hogy a lánya egy elefánt.

A taxiból kilépve, hat óra utazás után végre ténylegesen megérzem lábam alatt a talajt. New York ugyanolyan, mint San Francisco, csak nagyobb verzióban, rengeteg felhőkarcolóval, valamint nevezetes épületekkel, és végül, de nem utolsó sorban kevés friss levegővel. Zayn nem esett át túl nagy környezetváltozáson, amit megértek, hisz mindig is imádta a termetes városokat, szóval úgy véltem nem lett belőle egy tanyasi ember, aki hobbiszinten földet művel. Ajkaimra mosoly szökik, amikor lelki szemeim előtt megjelenik Zayn gumicsizmában, egy kapával a kezében.

Nem sokáig vagyok képes mosolyogni, mert ahogy közeledek a lift felé, térdeim remegni kezdenek. Bele sem merek gondolni, hogy milyen lesz majd látni Őt, ilyen hosszú idő után. A szívem szaporán veri a mellkasomat, mintha nem sokáig tudna már bent maradni, s közben a kezemet ökölbe szorítva az ajtóhoz emelem. Csakhogy gyorsan meggondolom magam, majd úgy döntök, hogy inkább a testem mellett pihentetem. Sosem voltam az a lámpalázas típus, ő mégis mindig tudta, hogy hogyan hozza ki belőlem a félős kislányt, és ez most sincs másképp. Rettegek, hogy nem úgy reagál, ahogy én azt megálmodtam, ezért az idegességem már körömrágásig fajul. Felidéztem magamban igézően barna szemeit, amik mindig ajkaival együtt mosolyogtak, miután valami pimasz viccet ejtett ki rajtuk. Imádtam ébenfekete tincseit, amik rendszeresen a látószervébe lógtak, és legtöbbször kócosan ágaskodtak a feje búbján. Akkora örömöt érzek, amiért ezt most újra lehetőségem van látni, hogy a sírhatnék kerülget.

Még nem vagyok kész arra, hogy ezt ismét megtapasztaljam. A retikülömből előhalászom a kis tükrömet - az időhúzás érdekében -, hogy lecsekkoljam a piros rúzsom és a sminkem többi részét, hogy vajon minden a helyén van-e, vagy lefojt az egész a fenébe. A végén még Zayn azt hiszi, hogy egy pandával van dolga. Sosem volt állatbarát, csak a kutyákat szereti, abból is a nagyobb fajtákat. Valahogy nagyon más irányba keveredett a képzeletem, és amikor azon kapom magam, hogy saját személyemet megállás nélkül állatokhoz hasonlítom, úgy döntök, hogy megemberelem magam.

Igyekszem összeszedni minden bátorságomat ahhoz, hogy végre meg tudjam tenni. Az imént kivett tárgyat visszacsúsztatom a táskámba, majd egy hajigazítás után kétszer kopogok az ajtón.

Másodpercek és egy „Ki az?”  után megjelenik a bejáratnál az a bizonyos személy, aki életem legtöbb boldog pillanatát okozta, s közben a legrosszabbakra emlékeztet. Mindig is egy ilyen kettős érzés uralkodott bennem vele kapcsolatban, hisz ha valakit szeretsz, tudod, hogy ő az, aki a legnagyobb fájdalmat okozhatja. A bizalmammal a kezébe adok egy kést is, amiről ő dönti el, hogy használatba veszi-e, vagy sem.

Zayn arcvonásai megfeszülnek, ahogy könnyes tekintetem találkozik az övével. Egy minutumra lefagy a sokk miatt. 

Semmit sem változott, mégis rengeteget, a haja már nem kócosan éktelenkedik a fején, hanem felzselézve, gondosan beállítva. Az eddig baba sima arcát borosta fedi, és sármosabb, mint valaha. Hihetetlen, hogy egy év alatt vált teljesen férfiassá a kisugárzása, mivel én még azt az énjét ismertem, amelyik, ha mosolygott abszolút  kisfiúnak látszott. Megtámaszkodik az ajtófélfában egyik kezével, a másik még a kilincsen pihen, ajkai elnyílnak a döbbenettől, miközben minden lehetséges érzelem az arcára van írva. Ijedtség, meglepettség, öröm és fájdalom egyben. Feszülten kezdi rágni alsó ajkait, mint mindig, amikor ideges, végül beleharap, hogy rábírja magát a befejezésre. Tehetetlenül a hajába túr, pillantása zavart, mintha nem is hinne igazán a szemének. Ez az első alkalom, hogy ennyire bizonytalannak látom őt, látható, hogy nem érzi magát magabiztosnak, mint ahogy az tőle megszokott. Próbál megszólalni, hatalmasat nyel, majd lehunyja a szemét, de megszabadítva őt a kellemetlen első szótól, inkább én nyitom szólásra a számat.

 - Mi az? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott - sütöm el létezésem alatti leglaposabb humortöredékét, de eléri a kellő hatást. Zayn először furcsállóan néz rám, majd felfogja, hogy mire értem.

 - Úr Isten - szótagolja az orrnyergét dörzsölve - A morbid humorod még a régi - Kínosan felnevet, majd szeme újra végigfut rajtam.

Egy idő után már kezdem kellemetlennek hinni azt, hogy ott pislogunk egymásra meredve, bár nem merünk közelebb lépni a másikhoz, mert annyira elképzelhetetlen, hogy ez tényleg a valóság. 

 - Beengedsz, vagy álljak itt kint? - teszem fel ironikusan a kérdést, ő meg, mint akinek eszébe sem jutott ez a lehetőség, tétovázva elengedi a kilincset, hogy szépen lassan beslattyoghassak a nyílászárón.

Utasít, hogy foglaljak helyet a kanapén, én pedig teljesítem a kívánságát. Feszültebb vagyok, mint gondoltam. Alig merek megmozdulni az ülőhelyemen, a hátam, szabályosan derékszögben ki van húzva, a kezemet a combomon pihentetem, akár egy hercegkisasszony. Zayn le sem veszi rólam a szemét, fogalmunk sincs, mit mondjunk, hiszen annyi minden kavarog a fejünkben, hogy nehéz lenne egy dolgot kiválasztani közülük. Az óra kattogása az egyetlen, ami megtöri a szinte már zavaróan nyomasztó csendet. Zayn a fotelben ülve, kissé oldalra hajtott fejjel fürkészi az arcomat, ami még mindig könnyes a meghatódottság miatt.

Fáj, hogy mi, akik mindig tudtunk miről beszélni, most némán bámuljuk egymást. Fáj, hogy minden egyes alkalommal azon voltunk, hogy a hangtalanság ne legyen kínos, s ez jelen pillanatban szertefoszlott tervekként lóg a semmiben, ugyanis a szótlanságunk aggasztóbb, mint valaha. Nem kell Zayn szájából hallanom, hogy tudjam, amit egykor közösen felépítettünk, már romokban hever. Az a valamikori jelen, amiben éltem, észre sem vettem, de múlttá vált, mint ahogy Zayn szemében is múlttá váltam, és akármennyire is tartozik ez a normális élet körforgásába, nekem borzasztóan rosszulesik, hogy ilyen könnyedén túltette magát rajtam. Mit is vártam? Abban a hitben élte az életét, hogy nem vagyok az élők között. Igyekeztem belül ugyanaz maradni, aki rég voltam, ámde körülményesebb, mint terveztem, főleg úgy, hogy más nem törekedik. Mindenki továbblép, én pedig beragadok, mint egy antik szekér az iszapos talajba.

 - Bell, miért nem jelentkeztél? - Zayn kérdése igen váratlanul ér, kizökkent a keserű elmélkedésemből, ezért felé kapom a szemeimet, amik mindeddig a semmibe meredtek. Az ő arckifejezése sem tanúsít többet fájdalomnál és csalódottságnál. Fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak erre, hisz teljesen jogosan kérdezi. Ha akartam volna időben lépni, megtehettem volna, de féltem. Rettegtem, hogy Zaynt úgy lássam, amilyen állapotban akkor volt, összetörve, s a saját lelkiismeretével viaskodva. Azzal viszont még nehezebb lett volna megbirkózni, ahogy lát engem szétesni. Fel kellett épülnöm fizikailag és lelkileg egyaránt az újbóli találkozáshoz. Mindkettőnknek időre volt szüksége.

 - Zayn, én… - Nem vagyok képes befejezni, akármennyire is próbálkozom. Zayn tudatában volt, hogy miért nem, mivelhogy ismert annyira.

 - Hónapokon keresztül azt hittem, hogy halott vagy, aztán most betoppansz. Még fel sem fogtam, mi van. Mit vársz tőlem, Bell? - tárja szét a kezét tanácstalanul. Azon van, hogy minél hidegebbnek tűnjön, noha a testbeszéde teljesen mást mond, mint a szavai. Szempárja sokkal jobban csillog, mint általában, állkapcsa feszül, és lerí róla a végeláthatatlan szomorúság. Ez az egyetlen ok, ami miatt nem esnek rosszul a hozzám vágott szótagok.

 - Ne hidd, hogy csak neked volt nehéz - pillantásom eszeveszettül az övét keresi, majd mélyen az íriszeibe nézek. Ismét hosszas hallgatás száll a szobára, csak az a különbség az előző, s e között, hogy már nem kellemetlen, mivel arra várok, hogy Zayn mondjon valamit. Nézem, ahogy idegesen a hajába túr, ismételten, lábán hangtalanul és feszülten dobol, keresi a szavakat.

 - Sajnálom.

Tudom, hogy mit akar ezzel, tudom, hogy, mint mindig, most is egyedül akarja cipelni a terhet, mert reflexből ezt teszi. Nem szeretné, hogy más is annyira szenvedjen, mint ő, ezért elviszi a balhét. De erre most nincs szükség, nem kell, hogy minden az ő vállán nehezedjen, nem engedem.

 - Mégis mit sajnálsz? - Kissé indulatosabban, ráförmedve szólalok meg, ezért sikerül őt annyira meglepnem, hogy teljes figyelmét nekem szentelje. - Ne próbálj mindent magadra vállalni, a baleset kettőnk miatt volt. Ha nem terelem el a figyelmedet, semmi sem lett volna, ezt mindenki tudja, csak te nem akarod elfogadni, hogy most nem minden a te hibádból történt.

Zayn szemei kikerekednek, miközben engem hallgat, mintha el sem hinné, hogy én így vélekedek a helyzetről.

 - Én hagytam, hogy eltereld a figyelmemet - akadékoskodik tovább dühösen.

 - Zayn… - Próbálom megállítani a folyamatos önmarcangolását, ám sikertelenül.

 - Majdnem megöltelek, és te azt mondod, hogy nem az én hibámból történt? - Hitetlenkedve összeráncolja a homlokát, azt mutatva, hogy nem hiszi el, amit mondok. - Ne próbálj meg vigasztalni csak azért, mert elfogult vagy velem kapcsolatban - emelkedik fel a fotelről ingerülten, de még mielőtt túlzásba esne, követem a példáját, és erőteljesen átölelem őt. Tisztában vagyok vele, hogy mindig csak így volt lehetséges lenyugtatni őt. A döbbenet miatt nem viszonozza rögtön, csak némi totojázás után.

Egy olyan ismeretlen és fagyos érzés fogad, amivel most találkozom először. Az emlékezetemben úgy élt, hogy Zayn karjai megnyugvást és biztonságot tudtak nekem nyújtani, most azonban távolinak és idegennek érzem, ezért hamar meg is szakítom. Nem akarom, hogy ez legyen. Nem akarom, hogy az elmémben megmaradt jóleső illúziók semmissé váljanak.

Amikor Zayn már lecsillapodik, körbevezet a házban, amíg idióta és elhanyagolható dolgokról járatjuk a lepénylesőnket. Megmutatja a rezidenciájának mindegy egyes szegletét. Én csak ámulok és bámulok, tudniillik a lakás gyönyörű, azonfelül ízléses, ám ötletem sincs, miért ilyen tiszta. Valamilyen okból kifolyólag akármennyire vizuális kaliberű vagyok, nem tudom elképzelni, ahogy Zayn takarít. Elég terjedelmes fantáziával rendelkezem, de azt nem vagyok képes befogadni, hogy az ő kezében egy porszívó van.

 - Mi ez a béna vigyor? - kíváncsiskodik a fiú két pislogás után, majd hanyatt vágja magát a franciaágyán.

 - Elképzeltem, ahogy portalanítasz - mondom, ugyan nem sikerül kibírnom nevetés nélkül. - Vagyis csak próbáltam. - Zayn összevont szemöldökkel, s homlokráncolással ül fel az ágyon.

 - Pedig hidd el, nem öntisztító a lakás - motyogja cinikusan. - Bár, ha van ilyen, akkor kérlek, értesíts. Érdekelne.

Mosolyogva állok előtte, zsebre dugott kézzel. Örülök annak, hogy az ironikus poénjai még mindig ugyanazok. Közben késztetést érzek, hogy körbenézzek a szobában, ezért ide-oda lépkedek, amíg meg nem pillantom az éjjeliszekrényen a képemet, amit az egyik buli előtt készített rólam. Halvány szórakozottság mutatkozik meg az arcomon. Végül is, találtam valamit, ami velem kapcsolatos. Jóleső érzés fog el, mikor nézem, hogy ezen a hajam még vöröses színben pompázott. Megannyi relikvia tör felszínre az agyamban a fotót fürkészve. Életteli kacajok, szemérmes kézfogások, felejthetetlen csókcsaták, lopott érintések, emellett szenvedéllyel végződő veszekedések. A három év, amíg együtt voltunk, egy filmként pörög le előttem. Ez nem egy olyan film, amit lejátszanak a moziba, majd nagy sikert arat, ez a mi filmünk, a közös emlékeinkkel, a sajátos érzéseinkkel. Érdekel, hogy Zaynben még élnek-e ezek a percek, vagy csak én őrzöm féltett kincsként. Sosem vallaná be, ha így is lenne. Egy évébe telt, még képes volt kimondani azt a bizonyos „sz” betűs szót.

 - Örülök, hogy azért nem felejtettél el teljesen - emelem felé a fényképet, mire kínosan nevetve a tarkójára helyezi a kezét, én pedig leülök mellé az ágyra.

 - Egy ilyen vörös hajat nehéz elfelejteni - Zayn beismerő vallomása nem sikerül túl lehengerlőre, ezért a könyökömmel oldalba bököm.

 - Miért, szőkén már elfelejtesz? - biggyesztem le ajkaimat, szomorúságot álcázva.

 - Annyira azért nem áll szarul.

 - Ezt felfogom dicséretként. Köszi.

Zayn felszabadultan elterül az ágyon, én viszont úgy ülök a szélén, mint aki karót nyelt. Rettenetesen foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon Zayn talált-e valaki mást, mióta nem hallott felőlem. Tolakodónak és indiszkrétnek tartom csak úgy feltenni, mintha lényegtelen lenne. Sokáig csak rezzenéstelenül gondolom át az összes variációt amit válaszolhat, és igyekszem összeszedni a bátorságomat, hogy megtegyem. Félek a választól, összetörnék, ha tudnám, Zayn más lány mellett találta meg a boldogságot. Egy dolog ösztönöz, az az egy pedig minden kételyemet eloszlathatná. Ez pedig a nemleges válasz lehetősége.

 - Zayn megjött az imádott nővéred! - szűrődik be Bethany jól ismert, karakteres hangja a hallból, félbeszakítva ezzel engem. Mintha egy jel lenne arra, hogy ne tegyem meg, amit szeretnék, ellenben nem foglalkozom vele, belevágok.

 - Van most barátnőd? - A szavakat hangsúlyozom emellett lassan ejtem ki ajkaimon. Próbálkozom minél világosabb lenni, elkerülve ezzel a félreértéseket. Kiterített lapokkal játszom, mivel úgy érzem, tudnia kell, miért kerestem fel ennyi idő után.

Zayn arca rezzenéstelen, nem mutat érzelmeket, ezért nem is adja meg azt az alternatívát, hogy tudjam, mire számítsak. Sokat habozik mielőtt választ ad nekem, ami miatt kezdek türelmetlenné válni.

 - Nincs. - Amint kimondja, egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, akkor is, ha nem néz közben a szemembe, mert éppen az ágyon fetreng. El sem tudom képzelni, mit csináltam volna, ha megtudom, hogy másba szerelmes. Amikor elindultam erre a hosszú útra, meg sem fordult a fejemben, hogy ez is megtörténhet, csak meggondolatlanul cselekedtem, mint ahogy mindig szoktam. Éreztem, hogy semmi sem a régi már, de reményt adott az, hogy még nem lépett százszázalékosan tovább.

Egyik percről a másikra Zayn felül az ágyon, tekintete a mögöttem lévő ajtón állapodik meg, szemei kikerekednek, s szinte kővé dermed. Amikor reflexből hátranézek, egy sötétvörös hajú lányt pillantok meg. Csak bámulnak egymásra, de az ábrázatuk mindent elmondd, amit kell. Hófehér arcbőre könnyektől nedves, kékeszöld szemében mély szomorúság ül, vegyítve a mérhetetlen csalódottsággal. Le sem tudom venni róla a pillantásom, ugyanis a kinézete teljességgel ugyanolyan, mintha a baleset előtti énemmel találnám szembe magam, és ez megrémiszt. Csak a stílusunk az, ami különbözik, én mindig inkább sportosabb voltam, ő pedig a csinos kategóriába tartozik. Csak üveges íriszekkel pásztázza a fiút, ennek dacára mindent elárul Zayn arckifejezése. Gyorsan kapkodom közöttük a fejem, az egész csak szekundumok erejéig tart, nekem ennek ellenére óráknak tűnik. Zayn szeme mégis miért tükrözi azt, hogy sajnálja?

Lövésem sincs, hogy ki ez a lány, de rendesen levágta a hisztijét, az biztos.

Miután elfintorodik, sietve megtöröli a szemét az ökölbe szorított kezével, holott a cseppek csak szaporodnak orcáján, így inkább ugyanezzel a könnybe lábadt szemmel kirohan a lakásból, becsapva maga után a bejárati ajtót. A fülsüketítő csapódás még akkor is visszhangzik a fejemben, amikor Zayn megszólal, mielőtt még rákérdezhetnék, ki ő.

 - Mit keresett itt? - ordít ki a konyhába Beth-nek dühösen, aki csoszogva a küszöbhöz lépdel.

 - Ezzel a csajjal mindig összefutok a lépcsőházban - tárja szét a karját értetlenül. - Azt mondta beszélni akar veled.

 - Baszki - mondja idegesen, majd feláll az ágyról, és a fejét fogva fel-alá járkál a szobában. Furcsa őt így látni, hiszen egykor még az egyetlen, aki ilyen állapotba tudta hozni, az én voltam. Ekkor már kezdem sejteni, hogy a lánynak milyen szerepe van Zayn életében. - Ezt nem hiszem el.