3. Fejezet

Sziasztok drágák! Ahogy láttátok a blog szünetelt pár napot, bár nem tudom mi értelme volt. :D Na mindegy. Meghoztam nektek a 3. részt. Köszönök nektek minden támogatást, ami felém irányult az elmúlt napokban, nagyon aranyosak vagytok, és imádlak titeket. Az esetleges hibákért elnézést kérek. Remélem elnyeri a tetszéseteket, a véleményeteket pedig kíváncsian várom. Jó olvasást!

***

Kikapcsolódás

 - Mi van veled Roxanne? – veszi le rólam a fejhallgatót Nathan, mikor már betelik nála a pohár. Fél órája folyamatosan dumál hozzám, legalábbis mozog a szája, de csak most tűnik fel neki, hogy nem figyelek rá. Arcomat úgy fordítom, hogy ne kelljen szomorú szemeibe néznem. Az elején még minden annyira jó volt, én tényleg azt hittem képes leszek majd beleszeretni, de ez az egész egy szempillantás alatt egy rémtörténetté vált, amiből egyikőnk sem tud nyugodt lélekkel kiszállni.

 - Nem vagyok jól… - ajkait erőszakosan enyémre tapasztja és forrón csókol. Engem viszont nem a csók, hanem a bűntudat parazsa éget meg, amitől félő, egyszer meggyulladok. Felállok a kanapéról és úgy folytatom. – Ahogy az előbb is mondtam, nem vagyok jól, ezért anyához cuccolok, míg ez nem változik – jelentem ki, rettegve, hogy a szónoklatom nem bizonyul elég hihetőnek. Remegő kezeimet ökölbe szorítom, mert ebben a pillanatban legszívesebben ordítanék. Nem gondoltam volna, hogy végzetes hibát követek el azzal, hogy közös lakásba költözünk, pedig tudhattam volna, hogy ennek nem lesz jó vége. A fiú gyanakvóan összehúzza szemöldökét.

 - Eddig tökéletesen voltál. Egyáltalán mi bajod van? – kérdezi felháborodott hangnemben. Ő is feláll, így alakja felém tornyosodik. – Zavart vagy, napok óta nem tudsz aludni. Észrevettem, de vártam, hogy elmondd mi a probléma, csak most sem úgy nézel ki, mint aki meg akarja osztani velem. – Nem bírtam már tovább, én sosem sírtam még előtte, sőt senki nem látta a könnyeimet hullani, de ennek most vége. Adott az alkalom, hogy elmondjak neki mindent, rajtam a világ szeme, talán ez is a baj, hogy sosem szerettem, ha néznek. Nem vagyok elég erős, nem vagyok elég erős, hogy tönkretegyem őt. Nem és kész. A könnyeim szabad utat törnek maguknak és végigfolynak arcomon, majd visszafordíthatatlanul a semmibe hullnak, mintha sosem léteztek volna. Fejemet elfordítom.

 - Hé, baba, mi történt? – ölel át védelmezően a szerelmes fiú. Nem akarok beszélni róla, még akkor sem, ha próbálja kihúzni belőlem.
 - Nagyon stresszelek mostanában.
 – A suli? – Válaszul bólintok egyet. Szorítása erősödik, a karom rezzenéstelenül a testem mellé préselem, és hagyom, hogy vigasztaljon, annak ellenére, hogy nem is sejti mi miatt van.

***

Miután összeszedem néhány holmimat egy bőröndbe és elköszönök Nathantől – biztosítom a felől, hogy még látjuk egymást – és elindulok az anyám lakásához. Értesítettem a dologról és hazudnék, ha azt mondanám meglepődött. Már számított erre a fordulatra. Nem nagy a távolság a két hely között, mégis inkább a taxizást választom, a nagy bőrönd miatt. A tíz percet merengéssel töltöm. Átengedem magam a képzeletemnek. Hosszasan elidőzöm, ahogy nézek ki az ablakon, de igazából semmire nem figyelek a gondolataimon kívül, még az ablakon versenyző esőcseppekre sem. Megnyugtató látványt nyúlt az enyhe szemerkélés, s a tócsákon látszó vízgyűrűk folyamatos növekvése. Úgy elszívnék most egy szálat.

Az ajtó nyitódik, anya pedig boldogan ugrik a nyakamba, majd fojt meg. Én pedig jó gyermekként hagyom neki, annak ellenére is, hogy a szemeim már kidüllednek és levegőt is nehézkesen kapok az erős szorítástól, persze ezt nem veszi észre, így csak akkor lazít, mikor ő úgy érzi.

 - Olyan régen láttalak már. Te fogytál nem? – mér végig tetőtől talpig megbotránkozva. Természetes, mikor haza jövök mindig a fejemhez van vágva, hogy leadtam néhány kilót, pedig ez kicsit sem igaz, de már megtanultam együtt élni a helyzettel, így inkább nem mondok semmit csak megforgatom a szemem, mert tudom úgyis neki van igaza, és igen lefogytam legalább egy tízest, ezért most hízókúrára leszek fogva, ami kicsit sincs ellenemre, mert imádok enni.

A meghitt pillanatot a telefonom csörgése szakítja meg, amiért gyors iramban a kabátzsebembe nyúlok.

 - Rox, meggondoltuk magunkat, nincs kedvünk partizni, ezért elmegyünk karaokézni a megszokott helyre a bandával. Nem tartasz velünk? – csendül fel Nicole hangja lelkesen, aki csak válaszomra vár. Lopva anyámra nézek, mivel mindent hall a beszélgetésből. Noszogatóan bólint egyet. Anya mindig szereti, ha elmegyek pár órára kikapcsolódni, mert tudja, hogy általában teljesen felfrissülten és gondmentesen jövök haza egyes szórakozóhelyekről. Mégis úgy érezem pofátlanság lenne már első nap magára hagynom, majd mikor jobban belegondolok rájövök, hogy ez egy gonddal kevesebb lenne neki, nem kéne a panaszkodásomat hallgatnia.

 - Persze hogy veletek tartok, akkor ott találkozunk! – válaszolok végül, mintha meg sem fordult volna a fejemben, hogy kihagyom. – Ja, és hányra menjek? – jut eszembe hirtelen.

 - Este nyolc körül már lesznek néhányan – világosít fel. Ez pedig annyit jelent, hogy fél kilencre megyek, mert akkor már mindenki ott lesz. – Akkor ott – rakja le a telefont minden köszönés nélkül. Kedves.

Anya megragadja a bőröndömet és a lakásba vonszolja, én meg miután lerakom a kabátomat és a többi cuccomat otthonosan helyezkedem el a fotelban.

 - Nem furcsállta a dolgot? – hangzik el a kérdés anya szájából. Leesik, miről van szó, ezért nem is hezitálok a válaszom előtt.

 - De, nagyon is – gondolok vissza Nath arcára, mikor közöltem vele, hogy eljövök anyához. – Viszont… ha a közelében vagyok és így viselkedem, az megrémiszti őt – említem meg. Anya keserűen mosolyodik el, ahogy vasalja a frissen szárított ruhákat. Sötétbarna haja kontyba van kötve, vékony kezei szorgalmasan teszik dolgukat. Egy kék inget visel, és egy fekete cső farmert, ami tökéletesen simul formás lábaihoz. Annyira gyönyörű még mindig.

 - Nagyon szeret téged – jegyzi meg szomorkásan. Anyának mindig is szimpatikus volt Nathan, családtagként tekint rá, és szerinte teljes szívéből szeret. Állítása szerint csak a szemeibe kell nézni, miközben engem figyel, lerí róla, hogy én vagyok az élete. Igen, a fiú be is bizonyítja nekem, amit anya mond. Ezért olyan nehéz minden.

 - Apáról tudsz valamit? – nézek az órámra, ami azt mutatja, hogy lassan el kell kezdenem készülődni. A szüleim közös megegyezéssel mentek szét, mivel úgy érezték a kapcsolatuk ellaposodott és ezentúl külön utakon folytatják, mindez négy évvel ezelőtt volt, viszont azóta is folyamatosan beszélnek és szinte minden nap találkoznak. Szerintem még mindig szeretik egymást, szóval nem kevés kell, hogy újra összejöjjenek, anya viszont bizton állítja, hogy annak már semmi értelme nem lenne, én ennek ellenére, továbbra is szurkolok nekik.

 - Ő is jól van, nagyon elfoglalt – mosolyog rám anya. Mindig az, ha rólam van szó. Régen láttam már, biztosan van fél éve, mindig elkerüljük egymást. Ő dolgozik, én pedig egyetemre járok, így elég nehéz összehozni egy megfelelő időpontot, mikor mindketten ráérünk. Mégis, amikor lenne időnk egymásra, akkor sem használjuk ki. Nagyon különbözik a véleményünk, és néha elcsodálkozom azon, hogy az apám. Ahogy szereti az anyukámat dicséretre méltó, azonban apaként sosem állta meg a helyét. Mintha még mindig nem lenne érett a felelősségteljes szülőségre.

 - Gondoltam – állok fel, majd nyomok egy puszit anya arcára. – Indulok készülni – szólok, ezt követően pedig futólépésben haladok az elhagyatott szobám irányába, ahol gyönyörű rend uralkodik. Nosztalgikus hangulatba kerülök, amikor visszaemlékszem mennyi idő eltelt, mióta legutóbb jártam itt, azonban semmi sem változott, rajtam kívül. A halványzöld falak megnyugtatnak, a szőrös takaróval fedett ágyam még kívülről nézve is puhaságot sugároz, ezért késztetést érzek, hogy elterüljek rajta. A régi rajzaim - tény, hogy egyik sem felismerhető, mivel pocsékul rajzolok -, a nyuszis plüsseim, a posztereim, kedvenc előadóimtól, mind ugyanazok, amit még tizennyolc évesen kiraktam, és mintha meg sem lettek volna mozdítva azóta, pihennek megszokott helyükön, ahogy elrendeztem őket. 
Halvány mosoly jelenik meg arcomon, miközben végignézek mindenen, végül a bőröndömhöz lépek és kiveszem az esti viseletemet. A választásom egy sötétkék elegáns hosszú felsőre és egy fekete cicanadrágra esik. A tükörnél kihúzom a szemem fekete szemceruzával és halvány rózsaszín szájfényt kenek a számra. Hajamat kicsit összeborzolom, hogy ne tűnjön laposnak, de ekkor észreveszem, hogy késésben vagyok, ezért sietősebbre veszem lépteimet. Az ajtó előtt felveszem a fekete telitalpú bokacsizmámat, ami szegecsekkel van díszítve, majd elköszönök anyától és elindulok a karaoke bárba.

Belépek a bárba, ahol a már jól ismert vanília zamatos illata csapja meg orrom, kellemes hatást vált ki belőlem. Műmosollyal arcomon kérdezem meg a recepcióst, hogy hol foglaltak helyet a nevemre, aki közli velem, hogy az egész galériát kibéreltük. Meglepődök, hisz maximum tíz ember lehet itt, akkor meg felesleges az egész, hatalmas helyiség kiváltása. Odanyújtom neki a belépő árát, majd felmegyek a galériára, ahol nem várt látvány fogad. A megszokott csapat létszámának legalább háromszorosa nyüzsög fent, iszik, énekel, vagy éppen flörtölget az ellenkező nemmel. Brian fut oda hozzám, és karolja át a vállam idiótán vigyorogva. Részeg.

 - Rox, szeretnék veled beszélni, vagy.. inkább mást, például. – Nem érdekel a befejezés, fogalma sincs ilyenkor, miről beszél, ezért jobbnak látom, ha lerángatom magamról mocskos kezeit, és egyenként üdvözlöm a többieket, akiket ismerek, majd mikor ez is megvan leülök egy asztalhoz, Nicole elé. Elnézek válla felett, ahol azonnal megpillantom az udvariatlan fiút, aki fekete bőrdzsekiben és sötét farmerban feszít egy általam nem ismert csajnak, majd rám vezeti fagyos tekintetét. Amint észrevesz, inkább elfordítja a fejét. Összeráncolt homlokkal vonom kérdőre Nicolt.

 - Ez meg mi a francot keres itt? – Feltűnően tekint háta mögé, és int a fiúnak, aki viszonozza a cselekedetet. Visszafordul hozzám, és megrántja vállát. – Egyáltalán mit keres itt ez a rengeteg idióta? Azt hittem csak páran leszünk.

 - Ma van Koko szülinapja, ő hívta meg őket, de egész rendes a srác, volt alkalmam beszélni vele, nem mellesleg helyes is – áradozik a lány, mire csak megforgatom a szemeimet. 
Koko egy kigyúrt, undorító csávó, akin mindig napszemüveg van, hawaii mintás felső. Mindenen nevet, lehet az vicces, vagy halálosan komoly dolog is. Mit keresek én itt? – merül fel bennem a kérdés.

 - Aha, rendes – szólalok meg szarkasztikus hangnemben, és egyszerű mozdulattal felállok a székemből, de akkor Zayn lép a mikrofonhoz, és kicsit megpöcögteti. Elindítanak valami ismert, popzenét, ő pedig mosollyal a száján kezd bele. Nevetve ülök vissza a helyemre, és könyvelem el magamban, hogy ezt akkor is látnom kell, ha ez életem utolsó cselekménye. 
Egy kárörvendő vigyor jelenik meg arcomon, ami egy percre sem hagy alább. Végül is Zayn most készül leégetni magát. A fiú valami ultragáz szerelmes számot énekel, és jól szórakozik, hidegen hagyja, hogy a magasabb részeknél a rekedtes hangja kevésbé tiszta. Mindenki idiótán vigyorog, és néha még ő is elcsuklik, mikor elnevet egy-egy részt, de élvezi, hogy a középpontban lehet, és hogy minden szem rá szegeződik. A vége felé már konkrétan megpukkadok a nevetéstől, amiben a néhány pohár viszki is szerepet játszik. Ilyenkor azon is nevetni tudnék, ha valaki a kisujját mutogatná nekem. 
Kifejezetten aranyos, ahogy büszke fejjel lebaktat a „színpadról” a hatalmas tapsvihar közepette. Felállok és a cigis dobozommal együtt kimegyek az erkélyre, hogy kiszellőztethessem a fejem. Ahogy arcomat megcsapja az enyhe szellő, már nincs annyira melegem sem. A kilátás is rátesz még egy lapáttal, hogy jól érezzem magam, mivel gyönyörűek a városi fények, innen fentről. Karjaimat megtámasztom a korláton és meredt tekintettel figyelem a kocsik száguldozását, a fények váltakozását, az utca morajait. Kezembe veszek egy szálat, és nem is kell több, eszembe jut, hogy nem hoztam magammal az öngyújtómat. Már nyitnám az ajtót, de meg sem mozdul, mivel valaki megelőz, csak ő éppen kijutni készül. Engedem neki, hogy elfordítsa a kilincset így szembe találom magam vele.