Elköszönés, végszó

Kedves olvasóim!

Igaz, már több, mint egy hónapja megírtam a befejező részt, mégis vártam, hogy mindenki el tudja olvasni, aki nyomon követ engem. Remélem sikerült is, és az összes olvasóm észrevette a fejezetet. Bevallom, kicsit csalódott voltam, hogy csak 7 megjegyzés érkezett az utolsó szösszenethez, hiszen a 146 olvasó közül kétlem, hogy ennyien olvasnának összesen. 

Mindenesetre nem tudom elégszer megköszönni, hogy végig velem voltatok. Akadt egy két hullámvölgy a történet során, mikor is ihlethiányom volt, vagy pedig csak szimplán nem ment olyan könnyen, mint máskor. Olyan időszak is volt, amikor úgy éreztem, nem tudok azonosulni a történettel, és nem leszek képes befejezni. DE ti mellettem álltatok, és azt mondtátok, nem probléma, ha kicsit lassabban haladok. Hálás vagyok minden egyes megjegyzésért, vagy bátorító szóért, hisz ez az első blogom, amit szerintem igényesen végig tudtam vezetni. Nagyon jól estek a pipák, és mindenféle kritika, vagy hozzászólás. Nélkületek tényleg nem ment volna.

A fejléckészítőknek is nagyon köszönök mindent, akkor is, ha sokuk már nincs jelen a blogger világban. A drága bétámnak is, Madison Butler-nek aki mindig kisegített, amikor megakadtam, és mindig őszinte véleményt mondott. Köszönöm a designosomnak, MIRacle M.-nek, aki néha bétázott is nekem. Lexi-nek, akinek a tökéletes könyvborító a műve. Mercinek, a trailer-ért. Rengeteg mindent köszönhetek nektek. Illetve Azy-nek, aki bátorítása nélkül talán meg sem született volna a történet.

Azt a hírt szeretném még közölni, hogy nem fogok eltűnni ebből a világból. Az új történetemet már dolgozom ki, így azoknak, akik olvasni szeretnének még tőlem, javaslom, hogy ne iratkozzanak le, mivelhogy itt fogom közzétenni, ha már elérhető lesz a blog. Az alapok megvannak, már csak alaposan át kell rágnom magam rajta. Annyit elárulok, hogy teljesen más lesz, mint az I need more.

Viszlát a következő blog megjelenéséig.

31. Fejezet - Befejezés

Sziasztok! Nos, nem is tudom hol kezdjem, nehezen szedem össze a gondolataimat. El sem hiszem, hogy ez a pillanat is eljött. Több, mint két évig vezettem ezt a blogot, és most az utolsó részt teszem nektek közzé, nagyon furcsa, be kell vallanom. Hatalmas köszönettel tartozom minden egyes olvasómnak, azoknak, akik az elejétől velem voltak, és azoknak is, akik közben jöttek. Mindenért hálás vagyok. <3 (A címet nem én írtam el, hanem ez a fránya betűtípus nem fogadja el a hosszú "Ű"-t, ezért röviddel kellett megoldanom, hogy ne legyen csúnya.)

Na, de térjünk a lényegre!

Facebook csoport

(Érdemes csatlakozni, mivel néha kulisszatitkokat osztok meg, illetve a további történeteimet is ebben a csoportban vezetem majd.)

***

Xoxo Bri

Kihült csokis pite

 - Rox! - ordít át anya a konyhából, egészen a szobámig, mire felállok a könyveim mögül, s sietve a hang forrása felé indulok. Olyan üres a ház, csak mi ketten vagyunk anyával. Annabelle már nem várta meg, hogy beszélhessünk, de itt hagyta a telefonszámát, ha esetleg tartani szeretném vele a kapcsolatot. Anyának azt mondta, hogy elintézte azt, amit szeretett volna, és más dolga már nincs ebben a városban. Úgy hiszem, az anyai ösztön még ennyi külön töltött év után is előtört belőle, hisz két nappal ezelőtt éjszaka, mikor hazaértem Zayntől, csak csendben ült a szobában, és semmitmondó tekintettel bámult maga elé. Sosem felejtem el azt az arckifejezést, mérhetetlenül szomorú volt és elveszett, a saját házának a kellős közepén, talán még nem is láttam ilyennek őt soha. Sok mindent köszönhetek Annabelle-nek, de fogalmam sincs, miként kéne viszonyulnom hozzá. Nekem még időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt, ám utána biztosan fel fogom őt hívni.

Áthaladva a nappalin anya porcelánkészletét pillantom meg, ami egyre csak szaporodik. Fintorral az arcomon mustrálom őket, majd megszólalok.

 - Lassan már nem fér el ez a sok kacat a szekrényen - rázom meg a fejem hitetlenkedve.  Amint leteszi a pitét az asztalra, felém fordul, így rosszalló tekintetével találom szembe magam.

 - Neked semmi közöd a porcelángyűjteményemhez! - Fenyegetően felemeli mutatóujját, én pedig mosolyogva úgy döntök, hogy inkább nem erőltetem tovább a témát. Nincs hangulatom végighallgatni, hogyan érzi meg, ha valaki éppen hozzájuk nyúl. Anyu porcelánkészlete mindig is tabu volt a család többi tagja számára. Valamiért már azt is képes észrevenni, ha elmozdítjuk az egyiket, vagy csak rajta marad az ujjlenyomatunk. Hátborzongató.

 - Juj, pitét sütöttél? - fordulok az asztalhoz lelkesen, és beleharapok az egyik szeletbe, ami sikeresen megégeti a számat, ezért jajgatva vissza is helyezem a tálcára.

 - Ne kapkodj már, most vettem ki a sütőből - billent fejen anya a sütőkesztyűvel. Ezt követően mindketten nevetésben törünk ki.

 - Zayn imádja a csokis pitét - említem meg teli szájjal, majd a villámat egy újabb falatba szúrom.

 - Miért nem viszel neki is? - Anyunak csak a hátát látom, mert éppen szorgosan mossa el az edényeket, amiket felhasznált a pite elkészítéséhez. - Biztosan örülne egy kis meglepetésnek.

 - Legyek ilyen jó fej? - vezetem szemeimet a plafonra, majd mély gondolkodásba kezdek.

 - Igaz, az nem rád vallana.

 - Anya! - szólok rá erélyesen, mikor rájövök, hogy éppen most bunkózott le.

Na, most csak azért is elmegyek Zaynhez, és hozzávágok néhány szeletet, hogy anya büszke lehessen rám. Sosincs késő bizonyítani.

Ahogy eszembe jut az a bizonyos este, mosoly szökik a számra. Gondoskodott arról, hogy az a nap felejthetetlen legyen számomra. Talán mégis megérdemli ezt a sütit. Meg amúgy sem bírnám már sokáig, hogy ne érintsem meg, vagy ne üljünk csak úgy egymás mellett szó nélkül. Hihetetlen, hogy vele még az amúgy kibírhatatlanul unalmas pillanatok sem tudnak unalmasan telni. Mégis hogy vagy képes erre, Zayn?

Felkapom a csizmámat, valamint a kabátomat, és már ki is viharzok a lakásból, kezemben a kistányérral.

Maximum tíz perc gyaloglásra lakik tőlem, azon a sarkon fordulok be, amin ő is mindig szokott. Az agyam legmélyebb zugából előkerül az az emlék, amikor a buli után ráripakodtam, hogy miért követ, és kiderült, hogy igazából ő is erre lakik. Akaratlanul is mosoly villan meg az arcomon, hisz kérdéses, hogy kerültem-e már életem során annyira ciki helyzetbe, mint akkor. A buli, amikor kizártak minket az erkélyre, és annak ellenére, hogy én fel voltam háborodva, ő csak nyugodtan elszívta a cigijét, végighallgatva a hisztim. De hát már akkor is annyira nyomasztott a jelenléte, olyan nehezen szabadultam fel mellette. Az egyetlen ember, aki zavarba tud hozni. Az egyetlen ember, aki miatt borzalmasan ügyetlenkedem, mind a mai napig. És a legelső fiú, akibe bele tudtam szeretni.

Belegondolva még egy éve sem ismerem őt, mégis annyi mindent tudhatok magam mögött, annyi változáson mentem keresztül, és annyi minden megváltozott azóta. Akkoriban nem kezdődött jól a kapcsolatunk, már a legelejétől fogva gyűlöltem az arrogáns, beképzelt viselkedését, ami egyre csak fokozódott bennem, de idő közben szerelemmé alakult. Talán ez a büntetésem, amiért mindenkit elriasztottam magam mellől, aki rajongott értem, hogy egy olyan srácba szerettem bele, akivel mindig minden bizonytalan marad. Viszont ez az ártalmatlan bizonytalanság, az, hogy úgy érzem, bármikor kicsúszhat a lábam alól a talaj, nem rémiszt meg, inkább fellelkesít. Boldoggá tud tenni. Valószínűleg sosem voltam normális.

Ahogy bepötyögöm az ujjammal azt a bizonyos 37-es számot, egyre inkább felülkerekedik rajtam az izgalom, de amikor megjelenik mellettem egy néni, aki épp azzal küszködik, hogy kinyissa a bejárati ajtót, gyorsan kitörlöm. Biztosan nagyobb meglepetés lesz, ha a házból csengetek fel.

Az enyhén őszülő hölgy erős sminkkel, tartja nekem az ajtót, hogy bemehessek mögötte, amit egy kedves mosollyal nyugtázom, majd ahogy beérek, rögtön ráakadok a csengőre, és miután háromszor megnyomtam, kezdek ideges lenni. A portás felemelt szemöldökkel végignézi a szerencsétlenkedésemet, ezt követően pedig megszólal.

 - Segíthetek valamiben? - Mivel igyekszik a segítségemre sietni, közelebb lépek hozzá, és úgy döntök, megtudakolom, hogy Zayn itthon van-e.

 - Köszönöm. Meg tudná mondani, hogy a 37-es lakás tulajdonosa itthon tartózkodik-e? - veszem elő a legkellemesebb mosolyomat. A portás végigméri a kezében tartott listát, majd furcsa tekintetét rám vezeti.

 - De hiszen a 37-es lakás üres.

Hitetlenkedve meredek a középkorú férfira, aki azt próbálja nekem bemagyarázni, hogy az a lakás, amiben már többször voltam Zaynnel, nincs is kiadva. Egy percre elgondolkodtam a dolgokon. Rosszul mondtam volna az ajtószámot? Nem, az teljességgel kizárt! Hogyan is felejthetném el a számot? Összeráncolt homlokkal folytatom a társalgást.

 - Ez valami tévedés lehet - nevetek fel kínosan - Zayn Malik-ot keresem, aki a 37-es ajtó alatt lakik.

 - Hölgyem, mint mondtam, abban a lakásban nem lakik senki sem - erősködik tovább, amivel annyira felhúz, hogy akár egy kanál vízben meg tudnám fojtani.

 - Ne szórakozzon már velem! - fakadok ki kicsit hangosabban, és ingerültebben, mint előtte. - Ezek szerint tegnap nem is jártam ebben a házban?

 - Hölgyem, én nem tudok mást mondani, mint a valóság - marad teljesen nyugodt, sőt még egy halványabb mosolyt is látok megbújni az arcán. - Kérem, ha nincs keresnivalója itt, hagyja el az épületet.

Amint ezt egy az egyben kijelenti, köpni nyelni nem tudok. Konkrétan kiraktak a barátom házából, azzal az indokkal, hogy nincs itt keresnivalóm. Mégis mit képzel ez az ember?

Mindjárt felhívom Zaynt és megkérdezem, hogy mi a fene folyik itt, de előtte kimegyek ebből a helyiségből, mert nem bírok tovább egy légtérben lenni ezzel a pofátlan emberrel.

 - Menjen a fenébe! - mondom az arcába, de továbbra is csak fapofával bámul rám, én pedig fogom magam és nagy iramban elindulok az ajtó felé.

 - Várjon egy percet! - kiabál utánam, én pedig szem forgatva, de visszafordulok, mégis azon tűnődöm, mi a fenét akarhat még tőlem. - Ön Roxanne Goodberg? - Cinikus mosollyal bólintok egyet, míg várom, hogy azt is megkérdőjelezze, hogy én létezem-e. - Van itt magának egy levél - nyúltja felém, én meg meglepődve, mivel erre számítottam a legkevésbé, hezitálva fogom meg azt. - Egy Zayn Malik nevű fiatalember hagyta itt, és szerette volna, ha átadom magának - mosolyodik el, mintha ezzel elintézhetné az előbbi udvariatlan viselkedését. Viszont engem még véletlenül sem hat meg. - Ma költözött ki, ahogy látom - olvassa le a jegyzetről, amit minden bizonnyal egy kollégája írt neki. Megrökönyödve veszem tudomásul, hogy Zayn elköltözött ebből a háztömbből, anélkül, hogy szólt volna nekem. Mégis inkább úgy teszek, mintha teljesen természetes lenne, hisz ez az alak nem láthatja rajtam, hogy nincs minden rendben, mi több egyáltalán nem vágyom arra, hogy hosszabb beszélgetésbe kezdjünk. Végighallgatom, amit mond, majd gyorsan el is iszkolnék, de eszembe jut, hogy a sütit nem kéne végigcipelnem az egész városon. Meg amúgy sem tudom nem észrevenni, hogy a bácsi konkrétan követi a szemével szerencsétlen ételt. Némi töprengés után ezért úgy döntök, hogy a pultjára helyezem, mikor tudom, hogy nem érdemli meg. Nos, az az arc, amit ekkor vág, mindent elárul.

Furcsa érzés kerít hatalmába, a kezemben tartott levél kapcsán, amire csak annyi van írva, hogy „Roxanne Goodberg-nek”. Gondolom Zayn leírta benne az új címét. Azt hittem mindent megbeszélünk, de úgy tűnik, ez csak az én oldalamról működik. Alig várom, hogy leszidhassam Zaynt emiatt.

Amint kiérek a ház elé, elindulok a hazafelé vezető úton, s közben kíváncsiságból feltépem a borítékot, de ahelyett, hogy egy címet látnék, egy teljes oldal írott szöveg fogad. Kikerekedett szemekkel, kapkodva hajtom szét teljesen a lapot, hogy bele tudjak olvasni a tartalmába. A kezem remegni kezd, miután megpillantom az első mondatot, de folytatom, egy hatalmas, nehézkes nyelés után.

Szia Rox,

 Amikor ezt olvasod, én valószínűleg már a repülőn ülök, ami Európa felé tart. Először biztosan nem érted majd, mi ez az egész, de próbálkozom mindent megértetni veled. Igazából nem tudom, hogyan kéne megfogalmazni ezt a szart, sosem voltam jó ebben, szóval kérlek, nézd el nekem.

Az apám új állást szerzett, és úgy gondolta, hogy ez egy új élet kezdete lehet. Úgy határozta el magát, hogy az új életéből viszont nem szeretné kizárni a két gyerekét. Bethany csak azért ugrott be a napokban, hogy átrágjuk a dolgokat ezzel kapcsolatban,még ha ezt utólag is tudtam meg. Végül utolsó percben hoztunk egy döntést, miszerint adunk a faternak egy esélyt. Mindez olyan hirtelen, olyan váratlanul történt, hogy még fel sem dolgoztam, de azonnal cuccolnom is kellett. Már csak anyám miatt is meg kellett tennem. Megígértem neki, hogy mindig a család lesz az első, és annak ellenére, hogy apám ezt nem tartotta tiszteletben, én kötelességemnek érzem

Most biztosan ki vagy akadva, hogy miért nem szóltam erről, tulajdonképpen jogos is a felháborodás, de így láttam a legjobbnak. Ha újra láttalak volna, mielőtt elmegyek, valószínűleg képtelen lettem volna egy lépést is tenni, meg amúgy is minden alkalommal az ágyban kötünk ki, és búcsú szex után biztos, hogy vittelek volna magammal, ha akarod, ha nem. Ezt viszont nem tehetem meg a családommal, sem veled. A búcsúzás nem tartozik az erősségeim közé, de ha jól tudom, neked sem.

Figyelj Rox, tudom, hogy gyűlölni fogsz, de még csak most jön a neheze. Mivel Európa egyik messzi országába költözünk, nem lenne alkalmunk sűrűn találkozni. Én nyomom az egyetemet, és keresek valami állást, ami elvonja a figyelmemet rólad. Neked is ott a suli, ott vannak az őseid, a barátaid és mindenki, aki fontos számodra, minden oda köt. Persze rajtam kívül.

Így pedig képtelenség lenne folytatni, nem? Mi értelme van, ha nem lehetek folyton melletted, ha nem védhetlek meg, mikor bajba kerülsz - ami valljuk be, sűrűn előfordul - vagy ha nem foghatom meg a lapos segged, amikor csak szeretném? Megőrülnék a féltékenységtől, mert tudom, mindenkinek te kellesz, és amennyire megbízom benned, annyira ismerem a srácokat.

A telefonomat bele kellett dobnom a legközelebbi folyóba, mert ahogy magamat ismerem, már az útról felhívtalak volna, hogy gyere velem. Nem tudsz majd elérni, de én sem foglak téged keresni többé.

Tudnod kell, hogy mindig is nagyon bosszantottál, már először, amikor megláttalak. Rohadt makacs vagy, szinte sosem értettem, mit miért teszel, legtöbbször az érzelmeid ellentétét cselekedted. Próbáltad magad erősnek mutatni, miközben egy apróság miatt annyit agyaltál, mint senki más, akit eddig ismertem. De ez te vagy, és én köszönöm neked, hogy ebben a néhány hónapban annyit idegeskedhettem, mint eddig soha. Mert akármennyire tűntem nyugodtnak, mindig ezt hoztad ki belőlem. Te vagy az egyetlen személy, akinek ezt eltűrtem, mert ÉRTED megérte. Őrült csaj vagy, sokszor gondolkodtam azon, hogy nem vagy normális, de tényleg. Mégis minden meg van benned, ami kellett ahhoz, hogy beléd essek, akármilyen nyálasan is hangzik most ez.

Sajnálom, hogy így alakult, de ne hidd, hogy nekem bármivel könnyebb, mint neked.

Csak ígérd meg nekem, hogy sokkal boldogabb leszel, mint velem valaha is voltál.

A világ leghelyesebb pasija,

Zayn

Könnyes szemmel olvasom végig Zayn sorait, néhol keserű mosoly szökik az arcomra, néha pedig

hangosan felzokogok. A levél olvasása közben fokozatosan gyülemlenek bennem fel az érzések, fogalmam sincs, hogy a düh az erősebb, a fájdalom, vagy az a megmagyarázhatatlan érzés, az az üresség, amit legbelül érzek.  Az az érzés, amit egészen addig normálisnak hittem, amíg meg nem ismertem őt. Végig azt várom, hogy a végén ott szerepeljen az a mondat, hogy „csak vicceltem, Rox, mindig bedőlsz nekem”, de hiába keresem. Rá kell döbbennem, hogy ez nagyon is valóságos.

Leroskadok a legközelebbi padra, mivel nem érzem úgy, hogy a térdeim elég erősek lennének ahhoz, hogy megtartsanak. A papírt összegyűröm a kezemben, a másikkal pedig eltakarom a könnyeimet. Ki elől is rejtegetem valójában? Senki nincs az utcán, magam előtt pedig úgysem titkolhatom a gyengeségemet.

Kihúzott abból a szakadékból, amiben akkoriban voltam, most pedig beletaszít egy sokkal mélyebbe. De itt és most, még nem vagyok a legmélyén, inkább zuhanok. A zuhanás pedig sokkal ijesztőbb és kiszámíthatatlanabb, mint a vége, mivel ekkor még fogalma sincs az embernek, hogy mi várja, csak találgatni tud, de az esélyek nem túl kedvezőek. Megbénulsz, vagy meghalsz.

Mérhetetlenül ideges vagyok. De nem miatta, hisz ő az utolsó, akire haragudni tudnék, hanem tulajdonképpen mindenre és mindenkire rajta kívül. Az életre, amiért sosem tud semmi úgy alakulni, ahogy tervezem, a világra, amiért olyan hatalmas, és kiismerhetetlen. Zayn apjára, amiért pont rosszkor próbálja bebizonyítani, hogy nem egy szar ember, de leginkább magamra, amiért szépen lassan, akaratom ellenére Zayn a mindenemmé vált.

Azon töröm az agyam, hogy vajon miért alakult ez így, vajon miért nem lehetett a mi történetünknek boldog befejezése. Többet bántottuk egymást, mint támogattuk, mégis az a néhány lopott érintés, azok a magukért beszélő csókok, a tekintetem, ahogy tudtam őt nézni, mindent kárpótolt.

Zayn, kérlek, ne kérd tőlem, hogy boldog legyek nélküled, mert ez annyira lehetetlennek tűnik. Ne hidd azt, hogy bárki is helyettesíteni tud majd téged, ne hidd, hogy valamikor túl teszem magam rajtad. Tehetnék úgy, mintha nem lennél fontos, de mi értelme? Annyiszor hazudtam már magamnak, annyiszor hittem azt, hogy akivel vagyok, az boldoggá tud tenni, de nem tudott. Melletted azonban boldog voltam, akkor is, ha egy arrogáns, nagyképű seggfej vagy, mert, ahogy írtad, ezt nem számít, mivel mindezek mellett meg volt benned, amire szükségem volt ahhoz, hogy beléd szeressek. Még úgy is, ha minden bizonytalan volt.

Megértem miét teszed ezt, de mondd csak, miért pont mi? Miért nekünk kell szenvednünk? Annyit csalódtunk már, annyi sebet szereztünk az életünk során. Még nem tanultunk volna eleget? Rosszul csinálunk valamit? Nagyon szépen kérlek, válaszolj nekem!

Nem hittem volna, hogy valaha is megtudom, mi az a szerelem, de még csak most tudok rájönni, hogy miért sikerült vele az, ami mással sehogy sem ment volna.

Lehetetlen, hogy megbánjam azt, hogy megismertem, ő volt az, aki megtanított szeretni. Sosem bánom meg, hogy azon a napon Annabelle-nek szólítottál, vagy azt, hogy kizártak minket az erkélyre, hogy befurakodtál a baráti társaságomba, hogy a Roasted előtt megtörtént az a csók, ami után már semmi sem lehetett a régi.

Mégis hogyan tudnálak elfelejteni? Eszembe se jutna, hogy elfelejtsem azt az embert, aki a legboldogabb perceket okozta az életemben. Nem akarom. Nekem az is elég, ha már nem fáj.

Tudom, hogy ennek itt a vége, biztos vagyok benne, hogy többször már nem keresztezzük majd egymás útját, de mindennek ellenére bennem van a remény.

Ott vártalak azon padon, tudod, ahol mindig minden rendbe jött, mert hittem benne, hogy ez is alakulhat még úgy, ahogyan mindketten szerettük volna. És én tudok rád várni, akármennyire is türelmetlennek ismertél meg.

Egy hónapon át,

egy éven át,

tíz éven át,

vagy akár egy egész életen át.

Itt ülök, egyedül, a semmi közepén, a ködben és életemben először imádkozom, pedig nem vagyok hívő.

 - Mondd csak Zayn, látlak még valaha? - suttogom magam elé, könnyeimmel küszködve, miközben üveges tekintetem a semmibe mered.

Az én történetem így alakult, véget ért, de a tiéd mit rejteget még, és vajon hogyan végződik majd?

Ha szeretsz valakit, mondd meg neki.

Ha tetszik valaki, tudasd vele.

Ha úgy érzed, boldog vagy, tegyél érte, hogy ez így is maradjon.

Ha nem tudsz dönteni, akkor kérdezd meg magadtól; Mi a fontosabb nekem?

Ne hagyd, hogy túl késő legyen.

Mert az idő ketyeg, és észre sem veszed, hogy milyen könnyen csúszik ki a talaj a lábad alól.

Viszont vannak átutazó vendégek az életedben,

akiket meg kell tanulnod elengedni, akármennyire is fájdalmas.

Be kell vallanod magadnak, hogy ők csak egy szakasz életed hosszú útján,

és ne felejtsd el,

mindig van remény.

Most pedig megkérek minden kedves olvasómat, aki mindeddig velem tartott, hogy fejtse ki nekem a véleményét a történetről, a befejezésről és úgy egy az egyben a blogról. 

Mindenkinek előre is köszönöm!

30. Fejezet

Drágák! Több, mint egy hónap késés. Igazából nem fogok magyarázkodni, mivel erre a rengeteg késésre nem is igazán van magyarázat, és amúgy is említettem már, hogy miért szorítottam kicsit háttérbe a blogot. 

Köszönöm szépen mindenkinek, aki egészen eddig kitartott mellettem. Minden egyes támogató szóért, illetve tettért hálás vagyok nektek. Imádlak titeket!

Facebook csoport

(Érdemes csatlakozni, mivel néha kulisszatitkokat osztok meg, illetve a további történeteimet is ebben a csoportban vezetem majd.)

***

Xoxo Bri

Nincsenek korlátok

Hiába döntöttem már el, nehezen veszem rá magam, hogy lépjek, hisz tudom, azzal véglegesítem a Zaynnel való kapcsolatom sorsát. Ha beszélek Roxanne-nel, akkor már nincs visszaút, és ez megrémít. A bal vállamon egy kisördög arra próbál rávenni, hogy nézzem a saját érdekeimet, mint minden más ember, de a jobb oldalamon az angyalka kegyetlenül a szemembe mondja, hogy nekem már nincs közös jövőm Zaynnel, és akármennyire is fáj, igazat kell adnom neki.

Rengeteg dologban jó volt, szinte verhetetlen. Remekül tudott verekedni, bármikor megoldott volna fejben egy egyenletet, középiskolában pedig ő szerezte a legtöbb kitüntetést a helyesírási versenyek miatt, amire egyébként mindig kötelezte a tanár. De hiába volt ennyi mindenben jó, egy valamiben sosem jeleskedett. Ez pedig a szerelem.

 - Roxanne, beszélhetnénk pár percet négyszemközt?- mukkanok meg félbeszakítva ezzel a vitájukat. Nem tudom, hogyan szólíthatnám őket, mivel annak ellenére, hogy kiderült, sokkal közelebb állnak hozzám, mint gondoltam, nem ismerem őket. Mind a két szempár kérdőn rám szegeződik, beléjük fojtom a szót.

 - Nem tudom, szerintem nincs miről beszélnünk. - Makacsul elfordítja a fejét, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk.

 - Lányom…- túrja zavartan hátra a haját a középkorú nő, akinek arckifejezésén észrevehető, hogy csalódott. - Tudom, hogy mindez hirtelenül ért titeket, de kérlek Roxanne, ne legyél ilyen elutasító, nem ilyennek neveltelek. - Roxanne továbbra sem próbál könnyíteni a helyzeten, de ahogy az anyja néz rá, egyre inkább meglágyul. Sürgetően megforgatja a szemét, majd megszólal.

 - Legyen.

Az anyuka pillantása boldogságot sugároz, olyannyira, hogy rám is kihatással van, így elmosolyodom.

 - Akkor kettesben hagylak titeket, Rox szavaival ellentétben, szerintem van mit megbeszélnetek. - mondja nyugodt hangnemben, de még mielőtt kilép a nappaliból, rám pillant. - Nem kérem azt, hogy anyának szólíts, mivel tudom, hogy nem engem illet ez a megnevezés, de örömet okoznál azzal, ha nem magázódnál. Caroline a nevem, nyugodtan szólíthatsz így.

 - Köszönöm - mosolyodom el tiszta szívből - Caroline. - Néhány másodperc sem kell, Caroline tényleg távozik a nappaliból, kettesben hagyva engem Roxanne-el, aki ekkor még minden erővel azon van, hogy megszabaduljon tőlem. De hiába gondolja azt, hogy csak el akarom őt taszítani Zayntől, épp az ellenkezőjét próbálom elérni.

 - Essünk túl rajta - fonja erőszakosan keresztbe maga előtt a kezeit, majd még egy lapáttal rátesz azzal, hogy kicsiket dobol a lábával. Kezd már az idegeimre menni, mintha a saját érdekemben jöttem volna ide. A frusztráltságom ellenére is igyekszem azt mutatni felé, hogy minden a legnagyobb rendben, még akkor is, ha jelen esetben meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

 - Igazából csak azért jöttem el ide, hogy elmondjam, amit ti képtelenek vagytok kimondani egymásnak. - kezdek bele.

 - Pontosan miről is van szó? - Rox kérdőn összevonja a szemöldökét, minek következtében apró ráncok jelennek meg a homlokán.

 - Zayn szerelmes beléd, már semmit sem érez irántam, és nem szeretném, ha azt gondolnád, el akarom venni tőled.

Roxanne először csak mered a semmibe, mint aki éppen most dolgozza fel, hogy miről is beszélek. Hideg arckifejezése egyszerre változik szomorúvá és lehangolttá. Nem tudom hová tenni a hirtelen váltást, ezért folytatom, amit elkezdtem.

 - Sohasem volt képes kimutatni normálisan az érzelmeit, kimondani meg főleg nem. Bethany szerint az anyja halála után vált ilyenné, de az is meglehet, hogy anélkül is ez történt volna vele. - Úgy érzem, mintha csak hiába járatnám a szám, hogy kicsit sem érdekli őt, mit mondok. - Csak szeretném, ha félretennéd a büszkeséged, és rendbe hoznátok ezt. - Szemei egyre jobban kezdenek csillogni, ezért már csak félve teszem fel a kérdést. - Vagy te nem szereted őt?

Nem is kell több, a jégkirálynő hamar kiolvad, megtörik, így a jégből hamar válik víz, ami kétségbeesett arcán folyik végig, majd hull a semmibe.

-Már hogy ne szeretném? - szólal meg zokogva, de látszik rajta, hogy fogalma sincs, megbízhat-e bennem. Ennek ellenére folytatja. - Csak annyiszor megbántott. Nem tudom, hogy mi lenne ennek az egésznek a folytatása, hiszen annyira bizonytalan minden. Vele vagyok, de úgy érzem, bármikor vége lehet, és ez megrémiszt. Bármit meg tudnék neki bocsájtani, és ez is annyira ijesztő. Néha úgy érzem, hogy nem is vagyok neki fontos, de ilyenkor mindig bebizonyítja az ellenkezőjét. - Miközben teljes figyelmemet a megnyílt lánynak szentelem, észreveszek valami nagyon furcsát. Teljesen olyan, mintha a saját szavaimat hallanám. Nekem is ezek a dolgok jártak a fejemben a kapcsolatunk elején. Azt hittem, hogy semmi sem lehet köztünk, mégis belevágtam, mert az az egyetlen kis reményfoszlány végig bennem volt, és megérte érte küzdeni.

Annyi mindent lehet hallani az ikrekről. Hogy kitalálják, mire gondol a másik, vagy, hogy a két testben van egy közös lélek. És ez mind-mind túlzás, de akkor, abban a pillanatban, mikor őt hallgattam, úgy éreztem, hogy én vagyok az ő hiányzó darabja, ő pedig az enyém. Sosem találkoztam vele, csak születésem napján, mégis segíteni akarok neki.

 - Hé, hé Rox, nyugi - simítom meg a vállát sietve, ő pedig még hüppög párat, majd rám szegezi könnyes pillantását. Az előbb még egy elviselhetetlen hárpia volt, most egy szemrebbenés alatt változik egy sírós kislánnyá, akinek tanácsra van szüksége. Láthatólag még ő maga is meglepődik hirtelen váltásán. - Nem kell folyton arra koncentrálni, hogy mi lesz majd. Meg fogod bánni, ha most nem beszélsz vele, hidd el nekem. Minden jön majd magától, csak keresd meg, és mondd el neki, hogy mit érzel.

 - De én sosem mondanám csak úgy meg - ellenkezik hevesen.

 - Néha erre is szükség van.

 - De…

 - Ha nem sietsz késő lesz.

Roxanne-ben megváltozik valami. Felsője ujjával erőteljesen törölgeti le zöldeskék szemeiről a könnyeket, ügyelve arra, hogy ne kenje el azt a minimális szempillaspirált. Sietve feláll a bézs színű bőrkanapéról. Mély levegőt lélegez be, majd az arcomra vezeti tekintetét. Már nem tükröződik szemeiben az a mély szomorúság, felváltja valami teljesen más. Motiváltság. Engem pedig olyan nyugodtság fog el, mint még soha, bár ezt nem is tudom hová tenni.

 - Csak egy valamit szeretnék kérdezni. - Hangja még kissé remeg az hirtelen abbahagyott sírás miatt. Bíztatóan bólintok egyet, hogy folytassa. - Miből gondolod úgy, hogy szeret engem?

Halkan felkuncogtam a kérdés hallatán, mire tágabbra nyitotta a szemeit.

-Nem szeretném szegényt leégetni, hogy milyen nyálasan fogalmazta meg nekem, ezért ez maradjon Zayn és az én titkom. - Roxnak nem is kell több, belenéz a tükörbe, letörli az elmaszatolódott spirált, rohanva felveszi a kabátját, majd még utoljára bedugja a fejét a nappaliba.

 - Köszönöm - suttogja alig hallhatóan, amitől mosoly szökik az ajkamra, de ő ezt már nem látja, mivel olyan gyorsan viharzik ki az épületből, mintha teleportálna.

 - A fenébe, túl jó szívem van - motyogom magamba, ezután pedig Caroline jelenik meg az ajtóban.

*Roxanne szemszög*

Talán még soha az életben nem futottam olyan gyorsan, mint ebben a néhány percben. Az eső zuhog, szinte egy másodperc alatt áztatja át a vékony bőrkabátomat. A hátszél teljesen a szemembe csapja a hajamat, ezért alig látom az utat. Érdekes, hogy reggel még szép tavaszias idő volt, most pedig ez történik. De valahogy kicsit sem érdekel, végre beszélni akarok Zaynnel, semmi más nem számít. Taxira és más hülyeségre most nincs időm.

Ahogy visszagondolok Annabelle szavaira halvány mosoly költözik ajkamra, és egy istenért sem tudom levakarni onnan. Azt gondoltam, hogy csak a baj lesz vele, már első minutumtól kezdve gyűlöltem, amikor megláttam őt Zaynnél, és ezen semmit sem változtatott az, hogy időközben kiderült, ő a család része. A végére viszont, akármennyire is utálni akartam őt, nem ment. Valami megváltozott bennem, de fogalmam sincs, hogy mi. Ahogy beszélt egyre közelebb és közelebb éreztem magamhoz, azt sugallta, hogy megbízhatok benne. Feleslegesen kerestem eszeveszetten a rosszindulatot, szavai mögött, nem találtam meg. Igyekeztem tartani a távolságot, csak hideg szerettem volna maradni vele szemben, de ez lehetetlen volt. Mert az a láthatatlan kapocs, ami összetűzött minket, egyre közelebb szorított hozzá, így be kellett látnom, hogy ő nem rossz. Vajon mindegy hány évet töltöttünk külön, mi tényleg egyek vagyunk? Lehetséges, hogy ezen tényleg nem változtathat az idő múlása. Nem tudhattam a választ, mégis megnyugvással töltött el, hogy van, ami sosem változik. Nem hiszem el, hogy nekünk ugyanabba a srácba kell beleszeretnünk. Miért történik ez? Miért nem olyan egyszerű semmi, mint ahogyan elképzeljük?

Ilyen gondolatokkal a fejemben szaladok át a piros lámpánál, a kocsik dudálása azóta is visszhangzik a fejemben, hiába érek már Zayn háza elé. A hajamat tönkretette az eső, a maradék sminkemről nem is beszélve. Nincs hideg, de az átázott ruháim miatt érzem, hogy tiszta libabőr vagyok. Hálát adok az égnek, hogy nincs semmiféle tükör a közelben, mert a végén még visszafordulnék.

Kapkodva nyomkodom be a kapucsengőn a 37-es számot, amihez rengeteg emlék fűz. Sok dolog cikázik a fejemben, megválaszolatlan kérdések tömkelege, megannyi ki nem mondott szó, és ezernyi dolog, amit sosem mertem megtenni. Mindig bennem volt a félelem, a kételyek és ezek szinte lebénítottak engem. Megkísérelem kizárni ezeket az eszméket, hisz annyira nem fontos. Már nem. Nekem csak beszélnem kell Zaynnel, mielőtt még túl késő.

Percekig csörög be az az átkozott csengő, de semmiféle választ nem kapok. Nem veszi fel senki.

Némi hezitálás után a kabátom zsebében található telefon után nyúlok.

A francba is, nem fogom emiatt feladni.

Vagy ez valami jel lehet, hogy éppen hülyeséget teszek?

Mi a franc jár már a fejemben? Megint túlkomplikálok mindent. Ez így nem lesz jó. Nyugi, Rox.

Egy hatalmas sóhajtás kíséretében, megteszem azt, amit egy normális ember is tenne ilyen esetben. Felhívom.

A vonal másik végén folytonos pittyegés hallatszik, ami azt akarja nekem jelezni, hogy éppen foglalt a hívott szám. Szívem szerint a földhöz vágnám ezt a vackot, de ekkor eszembe jut, milyen drága is volt. Amikor eldöntöm, hogy néhány perc múlva ismét felhívom, észreveszem, hogy 2%-on van.

A fejemben cifra káromkodás zajlik le. Mérhetetlenül mérges vagyok magamra, amiért nem tudtam feltenni töltőre ezt a buta mobilt. Unalmamban túl sokat nyomkodtam otthon, így csakis magamat hibáztathatom.

Valóban nem egyszerű semmi annyira, mint amennyire elképzeljük. Nagy nehézségek árán sikerült rávennem magam arra, hogy ide jöjjek, és esélyt adjak arra, hogy tisztázzuk a helyzetet. Ekkor döbbenek rá, hogy nem minden egy személyen múlik, ha Zayn nem tud rám időt szakítani, akkor teljesen felesleges a küzdenem Értünk. Ő már valószínűleg rég lezártnak tekinti a kettőnk dolgát. Mindig én vagyok az, aki félredobja a büszkeségét, de rendszerint megbánom. Sosem lett ennek jó vége. Sok dologban voltam jó, de a szerelem sohasem tartozott közéjük.

Úgy érzem, hogy szükségem van Zaynre, itt és most. Azt akarom, hogy mellettem legyen és megnyugtasson, majd felidegesítsen, már a jelenléte is elég volna. De ez nem lehetséges jelenleg, ezért elhatározom magam, hogy az emlékekkel is megelégszem.

Ahogy kilépek a fedett ajtó alól, az esőcseppek újra áztatni kezdik a bőröm, a halk kopogás, ahogy érintkeznek a kabátommal, megnyugtató hatást mér rám. Mintha már kevésbé esne, mint eddig.

Abba az irányba indulok el, ahová a legtöbb emlék fűz. Ahol Zayn, nagy noszogatások árán végre megnyílt nekem, először. Borzalmasan nehéz volt neki, azt gondoltam, hogy soha nem fog közelebb engedni magához, de az akkor ott sikerült. Beszélt a múltjáról, a maga módján elmondott néhány dolgot Annabelle-ről, és akármennyire bizonygatta, hogy túl van rajta, a szemei teljesen mást tükröztek. Akkor azt mondta nekem, hogy meghalt, tulajdonképpen hazudott. Azóta rengetegszer mentünk el oda, és csak beszélgettünk. Ez volt a szórakozóhelytől tíz percre elhelyezkedő park, ahová bármikor mehettünk. Azóta annyi minden történt. Amikor megláttam a szőke lányt a szobájában, hoztam egy döntést, miszerint soha nem fogom megbocsájtani neki, amit velem tett. De az istenért! Miért vagyok ilyen átkozottul gyenge? Nem tudtam tartani magam az elhatározás mellett, ha róla volt szó, sosem sikerült.

Már semmi sem számít, csak az, hogy mellettem legyen. Bármit meg tudnék adni érte. Bármit.

Ahogy egy hosszabb séta után odaérek, figyelmen kívül hagyva, hogy nedves, leülök a padra. Hihetetlen, hogy ez a tárgy mennyi mindent tud rólunk, talán több mindent, mint a saját anyám. Átadva magam a nosztalgiának, csak hátra döntöm a fejem, és hagyom, hogy az esőcseppek elborítsák az arcom. Az ismerkedésünktől, egészen a mai napig tartó események egy filmként forognak le lelki szemeim előtt. A felhevült érzelmek, a zavarodott pillantások, a heves, meggondolatlan cselekedetek mind ott éltek bennem, és sosem bánom meg őket. Abban reménykedtem, hogy ha újra átgondolom a dolgokat, akkor majd jobban fogom látni, hogy mit rontottunk el, és hol, de nem. Hiába vagyok azon, hogy külső szemlélőként lássam magunkat, túl elfogult vagyok Zaynnel szemben, így utólag sem jövök rá. Tanácstalanságomban kezembe temetem az arcom, könyökömet a térdemen támasztom meg. A vizes hajam az arcomba lóg, nevetségesen nézhetek most ki.

Az eső továbbra sem áll el, csak zuhog és zuhog, mintha sosem fejeződne már be, és morajai mellett csak annyit hallok:

 - Tudtam, hogy itt leszel.

Hirtelen felkapom a fejem, majd meglátom őt. A haja csapzottan lóg a szemébe, a ruhája neki is teljesen átázhatott.

Annyira meglepődök, hogy képtelen vagyok megszólalni, a számat már szólásra nyitom, de semmi sem hagyja el. Annyi mindent mondanék neki, mégis szótlan maradok, csak bámulom őt, és nem hiszek a szemeimnek. Halkan zilál, talán ő is futott, s újra megszólal. - Voltam nálatok, de anyukád azt mondta, hogy éppen hozzám indultál. Azt hiszem, sikerült elkerülnünk egymást.  - Még mindig kapkodja a levegőt, ezért is szünetet tart. - Aztán hívtalak, de foglaltat jelzett ez a szar, még egyszer próbálkoztam, de ki voltál kapcsolva. - Ahogy hallgatom hadaró hangját, a szemem egyre jobban kitágul. Amikor azt gondoltam, hogy mindennek vége, megjelenik itt, egyetlen szó is elég lett volna, hogy a nyakába boruljak, de az, hogy ugyanakkor döntöttük el, hogy beszélnünk kell, és pontosan egyszerre hívtuk egymást szinte hihetetlen volt.

 - Zayn…én - kétségbeesetten felállok a padról, fogalmam sincs, mit mondjak. Szeretném vele közölni, hogy én is hívtam őt, hogy lemerült a telefonom, hogy azt hittem, mindennek vége, hogy szeretem, hogy gyűlölöm, hogy bármit meg tudnék neki bocsájtani, hogy mindegy mit mondd, én akkor is szeretni fogom. De az esőcseppek mellett könnyek is kezdenek csorogni az arcomon, és hiába törölgetem őket, folyamatosan pótolják egymást.

Zayn közelebb lép hozzám, majd erőteljesen átölel, amikor megérzem testének melegét, én sem fázom már.

 - Nyugi, nem kell mondanod most semmit. Rendben? - És most is, mintha olvasna a gondolataimban, mintha tudná, hogy már az is nehezemre esik, hogy megszólaljak. Hangos zokogásban török ki, már nem tudom tovább magamba fojtani, teljes alakom remeg a boldogságtól, és a sírástól egyaránt. Annyira boldog vagyok,  mégis annyira sérülékeny és tehetetlen. Keserű ez az érzés, mégis édes. Úgy érzem minden mindegy, csak ő maradjon mellettem. Már nem érdekel az eső, a szétázott sminkem, a hideg, a sok rossz. Semmi sem számít, csak, hogy újra itt van. Olyan nyugodtság fog el, amilyen még soha életemben. Annyira rémisztően ki vagyok szolgáltatva neki, és ezt ő is tudja. Csak zokogok a karjai között, és azon töröm az agyam, hogy vajon hogy lehetséges valakit ennyire szeretni.

***

Zayn házában vagyunk, végre sikerült lenyugodnom. Bethany fogalmam sincs hová tűnhetett, ilyen hirtelen. Lezuhanyoztam, mert teljesen átfáztam, most pedig a pólójában ülök az ágyában, miközben ő előttem öltözik át. Sosem éreztem még ilyen közel magamat hozzá.

 - Jobban vagy, te bőgőmasina? - emeli rám kellemes tekintetét, ami biztonságot sugároz.

 - Nem is vagyok bőgőmasina - keresztezem magam előtt a karomat sértődötten, akármennyire is igaz az állítása. - Egyébként beszélnünk kéne.

 - Tudom - mondja, amíg felveszi a farmerjét. - Mit szeretnél tudni? Mindenre válaszolok.

Némi gondolkodás után sorba jutnak eszembe a kérdésék, szinte választani sem tudok, mivel kezdjem.

 - Miért hazudtad nekem azt, hogy Bell meghalt? - Igyekszem teljesen nyugodt maradni, még akkor is, ha visszagondolva is felzaklat az egész történet.

 - Nem hazudtam neked, én azt hittem, hogy meghalt. - Válaszát hallva kellőképpen meglepődök, mivel ez annyira abszurd. Összeráncolom a homlokom.

 - De ez mégis hogy lehetséges? - akadékoskodok magyarázatára várva.

Egyáltalán nincs szüksége időre, mielőtt megszólal, teljesen nyugodt tud maradni.

 - Nem voltam vele végig a műtét alatt, nem vártam meg a fejleményeket, gyenge voltam hozzá. Szinte biztos volt, hogy meg fog halni. Akkor a telefonszámomat is megváltoztattam, és minden addigi kapcsolatot megszakítottam abban a városban. - Amikor végigmondja, kezdem kapiskálni a dolgokat, de még mindig annyira lehetetlennek tűnik.

 - Miért nem akartál elmenni a temetésre? Bell szülei miért nem értesítettek téged, vagy a te családodat? - fogalmazódnak meg a kérdések a fejemben, majd egyenként felteszem őket.

 - Bellel megbeszéltük, hogy bármelyikünkkel történjen valami, a másik fél nem fog elmenni a temetésre. Mint az előbb is mondtam minden kapcsolatot megszakítottam, az én családom pedig nem tartotta a kapcsolatot az ő családjával.

Sokszor hallottam már ezt a temetéses dolgot, leginkább filmekben és könyvekben olvastam róla, ezért teljesen tiszta a miértje. Zayn még sosem volt velem ennyire őszinte, ezért nagyon hálás vagyok neki, hogy tényleg minden kérdésemre választ ad, ahogy ígérte az imént.

 - És Annabelle miért nem téged keresett eddig? - jut eszembe az utolsó kérdésem ezzel kapcsolatban.

 - Na ezt én sem tudom - néz mélyen a szemembe, de mintha már nem foglalkoztatná annyira a dolog  - Valószínűleg időre volt szüksége.

Kissé elszégyellve magam lesütöm a szemeimet. Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mit érezhetett. Minden bizonnyal durva sérüléseket szerezett a balesetben, sőt hatalmas lelki trauma érhette. Én pedig őt kezdem el hibáztatni? Szánalmas vagyok, hogy mindenbe beleütném az orrom.

Zayn feltételezhetően észreveszi rajtam, hogy valami problémám van, ezért leül mellém. A közelsége még ennyi idő után is annyira zavarba hoz, hogy az már veszélyes.

 - Mi a baj?

 - Ő az ikertestvérem - bököm ki, de ahelyett, hogy sokkolt tekintettel találnám szembe magam, maximálisan higgadt marad.

 - Tudom - elnyílt ajkaim láttán rögtön megmagyarázza - Láttalak titeket szinte egymás mellett. De elmondanád, ez hogy lehetséges?

Nagy sóhaj kíséretében mindent elmesélek neki, amit anya mondott. Zayn figyelmesen végighallgatja, de csak a végén szólal meg.

 - Ez azért durva - emeli fel a szemöldökét megilletődve, mire egyetértően bólintok. - És most mi lesz?

 - Hát Bellnek van saját családja, valószínűleg ez nem sok mindenen fog változtatni, visszamegy és minden marad a régi. Viszont most úgy gondolom, hogy szeretném vele tartani a kapcsolatot.

 - Ez teljesen érthető - ért velem egyet Zayn.

Van időm pásztázni a mellettem ülő fiút, ezért hamar feltűnik nekem valami. Nem lóg a nyakában az a bizonyos láncra fűzött gyűrű, amit sosem vett volna le. Mindenki, aki jó ideje ismeri őt, tudja, hogy azt sosem veszi le. Senki sem tudja, hogy mi is pontosan az a fémkarika, mindig csak találgattunk, a múltkori eset óta pedig már biztos vagyok a véleményemben. Most esélyt látok arra, hogy végre megbizonyosodjak a szerepéről, mivel Zayn úgyis megígérte, hogy mindenre válaszol nekem.

 - A gyűrű..? - A megérzéseim azt súgják, hogy köze van Bellhez.

 - Meg akartam kérni Bell kezét a baleset utáni este, de erre már sosem került sor - vallja be, mire a kezemet a szám elég kapom. Egyértelmű volt, kimondva mégis annyira meghökkentő. - Azóta odaadtam neki. És ne értsd félre, nem azért, mert még aktuális az egész dolog, nem. Csak így tudtam lezártnak tekinteni a kapcsolatunkat, az már a múlt. A gyűrű őt illette. - Sokkhatás alatt vagyok néhány percig. Mégis mennyire szerethette őt, ha erre a döntésre jutott? Viszont annyira lesújtónak hatnak a szavai. Zayn lezárta a múltat, és ezt bevallotta nekem, ettől többet nem is kérhettem tőle. Már csak nekem is el kell fogadnom, hogy ennek vége, ez a régi Zayn, nekem pedig esélyt kell adnom egy új Zaynnek, egy új történetnek.

Anabelle kapcsán eszembe jut egy újabb kérdés. Az utolsó. Az a kérdés, ami tönkreteheti a kapcsoltunkat, ami megváltoztathat mindent.

 - Szereted még őt? - Előre félek a választól, hisz tudom, hogy mennyi ideig együtt voltak. Zayn mesélt a kapcsolatukról, ezért biztos voltam benne, hogy egykor ő volt a mindene. Mégis, a lelkem mélyén bíztam benne, hogy ez az érzés talán el tud múlni. Lehunyom a szemem, mivel a csend nem sok jót ígér.

 - Már nem. - Hatalmas kő esik le a szívemről, és örömömben egy puszit nyomok az arcára. De túl elhamarkodottan cselekedek, hisz ezzel nem biztos még az, hogy engem szeret.

 - És engem? - kíváncsiskodok kislány módjára, de Zayn százszázalékosan komoly marad.

 - Talán - neveti el magát végül. Nos, mi másban is lenne jó Zayn, mint a kétes válaszok adásában. Szúrós tekintetemet rá vezetem, mire végre kiejti az ajkán. - Szeretlek.

Talán senki szájából nem esne jól ezt hallani. Szinte elkábultan dőlök neki Zaynnek, mint aki menten elájul. Finoman hátralököm Zaynt az ágyon, majd a csípőjére ülök. Amennyire képes vagyok őt tökéletesnek látni, annyira ijedek meg saját magamtól. Sosem éreztem még ilyet. Képes lennék odaadni neki mindenemet. Hogy lehetséges az, hogy egyszerre vagyok szomorú az érzés miatt, hogy bármikor elveszíthetem, mégis akkora boldogság tölt el, hogy most itt van? Hiába ér össze minden egyes porcikánk, nem lehet hozzám annyira közel, mint én azt szeretném. Akkor is hiányzik, ha mellettem van, mert szinte mindig is elérhetetlennek tűnt ez a határtalan öröm. Minden jó.

 - Én is szeretlek. - Halvány mosoly jelenik meg az arcán, szemeit lehunyja, és csak abban reménykedem, hogy ő is így gondolja, mint én. Mert ezek olyan dolgok, amiket nem mondd ki az ember, de lehet érezni. És én ekkor érzem.

Lassan lehúzom róla a felsőjét, majd az ágy mellé ejtem. Ajkához hajolok, és hosszú csókot váltunk. Ez más, mint minden eddigi heves csók, ebben annyi érzelem van, hogy szinte az egész testem elzsibbad tőle. Elgyengít.

 - Úgy tűnik feleslegesen vettem fel azt a pólót - neveti el magát szemtelenül, mire én is felkuncogok.

 - Idióta! - Apró puszikat nyomok a nyakára, és annak ellenére, hogy próbálom leplezni, mennyire megőrjít, nem sikerül. Nincs erőm színészkedni tovább, de talán ez is a normális.

Zayn fordít a helyzetünkön, s harapdálni kezdi a nyakamat, én meg hagyom neki, akkor is, ha tudom, holnapra elég csúnya nyoma lesz mindennek. Nem hazudok, ha azt mondom, elvesztem az öntudatomat. Az az egyre inkább fokozódó vágy, amit iránta érzek, nem csillapodik, csak egyre erősebb lesz az idő teltével. Nincsenek korlátok. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Mert akkor ismerem be saját magamnak, hogy minden, amit eddig éreztem eltörpül emellett. Mindeddig nem is tudtam, hogy létezik ilyen észveszejtő dolog.

Ha lehetne, én biztosan magamhoz kötném, hogy soha, de soha ne vehesse el tőlem senki, és soha, de soha ne veszíthessem el őt.

29. Fejezet

Hűha! Szégyellem magam a kihagyás miatt, de sajnos nem tudtam ellene tenni semmit. Magyarázkodhatnék, hogy az iskola elveszi minden időmet, de tanulni is lusta vagyok, ezért nem lenne igaz. :D Egyszerűen olyan dolgok történtek az életemben, amik elvonták a figyelmemet az írásról. Először próbáltam a személyes dolgaimat rendezni, és a mögé helyeztem most a blogolást, remélem, hogy nem pártolt el tőlem mindenki, bár azt is megérteném. 
Jó olvasást mindenkinek!

Facebook csoport

(Érdemes csatlakozni, mivel néha kulisszatitkokat osztok meg, illetve a további történeteimet is ebben a csoportban vezetem majd.)

***

Xoxo Bri

Elnyomott érzelmek

*Annabelle szemszög*

Nagyon lehangol, hogy Zayn egy másik lány miatt ilyen idegessé válik, nehezen dolgozom fel. Fáj, hogy egykor még csak én tudtam kihozni belőle ugyanezt, jelen helyzetben pedig már nem így van. Ekkor már úgy gondolom, hogy mindenképp ki kell derítenem egy dolgot. Felállok az ágyról, közelebb lépek hozzá, majd amikor úgy érzem, a figyelme rám terelődött, ajkaimat az övére vezetem. Zayn nem húzódik el, viszonozza a csókomat. Egy tökéletes csók valósul meg abban a pillanatban, eddig is tudtam, hogy jól csinálja a dolgát. Azonban semmi sem ugyanaz, ez egy olyan történet, ami teljesen érzelemmentes, pusztán smárolás, mint amilyen egy buliban csattan el, egy teljesen ismeretlen sráccal. Élvezhető, de semmi több, nem indít be, hiányzik belőle a szenvedély. Ha nem emlékeztem volna a régi csókokra, akkor azt gondolnám, minden rendben van, de így, tudom, hogy semmi sem az már, mint akkor.

Csalódott vagyok, dühös, szomorú, s közben mégis örülök. Elég nehezen esik szerelembe, de, ha megtörténik, akkor egy olyan személybe, aki megérdemli. Egy ideig abban a hitben éltem önző módon, hogy én vagyok az egyetlen. Nem akartam, hogy megcáfolja, de akkor már mindegy volt.

Ő is érzékeli a hiányosságot, de mégis próbálja nekem bebizonyítani, hogy be tudja pótolni. Ekkor tenyeremet a mellkasára helyezve megszakítom, amit elkezdtünk. Végig egy gondolat jár a fejemben, ami nem hagy nyugodni. Nekem rengeteget jelent a csók, az ó csókjai pedig mindig lázba tudnak hozni. De amikor rádöbbensz, hogy te még szereted, azonban ő már nem, annál fájdalmasabb érzés nem létezik. Ezt ekkor, ebben a pillanatban tapasztalom először.

Sokáig nem jutok szóhoz. Tisztában vagyok vele, hogy miért történik ez, mégsem szeretném az ő szájából hallani. Tönkretenne. De nem lehetek ennyire önző, s ez az egy gondolat igyekszik eluralkodni rajtam, majd nehezen, de sikerül neki.

 - Zayn, te szerelmes vagy? - nézek mélyen barna íriszébe, de rögtön megrázza a fejét, azután meg kínosan felnevet, mintha próbálná bebizonyítani, hogy nem így van. Megforgatom a szemem, mert biztos vagyok a kérdésemben.

 - Nem vagyok szerelmes. - Annyira eszeveszettül igyekszik alátámasztani saját igazát, hogy már természetellenes. - Lehetetlen, hogy az legyek. - Innentől fogva már inkább magának akar bizonyítani.

 - Zayn, ne próbálj becsapni - mosolyodom el a szerencsétlen magyarázkodásán. - Már miért lenne lehetetlen? Tudom, hogy mi történt az előbb, nem vagyok hülye.

Hosszadalmas csend után, mielőtt újra feltenném a kérdést, mert eldöntöm, hogy akkor is, ha nehéz feldolgoznom mindezt, nem fogom hagyni, hogy a saját makacssága miatt ne lehessen boldog, megszólal.

 - Amúgy… - kezd bele, miközben megint helyet foglal az ágyon. - Először csak azért voltam vele, mert hasonlított rád, de.. - keresi a szavakat, láthatóan játszódnak le az agyában emlékek. - Máshogy alakult.

 - Beleszerettél? - térek azonnal a lényegre. Ha én nem, akkor senki sem tudja, milyen, amikor Zayn szerelmes.

 - Nem tudom, ez a csaj teljesen bolond, és igazából rohadtul nem hasonlít rád, kibaszottul nem lehet megérteni, de.. - magyarázza. Furcsa, hogy ezekből a jelekből, ő még nem jött rá. Primitív kifejezésmódjától halvány mosoly költözik az arcomra, hisz sosem volt az erőssége szavakba önteni az érzéseit, s ezt most sincs másképp.

 - Beleszerettél. - veszem le a válláról a terhet. Zayn megkíséreli, hogy újra hevesen tiltakozzon, de még mielőtt megtehetné, megállítom. - Zayn, ismerlek, ne akard elhitetni velem, hogy semmi sem változott. - Indulatosan beszélek vele, szinte már kiabálásnak hallatszik. Zayn tartja a szemkontaktust, ám elakad a szava, így csak valamiféle hebegés hagyja el a száját. Még sosem láttam őt zavarba jönni, de ez is bekövetkezik, és valljuk be, eléggé abszurd, nem tudom nem megmosolyogni az egész helyzetet.

Nem akarom, hogy azt gondolja, ezzel összetör, még ha ez is az igazság. Nem tűröm el, hogy csakis amiatt leplezze az érzelmeit, mert a volt barátnője vagyok. Talán túl sokáig várattam, talán elrontottam, de nem érintene jól, ha ennek a levét ő inná meg. Ő mindig is úgy cselekedett, hogy arra figyelt, engem ne bántson meg, de ez már a múlt. Én már a múlt vagyok, és ezt belül Ő is tudja, mégsem hiszi el még saját magának sem.

Most én vagyok soron, nekem kell tiszteletben tartanom az ő érzéseit, akkor is, ha nem vallja be őket. Ebben a pillanatban a kezemben van az a lehetőség, hogy minden visszaadjak, amit tőle kaptam. Az én döntésem, hogy kihasználom e, vagy sem. Az önközpontúság mindenáron felül akar kerekedni rajtam, de nem hagyom, küzdök vele. Megérdemli.

Hát nem ironikus? Éppen én vagyok az, akinek az a feladata, hogy minderre rávezesse őt.

Lemondok arról, hogy Zayn valaha is egy romantikus személy lesz, ezért inkább meg is kímélem őt attól, hogy beszélnie kelljen erről.

 - Nem gondolod, hogy neki is tudnia kéne róla? - magyarázom széttárt kézzel, mivel nehezemre esik felfogni, hogy miért nem cselekedik. Hajlamos csak úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak és feladni, mert akkor nem érheti csalódás, de a szerelemben ez nem számít. A szerelem kárpótol minden csalódást.

 - Nem. - A hajába túr, miközben szemei a semmibe merednek. Minden bizonyára lepörög előtte minden lehetőség. - Valószínűleg ezek után nem állna velem szóba - vonja le a következtetést.

Mint mindig, most is sikerül felhúznia nemtörődöm kijelentésével, és ennek hangot is adok.

 - Mindig is tudtam, hogy a férfiak idióták - forgatom meg a szemem. - Lehet, hogy most úgy gondolja, hogy sosem fog megbocsátani neked, de a szívét feltehetően nem érdekli, hogy mit gondol, ezért ha most azonnal utána mennél, biztosan minden jól alakulna.

 - Mi? - vonja össze a szemöldökét értetlenül. Tudom, hogy a fiúknak nehéz megérteni a lányok gondolatmenetét, de azért ez már sok.

 - Mindegy. - Ekkor adom fel. - A lényeg, hogy menj utána, és beszélj vele. Most - zárom le röviden, amikor tudomásul veszem, hogy az agya képtelen befogadni ennyi információt egyszerre. Szívem szerint már a fejemet fognám, szerencsétlenkedését figyelve.

 - Esélytelen - böki ki, mire azonnal magasra szökik a szemöldököm - Nem ismered Roxanne Goodberg-et, hihetetlen, hogy mennyire makacs tud lenni, ő nem úgy működik, mint a többi csaj.

Bennfentesként tisztában vagyok vele, hogy Zayn azért tűnik kívülről ennyire érzelemmentesnek, mert mindenkit elveszített, akit valaha szeretett. Először az édesanyját, aki rákban hunyt el, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Bethany mesélt nekem Zayn múltjáról, így tudtam arról, hogy nagyon anyás kisfiú volt, és annyi idősen nagyon megrázta az elvesztése. Napokig nem evett, és az iskolában is lerontotta a jegyeit. A haláleset után az apja a munkába temetkezett inkább, Beth-re hagyva a kisfiút. Nagyon ritka alkalommal tett rájuk látogatást. Bethany megvárva Zayn nagykorúságát, a szerelmével elköltözött Londonba, majd Moracoba, és Isten tudja még hány helyre, amíg vissza nem keveredett ide. Most harminc éves, de még mindig nem nőtt fel igazán, ezért bele sem merek gondolni, hogy milyen pótszülő volt. Később ott voltam én, akivel tizennyolc évesen ismerkedett meg, amikor ugyanabba a baráti társaságba keveredtem, amelyikkel ő járt el bulizni. Első pillanattól kezdve vibrált közöttünk a levegő, amit mindenki hamar észrevett. Rengeteg időt töltöttünk együtt, amíg arra a döntésre jutottunk, hogy nekünk a másik nélküli élet már nem kell. Igazából szóban ezt sosem beszéltük meg, egyszerűen csak olyan dolgokat csináltunk, mint egy párkapcsolatban szokás. Szerelmesek lettünk egymásba, és egy teljes év után végre bevallottam neki, hogy mit érzek, de ő akkor kicsit távolságtartóbbá vált, neki még idő kellett ehhez, én pedig megértettem. Három évig voltunk együtt, amíg be nem következett a baleset napja. Három felejthetetlen év, amik életem leggyönyörűbb percei is voltak egyben.

Érzelmileg már akkor is sérült volt, amikor megismertem, az, hogy engem is elveszített, pedig még egy lapáttal rátett. Az évek során ez már csak fokozódott. Sosem vallotta volna be, de félt szeretni, és rideg volt.

Ekkor jövök rá, mennyire egoista dolog volt egy évig hagyni, hogy azt gondolja, meghaltam. Sikeresen tönkretettem mindent, amiért feltűntem, mikor már sikerült feldolgoznia a történéseket. A tudat, hogy az érzéseivel játszom, igazából legyűrték az önző énemet, és azt súgták, hogy még rendbe hozhatok mindent. Már támad is egy ötletem.

 - Reménytelen eset vagy Zayn Malik, de remélem, hogy egyszer megjön az eszed - vágom a fejéhez a szavakat, majd megragadom a retikülömet, és bosszankodva otthagyom őt, hadd gondolkodjon. Már ha képes rá egyáltalán ilyesmire.

A tervem az, hogy felkutatom Roxanne Goodberg-et. Zaynnek fogalma sincs mennyit segített azzal, hogy kimondta a teljes nevét. Eszelős vigyor jelenik meg az arcomon, de amikor eszembe jut, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hol keressem a lányt, letörlődik az. Bethany előtt torpanok meg, aki furcsállva figyeli a mozdulataimat, majd kérdőn néz rám, miközben egy poharat emel le a polcról. Sietve odasettenkedek hozzá, hogy Zaynnek ne tűnjön fel, majd suttogva megszólalok.

 - Zayn melyik egyetemre jár?

 - Az NYU-ra, miért? - ráncolja a homlokát idétlenül. Igyekszem a leggyanútlanabb arckifejezésemet elővenni, hogy mégse tűnjek valami emberrablónak, vagy titkos ügynöknek.

 - Csak érdekelt, hová vették fel azzal a szar tanulmányi átlaggal - nevetek fel jóízűen, mire ő is csatlakozik. Váltok vele néhány szót különféle jelentéktelen dolgokról, majd elköszönök, hogy belekezdhessek a keresésbe.

Amint hívok egy taxit, ami elröpít arra az egyetemre, amelyre gyaníthatóan mindketten járnak, elkezdem a kutatást.

Amikor már a harmadik embert nyaggatom azzal a kérdéssel, hogy „Ismersz egy Roxanne Goodberg nevű vörös hajú lányt?”, és értetlenül bámul rám, kikerekedett szemekkel, mint aki szellemet látott, kezdem azt hinni, hogy nem is ebben az épületben ismerkedtek meg ők ketten. De aztán jön öt olyan személy, akik a nevéről hallottak, de fogalmuk sincs, hol lakik. Ekkor kapok egy kis reményt, ezért hatalmas lelkesedéssel folytatom, amit elkezdtem.

Egyébként szerintem azért nem mondják el a lakcímét, mert azt gondolják, hogy egy emberrabló vagyok, vagy valami pedofil. Lehet, öregít a szőke haj.

Hogy ne tűnjek túl gyanúsnak, veszek egy csomagot a legközelebbi boltban, amibe mindent beledobálok, amit csak találok. Csokitól kezdve, egészen a muffin papírig. Innentől kezdve már a „Nem tudod, hol lakik Rox? Át kell adnom neki ezt a csomagot.” mondattal járkálok.

Vannak olyanok, akik egyszerűen kinevetnek, majd azt mondják „Ne hülyéskedj már!”. Később azonban afféle mondatokat is a fejemhez vágnak, hogy „Rox, befestetted a hajad?”. Értem én, hogy hasonlítunk, de azért nem összetévesztésig.

Így megy ez egy óra hosszáig, de az elszántságom nem csökken, hiszen, amit egyszer a fejembe veszek, azt meg is valósítom. Hirtelen, mikor már arra a konzekvenciára jutok, hogy más lehetőséget kell keresnem, megjelenik egy barnahajú lány, akiről lerí, hogy népszerű. Ahogy gondoltam, ő tényleg ismeri a csajt, és el is mondja a címet, mire újra egy taxiban kötök ki, a hely felé száguldva.

Minden furcsa gondolatot elhessegetek, s ezeket kizárva csengetek be a házba.

Másodpercekig csak állok ott, amíg nem hallok sietős lépteket. Ebben a momentumban egy középkorú nő nyit ajtót. Ahogy végignéz rajtam, én pedig rajta, valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, de hamar figyelmen kívül hagyom. A barna hajú nő rémült tekintete az enyémbe mered. Szólásra nyitná a száját, de egy hang sem hagyja el azt. Mivel a mai nap folyamán szinte mindenki így bámult, egyáltalán nem lep meg az eset.

 - Jó napot, Roxanne-t keresem, itthon van? - kérdezem patetikusan, mivel jó tudni, hogy végre megtaláltam, amit kerestem. A fiatalos asszony továbbra sem válaszol nekem, vagyis próbál, de mintha torkán akadt volna a szó.

 - Anya, ki jött? - Ekkor felbukkan az ajtó mögül Roxanne is. - Jól vagy? - Először rám szegezi a szemét, majd rögtön az anyjára. - Anya, jól vagy? Nem festesz valami jól. - A nő megkapaszkodik az ajtófélfában, majd válaszol.

 - Jól vagyok, persze.

Roxanne ismét rám vezeti pillantását, ami nem éppen szeretetteljes, de ezt megértem. Arca még mindig teljesen ki van pirosodva a sírástól, amit igazából én okoztam, amiért összezavartam Zaynt. Szomorúnak tűnik és reményvesztettnek.

 - Mit szeretnél? - kérdezi semleges hangnemben, inkább sürget, hogy minél hamarabb rám csukhassa az ajtót, de ezt nem fogom hagyni, túl sokat szenvedtem, hogy eljussak idáig.

 - Beszélnünk kell - hozom fel, de a keresztezett karja nem azt mutatja, hogy vevő lenne a csevegésre.  - Fontos.

Vacillál még egy ideig az ajtóban, majd egy bólintás kíséretében arra jut, hogy beengedjen. Mögöttük ballagok.

 - Anya, biztos jól vagy? Nagyon elsápadtál - aggodalmaskodik továbbra is. Figyelmen kívül hagyva a kérdést, egy újabb kérdő mondattal áll elő

 - Honnan ismeritek egymást? - embereli meg magát, majd odébb áll két lépéssel, hogy mindkettőnket tisztán lásson. Mielőtt még válaszolnék, megteszi valaki más. Egyik pillanatban még zavartan kapkodja a levegőt, majd összeszedi magát és próbál velünk kommunikálni.

 - Nem igazán ismerjük egymást. - Őszintén bevallja, azt, amit én is mondtam volna - Szerencsére - teszi hozzá alig hallhatóan, nekem mégis kellőképpen megüti a fülem. Mindig is amolyan szelektív hallással rendelkeztem, amit nem kellett volna azt hallottam, ami pedig fontos volt, azt nem. Kissé felháborodva vezetem rá kérdő pillantásom, de úgy tesz, mintha észre sem venné.

Az anyuka le sem veszi rólunk a szemét, sokáig csak mered ránk, mintha valamin elgondolkodna közben. Ekkor tűnik csak fel, hogy nagyon fiatalos, néhány ránc ül a szeme sarkában, ami az idő múlását jelképezi, de alakja kifogástalan, szinte már tökéletesnek mondható. Kisugárzása tekintélyt parancsoló, de mégis kifejezetten szimpatikus. Sötétbarna haja keretezi gyönyörű arcát, valamint kiemeli különleges kékeszöld szemeit. Roxanne kerül velem mindenféle kontaktust, az arcát velem ellentétes irányba fordítja, keze még mindig össze van fonva maga előtt. Siettetően egyik lábáról a másikra billeg. Arra vár, hogy elmondjam, amit szeretnék, de látom az anyukáján, hogy szeretne beszélni, ezért nem akarok illetlenül belevágni. A szituáció már kínosságig fajul, mikor megszólal az elgondolkodott asszony.

 - Hát, elég furcsa ez az egész dolog - sóhajt egyet Roxanne anyja feleszmélésképpen, mikor is mindketten kérdően figyeljük a továbbiakat. Az tényleg elég abszurd, hogy egy ponton elindulva, fél napig kerestem ezt a lakcímet, ahol most megszólalni sem merek. Kötelezettségként tekintettem erre, Zayn miatt, bár bevallom őszintén, a lelkiismeretem játszott a legnagyobb szerepet ebben. - Annabelle, igaz? - mosolyodik el kellemesen, majd a kezét nyúltja felém, amit tétovázva elfogadok, majd enyhén megrázom. Közvetlenül a szemébe nézek, hogy kiolvassam belőle, mire gondol. Ekkor már tényleg kezd furcsává válni a helyzet, hiszen nem teljesen egyértelmű, hogy honnan is tudja a becses nevem. Annak ellenére, hogy szeretném, nem sikerül semmit felfedezni, ami árulkodó jel lenne.

 - Hogyan..? - A hangom valamiért remeg, a kérdés végére szinte teljesen elnémulok, ezért csak reménykedni tudok abban, hogy megérti, hogy mit szeretnék kérdezni.

 - Lányok, ez egy nagyobb hangvételű beszélgetés lesz, de úgy érzem most jött el az ideje. Kérlek, gyertek utánam. - Roxanne meglepett arcát látva, kis szorító érzés keletkezik a gyomromban, amit nem tudok hová tenni. A furcsa előérzetemet félrelökve követem a gyönyörű nőt, aki a nappaliban foglal helyet a kanapén. A lánya mellé ülök, de nem közvetlenül, mivel jól tudom, hogy kényelmetlenül érezné magát.

 - Mi folyik itt? - néz körül Roxanne, mintha valami kamerát keresne a szemével.

Az asszony komoly arckifejezése arról árulkodik, hogy valami fontos dologról szeretne beszélni, én pedig csak ülök ott, mit sem sejtve, és várom, hogy belekezdjen. Miután megköszörüli a torkát, és két tenyerét összekulcsolja, felcsendül a hangja.

 - Huszonhárom éve, amikor teherbe estem, volt egy gyerekkori barátnőm, akiről kiderült, hogy meddő, és sehogyan sem lehetett gyereke. - Keserű mosoly ül a száján, szemét a saját kezén legelteti, majd felnéz, hogy megbizonyosodjon a felől, hogy figyelünk rá. - Ő az a nő volt, aki már fiatalon is arról álmodozott, hogy legalább három gyereke lesz. Nagyon összetört, amikor kiderült, hogy tulajdonképpen fogamzásképtelen - egy hatalmas sóhaj után folytatja - Borzalmas volt őt úgy látni, semmihez sem volt kedve, és a férje mindennél jobban szerette, de fogalma sem volt róla, mit tehetne. Szóba sem jöhetett a lombikbébi, hiszen viszolygott attól a gondolattól, hogy egy idegen nő gyermekét kell felnevelnie.

 - Miért érzem úgy, hogy Alexandra Wilberry-ről van szó? - túrok idegbajosan a hajamba, mert egyszerűen megráz a történet.

Rox anyja csak bólint egyet, majd megszólal.

- Róla van szó.

A szemem sarkából Roxannere nézek, aki a semmibe mered, elnyílt ajkakkal. Látszólag képtelen felfogni, hogy miről is van éppen szó.

 - Amikor kiderült, hogy ikreket várok, egy ajánlatot tettem neki, ami boldoggá tudta tenni őt. - mosolyodik el nosztalgiázva. - Tudnotok kell, hogy Fred-del, a férjemmel nem éltünk valami jól még akkor, és nagyon nehezen tudtunk volna csak felnevelni két gyermeket. Ő akkor fejezte be az egyetemet, én pedig egy üzletben dolgoztam eladóként, lehetetlen helyzet volt.

 - Anya, miért most kell ezt megtudnom? - pattan fel dühösen a fotelről a vörös hajú lány.

 - Lányom, nem akartunk ebből problémát, ezért is költözött Sandy America másik oldalára. - válaszol teljesen nyugodt hangvétellel. - De úgy tűnik a sors elkerülhetetlen volt.

Egy olyan érzés veszi át felettem a hatalmat, amilyenről nem is tudtam, hogy létezik. Nehezemre esik elhinni, hogy ez megtörténik velem, hiszen teljesen abszurd, és annyira hihetetlen, hogy már szinte valóságos. Viszont, ahogy a két vitatkozó személyt nézem, akiről most derült ki, hogy igazából a családom részei, egyre közelebb érzem magamhoz, valamint sokkal hihetőbbé válik az egész mese. Őket nézem, de kizárok minden zajt, és a saját gondolataim bugyraiba temetkezem.

Bebizonyosodik számomra, hogy a sors bizony tényleg elkerülhetetlen, mivel amit fent megírtak, az úgy is lesz. Az, hogy az életet a pillanatok befolyásolják egy szinten igaz, de van, ami úgy is meg fog történni, ha minden áron azon vagy, hogy ne legyen úgy. Kicsit ijesztő az egész helyzet, mert annak az épületnek a padlóján állok, amelyiket talán legelőször pillantottam meg. Jártam már itt, mégsem emlékeztem rá, hisz újszülött voltam, de abban az esetben is, ha lehetetlennek tűnt, én akkor, abban a percben otthon voltam. Nehéz volt feldolgozni az egész történetet, biztosan nem hittem volna el, ha nem éreztem volna ezt a bizonyos meghittséget.

A filmekben ilyenkor dühösek szoktak lenni, a jelentőségteljes dolog eltitkolása miatt, azonban én nem voltam olyan kisgyerek, mint a Két lotti. Belegondoltam a helyzetbe, és tudtam, hogy nem döntöttek volna így a szülők, ha lett volna más választásuk. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem abban a pillanatban. Mint a „Miért pont engem?”, vagy „Miért huszonkét évesen tudjuk ezt meg?”. Szívem szerint számon kértem volna az információközlőt, de biztosan tudtam, hogy felesleges, már nem lényeg. Így a kérdéseim mindörökre megválaszolatlanok maradnak, ugyanakkor ez jobb is így. Egyszer már próbáltam felbolygatni a múltat, de rossz döntés volt, nem szeretnék egymás után kétszer hibázni.

Boldog családban nőttem fel, sosem kívánkoztam jobb élet után, sosem szenvedtem hiányt semmiben, és hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettek engem. Talán jobban is ragaszkodtak hozzám, mint az normális lett volna. Tizenéves koromig nem mehettem egyedül a tőlünk tíz percre épült iskolába, mert a szüleim szerint veszélyes volt a környék. Ez mind teljesen elfogadható lett volna, ha nem köztudott, hogy az egyik legjobb hírű területen laktunk.

Ahogy nosztalgikus képek lepik el az elmém, egy kellemes mosoly húzódik ajkamra. Tudom, hogy a nővérem, és az anyukám beszélgetnek mellettem, de közben azzal is tisztában vagyok, hogy nekem nem itt van a helyem. Saját életem van, saját családom, akiket imádok, saját érzéseim, saját emlékeim, és amennyire otthon érzem magam itt, annyira érzem azt is, hogy nem tartozom ide. Nehezemre esik eldönteni, hogy ez negatívumként, vagy pozitívumként fogjam fel, majd rájövök: Van még valami, amit el kell intéznem.