30. Fejezet

Drágák! Több, mint egy hónap késés. Igazából nem fogok magyarázkodni, mivel erre a rengeteg késésre nem is igazán van magyarázat, és amúgy is említettem már, hogy miért szorítottam kicsit háttérbe a blogot. 

Köszönöm szépen mindenkinek, aki egészen eddig kitartott mellettem. Minden egyes támogató szóért, illetve tettért hálás vagyok nektek. Imádlak titeket!

Facebook csoport

(Érdemes csatlakozni, mivel néha kulisszatitkokat osztok meg, illetve a további történeteimet is ebben a csoportban vezetem majd.)

***

Xoxo Bri

Nincsenek korlátok

Hiába döntöttem már el, nehezen veszem rá magam, hogy lépjek, hisz tudom, azzal véglegesítem a Zaynnel való kapcsolatom sorsát. Ha beszélek Roxanne-nel, akkor már nincs visszaút, és ez megrémít. A bal vállamon egy kisördög arra próbál rávenni, hogy nézzem a saját érdekeimet, mint minden más ember, de a jobb oldalamon az angyalka kegyetlenül a szemembe mondja, hogy nekem már nincs közös jövőm Zaynnel, és akármennyire is fáj, igazat kell adnom neki.

Rengeteg dologban jó volt, szinte verhetetlen. Remekül tudott verekedni, bármikor megoldott volna fejben egy egyenletet, középiskolában pedig ő szerezte a legtöbb kitüntetést a helyesírási versenyek miatt, amire egyébként mindig kötelezte a tanár. De hiába volt ennyi mindenben jó, egy valamiben sosem jeleskedett. Ez pedig a szerelem.

 - Roxanne, beszélhetnénk pár percet négyszemközt?- mukkanok meg félbeszakítva ezzel a vitájukat. Nem tudom, hogyan szólíthatnám őket, mivel annak ellenére, hogy kiderült, sokkal közelebb állnak hozzám, mint gondoltam, nem ismerem őket. Mind a két szempár kérdőn rám szegeződik, beléjük fojtom a szót.

 - Nem tudom, szerintem nincs miről beszélnünk. - Makacsul elfordítja a fejét, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk.

 - Lányom…- túrja zavartan hátra a haját a középkorú nő, akinek arckifejezésén észrevehető, hogy csalódott. - Tudom, hogy mindez hirtelenül ért titeket, de kérlek Roxanne, ne legyél ilyen elutasító, nem ilyennek neveltelek. - Roxanne továbbra sem próbál könnyíteni a helyzeten, de ahogy az anyja néz rá, egyre inkább meglágyul. Sürgetően megforgatja a szemét, majd megszólal.

 - Legyen.

Az anyuka pillantása boldogságot sugároz, olyannyira, hogy rám is kihatással van, így elmosolyodom.

 - Akkor kettesben hagylak titeket, Rox szavaival ellentétben, szerintem van mit megbeszélnetek. - mondja nyugodt hangnemben, de még mielőtt kilép a nappaliból, rám pillant. - Nem kérem azt, hogy anyának szólíts, mivel tudom, hogy nem engem illet ez a megnevezés, de örömet okoznál azzal, ha nem magázódnál. Caroline a nevem, nyugodtan szólíthatsz így.

 - Köszönöm - mosolyodom el tiszta szívből - Caroline. - Néhány másodperc sem kell, Caroline tényleg távozik a nappaliból, kettesben hagyva engem Roxanne-el, aki ekkor még minden erővel azon van, hogy megszabaduljon tőlem. De hiába gondolja azt, hogy csak el akarom őt taszítani Zayntől, épp az ellenkezőjét próbálom elérni.

 - Essünk túl rajta - fonja erőszakosan keresztbe maga előtt a kezeit, majd még egy lapáttal rátesz azzal, hogy kicsiket dobol a lábával. Kezd már az idegeimre menni, mintha a saját érdekemben jöttem volna ide. A frusztráltságom ellenére is igyekszem azt mutatni felé, hogy minden a legnagyobb rendben, még akkor is, ha jelen esetben meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

 - Igazából csak azért jöttem el ide, hogy elmondjam, amit ti képtelenek vagytok kimondani egymásnak. - kezdek bele.

 - Pontosan miről is van szó? - Rox kérdőn összevonja a szemöldökét, minek következtében apró ráncok jelennek meg a homlokán.

 - Zayn szerelmes beléd, már semmit sem érez irántam, és nem szeretném, ha azt gondolnád, el akarom venni tőled.

Roxanne először csak mered a semmibe, mint aki éppen most dolgozza fel, hogy miről is beszélek. Hideg arckifejezése egyszerre változik szomorúvá és lehangolttá. Nem tudom hová tenni a hirtelen váltást, ezért folytatom, amit elkezdtem.

 - Sohasem volt képes kimutatni normálisan az érzelmeit, kimondani meg főleg nem. Bethany szerint az anyja halála után vált ilyenné, de az is meglehet, hogy anélkül is ez történt volna vele. - Úgy érzem, mintha csak hiába járatnám a szám, hogy kicsit sem érdekli őt, mit mondok. - Csak szeretném, ha félretennéd a büszkeséged, és rendbe hoznátok ezt. - Szemei egyre jobban kezdenek csillogni, ezért már csak félve teszem fel a kérdést. - Vagy te nem szereted őt?

Nem is kell több, a jégkirálynő hamar kiolvad, megtörik, így a jégből hamar válik víz, ami kétségbeesett arcán folyik végig, majd hull a semmibe.

-Már hogy ne szeretném? - szólal meg zokogva, de látszik rajta, hogy fogalma sincs, megbízhat-e bennem. Ennek ellenére folytatja. - Csak annyiszor megbántott. Nem tudom, hogy mi lenne ennek az egésznek a folytatása, hiszen annyira bizonytalan minden. Vele vagyok, de úgy érzem, bármikor vége lehet, és ez megrémiszt. Bármit meg tudnék neki bocsájtani, és ez is annyira ijesztő. Néha úgy érzem, hogy nem is vagyok neki fontos, de ilyenkor mindig bebizonyítja az ellenkezőjét. - Miközben teljes figyelmemet a megnyílt lánynak szentelem, észreveszek valami nagyon furcsát. Teljesen olyan, mintha a saját szavaimat hallanám. Nekem is ezek a dolgok jártak a fejemben a kapcsolatunk elején. Azt hittem, hogy semmi sem lehet köztünk, mégis belevágtam, mert az az egyetlen kis reményfoszlány végig bennem volt, és megérte érte küzdeni.

Annyi mindent lehet hallani az ikrekről. Hogy kitalálják, mire gondol a másik, vagy, hogy a két testben van egy közös lélek. És ez mind-mind túlzás, de akkor, abban a pillanatban, mikor őt hallgattam, úgy éreztem, hogy én vagyok az ő hiányzó darabja, ő pedig az enyém. Sosem találkoztam vele, csak születésem napján, mégis segíteni akarok neki.

 - Hé, hé Rox, nyugi - simítom meg a vállát sietve, ő pedig még hüppög párat, majd rám szegezi könnyes pillantását. Az előbb még egy elviselhetetlen hárpia volt, most egy szemrebbenés alatt változik egy sírós kislánnyá, akinek tanácsra van szüksége. Láthatólag még ő maga is meglepődik hirtelen váltásán. - Nem kell folyton arra koncentrálni, hogy mi lesz majd. Meg fogod bánni, ha most nem beszélsz vele, hidd el nekem. Minden jön majd magától, csak keresd meg, és mondd el neki, hogy mit érzel.

 - De én sosem mondanám csak úgy meg - ellenkezik hevesen.

 - Néha erre is szükség van.

 - De…

 - Ha nem sietsz késő lesz.

Roxanne-ben megváltozik valami. Felsője ujjával erőteljesen törölgeti le zöldeskék szemeiről a könnyeket, ügyelve arra, hogy ne kenje el azt a minimális szempillaspirált. Sietve feláll a bézs színű bőrkanapéról. Mély levegőt lélegez be, majd az arcomra vezeti tekintetét. Már nem tükröződik szemeiben az a mély szomorúság, felváltja valami teljesen más. Motiváltság. Engem pedig olyan nyugodtság fog el, mint még soha, bár ezt nem is tudom hová tenni.

 - Csak egy valamit szeretnék kérdezni. - Hangja még kissé remeg az hirtelen abbahagyott sírás miatt. Bíztatóan bólintok egyet, hogy folytassa. - Miből gondolod úgy, hogy szeret engem?

Halkan felkuncogtam a kérdés hallatán, mire tágabbra nyitotta a szemeit.

-Nem szeretném szegényt leégetni, hogy milyen nyálasan fogalmazta meg nekem, ezért ez maradjon Zayn és az én titkom. - Roxnak nem is kell több, belenéz a tükörbe, letörli az elmaszatolódott spirált, rohanva felveszi a kabátját, majd még utoljára bedugja a fejét a nappaliba.

 - Köszönöm - suttogja alig hallhatóan, amitől mosoly szökik az ajkamra, de ő ezt már nem látja, mivel olyan gyorsan viharzik ki az épületből, mintha teleportálna.

 - A fenébe, túl jó szívem van - motyogom magamba, ezután pedig Caroline jelenik meg az ajtóban.

*Roxanne szemszög*

Talán még soha az életben nem futottam olyan gyorsan, mint ebben a néhány percben. Az eső zuhog, szinte egy másodperc alatt áztatja át a vékony bőrkabátomat. A hátszél teljesen a szemembe csapja a hajamat, ezért alig látom az utat. Érdekes, hogy reggel még szép tavaszias idő volt, most pedig ez történik. De valahogy kicsit sem érdekel, végre beszélni akarok Zaynnel, semmi más nem számít. Taxira és más hülyeségre most nincs időm.

Ahogy visszagondolok Annabelle szavaira halvány mosoly költözik ajkamra, és egy istenért sem tudom levakarni onnan. Azt gondoltam, hogy csak a baj lesz vele, már első minutumtól kezdve gyűlöltem, amikor megláttam őt Zaynnél, és ezen semmit sem változtatott az, hogy időközben kiderült, ő a család része. A végére viszont, akármennyire is utálni akartam őt, nem ment. Valami megváltozott bennem, de fogalmam sincs, hogy mi. Ahogy beszélt egyre közelebb és közelebb éreztem magamhoz, azt sugallta, hogy megbízhatok benne. Feleslegesen kerestem eszeveszetten a rosszindulatot, szavai mögött, nem találtam meg. Igyekeztem tartani a távolságot, csak hideg szerettem volna maradni vele szemben, de ez lehetetlen volt. Mert az a láthatatlan kapocs, ami összetűzött minket, egyre közelebb szorított hozzá, így be kellett látnom, hogy ő nem rossz. Vajon mindegy hány évet töltöttünk külön, mi tényleg egyek vagyunk? Lehetséges, hogy ezen tényleg nem változtathat az idő múlása. Nem tudhattam a választ, mégis megnyugvással töltött el, hogy van, ami sosem változik. Nem hiszem el, hogy nekünk ugyanabba a srácba kell beleszeretnünk. Miért történik ez? Miért nem olyan egyszerű semmi, mint ahogyan elképzeljük?

Ilyen gondolatokkal a fejemben szaladok át a piros lámpánál, a kocsik dudálása azóta is visszhangzik a fejemben, hiába érek már Zayn háza elé. A hajamat tönkretette az eső, a maradék sminkemről nem is beszélve. Nincs hideg, de az átázott ruháim miatt érzem, hogy tiszta libabőr vagyok. Hálát adok az égnek, hogy nincs semmiféle tükör a közelben, mert a végén még visszafordulnék.

Kapkodva nyomkodom be a kapucsengőn a 37-es számot, amihez rengeteg emlék fűz. Sok dolog cikázik a fejemben, megválaszolatlan kérdések tömkelege, megannyi ki nem mondott szó, és ezernyi dolog, amit sosem mertem megtenni. Mindig bennem volt a félelem, a kételyek és ezek szinte lebénítottak engem. Megkísérelem kizárni ezeket az eszméket, hisz annyira nem fontos. Már nem. Nekem csak beszélnem kell Zaynnel, mielőtt még túl késő.

Percekig csörög be az az átkozott csengő, de semmiféle választ nem kapok. Nem veszi fel senki.

Némi hezitálás után a kabátom zsebében található telefon után nyúlok.

A francba is, nem fogom emiatt feladni.

Vagy ez valami jel lehet, hogy éppen hülyeséget teszek?

Mi a franc jár már a fejemben? Megint túlkomplikálok mindent. Ez így nem lesz jó. Nyugi, Rox.

Egy hatalmas sóhajtás kíséretében, megteszem azt, amit egy normális ember is tenne ilyen esetben. Felhívom.

A vonal másik végén folytonos pittyegés hallatszik, ami azt akarja nekem jelezni, hogy éppen foglalt a hívott szám. Szívem szerint a földhöz vágnám ezt a vackot, de ekkor eszembe jut, milyen drága is volt. Amikor eldöntöm, hogy néhány perc múlva ismét felhívom, észreveszem, hogy 2%-on van.

A fejemben cifra káromkodás zajlik le. Mérhetetlenül mérges vagyok magamra, amiért nem tudtam feltenni töltőre ezt a buta mobilt. Unalmamban túl sokat nyomkodtam otthon, így csakis magamat hibáztathatom.

Valóban nem egyszerű semmi annyira, mint amennyire elképzeljük. Nagy nehézségek árán sikerült rávennem magam arra, hogy ide jöjjek, és esélyt adjak arra, hogy tisztázzuk a helyzetet. Ekkor döbbenek rá, hogy nem minden egy személyen múlik, ha Zayn nem tud rám időt szakítani, akkor teljesen felesleges a küzdenem Értünk. Ő már valószínűleg rég lezártnak tekinti a kettőnk dolgát. Mindig én vagyok az, aki félredobja a büszkeségét, de rendszerint megbánom. Sosem lett ennek jó vége. Sok dologban voltam jó, de a szerelem sohasem tartozott közéjük.

Úgy érzem, hogy szükségem van Zaynre, itt és most. Azt akarom, hogy mellettem legyen és megnyugtasson, majd felidegesítsen, már a jelenléte is elég volna. De ez nem lehetséges jelenleg, ezért elhatározom magam, hogy az emlékekkel is megelégszem.

Ahogy kilépek a fedett ajtó alól, az esőcseppek újra áztatni kezdik a bőröm, a halk kopogás, ahogy érintkeznek a kabátommal, megnyugtató hatást mér rám. Mintha már kevésbé esne, mint eddig.

Abba az irányba indulok el, ahová a legtöbb emlék fűz. Ahol Zayn, nagy noszogatások árán végre megnyílt nekem, először. Borzalmasan nehéz volt neki, azt gondoltam, hogy soha nem fog közelebb engedni magához, de az akkor ott sikerült. Beszélt a múltjáról, a maga módján elmondott néhány dolgot Annabelle-ről, és akármennyire bizonygatta, hogy túl van rajta, a szemei teljesen mást tükröztek. Akkor azt mondta nekem, hogy meghalt, tulajdonképpen hazudott. Azóta rengetegszer mentünk el oda, és csak beszélgettünk. Ez volt a szórakozóhelytől tíz percre elhelyezkedő park, ahová bármikor mehettünk. Azóta annyi minden történt. Amikor megláttam a szőke lányt a szobájában, hoztam egy döntést, miszerint soha nem fogom megbocsájtani neki, amit velem tett. De az istenért! Miért vagyok ilyen átkozottul gyenge? Nem tudtam tartani magam az elhatározás mellett, ha róla volt szó, sosem sikerült.

Már semmi sem számít, csak az, hogy mellettem legyen. Bármit meg tudnék adni érte. Bármit.

Ahogy egy hosszabb séta után odaérek, figyelmen kívül hagyva, hogy nedves, leülök a padra. Hihetetlen, hogy ez a tárgy mennyi mindent tud rólunk, talán több mindent, mint a saját anyám. Átadva magam a nosztalgiának, csak hátra döntöm a fejem, és hagyom, hogy az esőcseppek elborítsák az arcom. Az ismerkedésünktől, egészen a mai napig tartó események egy filmként forognak le lelki szemeim előtt. A felhevült érzelmek, a zavarodott pillantások, a heves, meggondolatlan cselekedetek mind ott éltek bennem, és sosem bánom meg őket. Abban reménykedtem, hogy ha újra átgondolom a dolgokat, akkor majd jobban fogom látni, hogy mit rontottunk el, és hol, de nem. Hiába vagyok azon, hogy külső szemlélőként lássam magunkat, túl elfogult vagyok Zaynnel szemben, így utólag sem jövök rá. Tanácstalanságomban kezembe temetem az arcom, könyökömet a térdemen támasztom meg. A vizes hajam az arcomba lóg, nevetségesen nézhetek most ki.

Az eső továbbra sem áll el, csak zuhog és zuhog, mintha sosem fejeződne már be, és morajai mellett csak annyit hallok:

 - Tudtam, hogy itt leszel.

Hirtelen felkapom a fejem, majd meglátom őt. A haja csapzottan lóg a szemébe, a ruhája neki is teljesen átázhatott.

Annyira meglepődök, hogy képtelen vagyok megszólalni, a számat már szólásra nyitom, de semmi sem hagyja el. Annyi mindent mondanék neki, mégis szótlan maradok, csak bámulom őt, és nem hiszek a szemeimnek. Halkan zilál, talán ő is futott, s újra megszólal. - Voltam nálatok, de anyukád azt mondta, hogy éppen hozzám indultál. Azt hiszem, sikerült elkerülnünk egymást.  - Még mindig kapkodja a levegőt, ezért is szünetet tart. - Aztán hívtalak, de foglaltat jelzett ez a szar, még egyszer próbálkoztam, de ki voltál kapcsolva. - Ahogy hallgatom hadaró hangját, a szemem egyre jobban kitágul. Amikor azt gondoltam, hogy mindennek vége, megjelenik itt, egyetlen szó is elég lett volna, hogy a nyakába boruljak, de az, hogy ugyanakkor döntöttük el, hogy beszélnünk kell, és pontosan egyszerre hívtuk egymást szinte hihetetlen volt.

 - Zayn…én - kétségbeesetten felállok a padról, fogalmam sincs, mit mondjak. Szeretném vele közölni, hogy én is hívtam őt, hogy lemerült a telefonom, hogy azt hittem, mindennek vége, hogy szeretem, hogy gyűlölöm, hogy bármit meg tudnék neki bocsájtani, hogy mindegy mit mondd, én akkor is szeretni fogom. De az esőcseppek mellett könnyek is kezdenek csorogni az arcomon, és hiába törölgetem őket, folyamatosan pótolják egymást.

Zayn közelebb lép hozzám, majd erőteljesen átölel, amikor megérzem testének melegét, én sem fázom már.

 - Nyugi, nem kell mondanod most semmit. Rendben? - És most is, mintha olvasna a gondolataimban, mintha tudná, hogy már az is nehezemre esik, hogy megszólaljak. Hangos zokogásban török ki, már nem tudom tovább magamba fojtani, teljes alakom remeg a boldogságtól, és a sírástól egyaránt. Annyira boldog vagyok,  mégis annyira sérülékeny és tehetetlen. Keserű ez az érzés, mégis édes. Úgy érzem minden mindegy, csak ő maradjon mellettem. Már nem érdekel az eső, a szétázott sminkem, a hideg, a sok rossz. Semmi sem számít, csak, hogy újra itt van. Olyan nyugodtság fog el, amilyen még soha életemben. Annyira rémisztően ki vagyok szolgáltatva neki, és ezt ő is tudja. Csak zokogok a karjai között, és azon töröm az agyam, hogy vajon hogy lehetséges valakit ennyire szeretni.

***

Zayn házában vagyunk, végre sikerült lenyugodnom. Bethany fogalmam sincs hová tűnhetett, ilyen hirtelen. Lezuhanyoztam, mert teljesen átfáztam, most pedig a pólójában ülök az ágyában, miközben ő előttem öltözik át. Sosem éreztem még ilyen közel magamat hozzá.

 - Jobban vagy, te bőgőmasina? - emeli rám kellemes tekintetét, ami biztonságot sugároz.

 - Nem is vagyok bőgőmasina - keresztezem magam előtt a karomat sértődötten, akármennyire is igaz az állítása. - Egyébként beszélnünk kéne.

 - Tudom - mondja, amíg felveszi a farmerjét. - Mit szeretnél tudni? Mindenre válaszolok.

Némi gondolkodás után sorba jutnak eszembe a kérdésék, szinte választani sem tudok, mivel kezdjem.

 - Miért hazudtad nekem azt, hogy Bell meghalt? - Igyekszem teljesen nyugodt maradni, még akkor is, ha visszagondolva is felzaklat az egész történet.

 - Nem hazudtam neked, én azt hittem, hogy meghalt. - Válaszát hallva kellőképpen meglepődök, mivel ez annyira abszurd. Összeráncolom a homlokom.

 - De ez mégis hogy lehetséges? - akadékoskodok magyarázatára várva.

Egyáltalán nincs szüksége időre, mielőtt megszólal, teljesen nyugodt tud maradni.

 - Nem voltam vele végig a műtét alatt, nem vártam meg a fejleményeket, gyenge voltam hozzá. Szinte biztos volt, hogy meg fog halni. Akkor a telefonszámomat is megváltoztattam, és minden addigi kapcsolatot megszakítottam abban a városban. - Amikor végigmondja, kezdem kapiskálni a dolgokat, de még mindig annyira lehetetlennek tűnik.

 - Miért nem akartál elmenni a temetésre? Bell szülei miért nem értesítettek téged, vagy a te családodat? - fogalmazódnak meg a kérdések a fejemben, majd egyenként felteszem őket.

 - Bellel megbeszéltük, hogy bármelyikünkkel történjen valami, a másik fél nem fog elmenni a temetésre. Mint az előbb is mondtam minden kapcsolatot megszakítottam, az én családom pedig nem tartotta a kapcsolatot az ő családjával.

Sokszor hallottam már ezt a temetéses dolgot, leginkább filmekben és könyvekben olvastam róla, ezért teljesen tiszta a miértje. Zayn még sosem volt velem ennyire őszinte, ezért nagyon hálás vagyok neki, hogy tényleg minden kérdésemre választ ad, ahogy ígérte az imént.

 - És Annabelle miért nem téged keresett eddig? - jut eszembe az utolsó kérdésem ezzel kapcsolatban.

 - Na ezt én sem tudom - néz mélyen a szemembe, de mintha már nem foglalkoztatná annyira a dolog  - Valószínűleg időre volt szüksége.

Kissé elszégyellve magam lesütöm a szemeimet. Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mit érezhetett. Minden bizonnyal durva sérüléseket szerezett a balesetben, sőt hatalmas lelki trauma érhette. Én pedig őt kezdem el hibáztatni? Szánalmas vagyok, hogy mindenbe beleütném az orrom.

Zayn feltételezhetően észreveszi rajtam, hogy valami problémám van, ezért leül mellém. A közelsége még ennyi idő után is annyira zavarba hoz, hogy az már veszélyes.

 - Mi a baj?

 - Ő az ikertestvérem - bököm ki, de ahelyett, hogy sokkolt tekintettel találnám szembe magam, maximálisan higgadt marad.

 - Tudom - elnyílt ajkaim láttán rögtön megmagyarázza - Láttalak titeket szinte egymás mellett. De elmondanád, ez hogy lehetséges?

Nagy sóhaj kíséretében mindent elmesélek neki, amit anya mondott. Zayn figyelmesen végighallgatja, de csak a végén szólal meg.

 - Ez azért durva - emeli fel a szemöldökét megilletődve, mire egyetértően bólintok. - És most mi lesz?

 - Hát Bellnek van saját családja, valószínűleg ez nem sok mindenen fog változtatni, visszamegy és minden marad a régi. Viszont most úgy gondolom, hogy szeretném vele tartani a kapcsolatot.

 - Ez teljesen érthető - ért velem egyet Zayn.

Van időm pásztázni a mellettem ülő fiút, ezért hamar feltűnik nekem valami. Nem lóg a nyakában az a bizonyos láncra fűzött gyűrű, amit sosem vett volna le. Mindenki, aki jó ideje ismeri őt, tudja, hogy azt sosem veszi le. Senki sem tudja, hogy mi is pontosan az a fémkarika, mindig csak találgattunk, a múltkori eset óta pedig már biztos vagyok a véleményemben. Most esélyt látok arra, hogy végre megbizonyosodjak a szerepéről, mivel Zayn úgyis megígérte, hogy mindenre válaszol nekem.

 - A gyűrű..? - A megérzéseim azt súgják, hogy köze van Bellhez.

 - Meg akartam kérni Bell kezét a baleset utáni este, de erre már sosem került sor - vallja be, mire a kezemet a szám elég kapom. Egyértelmű volt, kimondva mégis annyira meghökkentő. - Azóta odaadtam neki. És ne értsd félre, nem azért, mert még aktuális az egész dolog, nem. Csak így tudtam lezártnak tekinteni a kapcsolatunkat, az már a múlt. A gyűrű őt illette. - Sokkhatás alatt vagyok néhány percig. Mégis mennyire szerethette őt, ha erre a döntésre jutott? Viszont annyira lesújtónak hatnak a szavai. Zayn lezárta a múltat, és ezt bevallotta nekem, ettől többet nem is kérhettem tőle. Már csak nekem is el kell fogadnom, hogy ennek vége, ez a régi Zayn, nekem pedig esélyt kell adnom egy új Zaynnek, egy új történetnek.

Anabelle kapcsán eszembe jut egy újabb kérdés. Az utolsó. Az a kérdés, ami tönkreteheti a kapcsoltunkat, ami megváltoztathat mindent.

 - Szereted még őt? - Előre félek a választól, hisz tudom, hogy mennyi ideig együtt voltak. Zayn mesélt a kapcsolatukról, ezért biztos voltam benne, hogy egykor ő volt a mindene. Mégis, a lelkem mélyén bíztam benne, hogy ez az érzés talán el tud múlni. Lehunyom a szemem, mivel a csend nem sok jót ígér.

 - Már nem. - Hatalmas kő esik le a szívemről, és örömömben egy puszit nyomok az arcára. De túl elhamarkodottan cselekedek, hisz ezzel nem biztos még az, hogy engem szeret.

 - És engem? - kíváncsiskodok kislány módjára, de Zayn százszázalékosan komoly marad.

 - Talán - neveti el magát végül. Nos, mi másban is lenne jó Zayn, mint a kétes válaszok adásában. Szúrós tekintetemet rá vezetem, mire végre kiejti az ajkán. - Szeretlek.

Talán senki szájából nem esne jól ezt hallani. Szinte elkábultan dőlök neki Zaynnek, mint aki menten elájul. Finoman hátralököm Zaynt az ágyon, majd a csípőjére ülök. Amennyire képes vagyok őt tökéletesnek látni, annyira ijedek meg saját magamtól. Sosem éreztem még ilyet. Képes lennék odaadni neki mindenemet. Hogy lehetséges az, hogy egyszerre vagyok szomorú az érzés miatt, hogy bármikor elveszíthetem, mégis akkora boldogság tölt el, hogy most itt van? Hiába ér össze minden egyes porcikánk, nem lehet hozzám annyira közel, mint én azt szeretném. Akkor is hiányzik, ha mellettem van, mert szinte mindig is elérhetetlennek tűnt ez a határtalan öröm. Minden jó.

 - Én is szeretlek. - Halvány mosoly jelenik meg az arcán, szemeit lehunyja, és csak abban reménykedem, hogy ő is így gondolja, mint én. Mert ezek olyan dolgok, amiket nem mondd ki az ember, de lehet érezni. És én ekkor érzem.

Lassan lehúzom róla a felsőjét, majd az ágy mellé ejtem. Ajkához hajolok, és hosszú csókot váltunk. Ez más, mint minden eddigi heves csók, ebben annyi érzelem van, hogy szinte az egész testem elzsibbad tőle. Elgyengít.

 - Úgy tűnik feleslegesen vettem fel azt a pólót - neveti el magát szemtelenül, mire én is felkuncogok.

 - Idióta! - Apró puszikat nyomok a nyakára, és annak ellenére, hogy próbálom leplezni, mennyire megőrjít, nem sikerül. Nincs erőm színészkedni tovább, de talán ez is a normális.

Zayn fordít a helyzetünkön, s harapdálni kezdi a nyakamat, én meg hagyom neki, akkor is, ha tudom, holnapra elég csúnya nyoma lesz mindennek. Nem hazudok, ha azt mondom, elvesztem az öntudatomat. Az az egyre inkább fokozódó vágy, amit iránta érzek, nem csillapodik, csak egyre erősebb lesz az idő teltével. Nincsenek korlátok. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Mert akkor ismerem be saját magamnak, hogy minden, amit eddig éreztem eltörpül emellett. Mindeddig nem is tudtam, hogy létezik ilyen észveszejtő dolog.

Ha lehetne, én biztosan magamhoz kötném, hogy soha, de soha ne vehesse el tőlem senki, és soha, de soha ne veszíthessem el őt.