29. Fejezet

Hűha! Szégyellem magam a kihagyás miatt, de sajnos nem tudtam ellene tenni semmit. Magyarázkodhatnék, hogy az iskola elveszi minden időmet, de tanulni is lusta vagyok, ezért nem lenne igaz. :D Egyszerűen olyan dolgok történtek az életemben, amik elvonták a figyelmemet az írásról. Először próbáltam a személyes dolgaimat rendezni, és a mögé helyeztem most a blogolást, remélem, hogy nem pártolt el tőlem mindenki, bár azt is megérteném. 
Jó olvasást mindenkinek!

Facebook csoport

(Érdemes csatlakozni, mivel néha kulisszatitkokat osztok meg, illetve a további történeteimet is ebben a csoportban vezetem majd.)

***

Xoxo Bri

Elnyomott érzelmek

*Annabelle szemszög*

Nagyon lehangol, hogy Zayn egy másik lány miatt ilyen idegessé válik, nehezen dolgozom fel. Fáj, hogy egykor még csak én tudtam kihozni belőle ugyanezt, jelen helyzetben pedig már nem így van. Ekkor már úgy gondolom, hogy mindenképp ki kell derítenem egy dolgot. Felállok az ágyról, közelebb lépek hozzá, majd amikor úgy érzem, a figyelme rám terelődött, ajkaimat az övére vezetem. Zayn nem húzódik el, viszonozza a csókomat. Egy tökéletes csók valósul meg abban a pillanatban, eddig is tudtam, hogy jól csinálja a dolgát. Azonban semmi sem ugyanaz, ez egy olyan történet, ami teljesen érzelemmentes, pusztán smárolás, mint amilyen egy buliban csattan el, egy teljesen ismeretlen sráccal. Élvezhető, de semmi több, nem indít be, hiányzik belőle a szenvedély. Ha nem emlékeztem volna a régi csókokra, akkor azt gondolnám, minden rendben van, de így, tudom, hogy semmi sem az már, mint akkor.

Csalódott vagyok, dühös, szomorú, s közben mégis örülök. Elég nehezen esik szerelembe, de, ha megtörténik, akkor egy olyan személybe, aki megérdemli. Egy ideig abban a hitben éltem önző módon, hogy én vagyok az egyetlen. Nem akartam, hogy megcáfolja, de akkor már mindegy volt.

Ő is érzékeli a hiányosságot, de mégis próbálja nekem bebizonyítani, hogy be tudja pótolni. Ekkor tenyeremet a mellkasára helyezve megszakítom, amit elkezdtünk. Végig egy gondolat jár a fejemben, ami nem hagy nyugodni. Nekem rengeteget jelent a csók, az ó csókjai pedig mindig lázba tudnak hozni. De amikor rádöbbensz, hogy te még szereted, azonban ő már nem, annál fájdalmasabb érzés nem létezik. Ezt ekkor, ebben a pillanatban tapasztalom először.

Sokáig nem jutok szóhoz. Tisztában vagyok vele, hogy miért történik ez, mégsem szeretném az ő szájából hallani. Tönkretenne. De nem lehetek ennyire önző, s ez az egy gondolat igyekszik eluralkodni rajtam, majd nehezen, de sikerül neki.

 - Zayn, te szerelmes vagy? - nézek mélyen barna íriszébe, de rögtön megrázza a fejét, azután meg kínosan felnevet, mintha próbálná bebizonyítani, hogy nem így van. Megforgatom a szemem, mert biztos vagyok a kérdésemben.

 - Nem vagyok szerelmes. - Annyira eszeveszettül igyekszik alátámasztani saját igazát, hogy már természetellenes. - Lehetetlen, hogy az legyek. - Innentől fogva már inkább magának akar bizonyítani.

 - Zayn, ne próbálj becsapni - mosolyodom el a szerencsétlen magyarázkodásán. - Már miért lenne lehetetlen? Tudom, hogy mi történt az előbb, nem vagyok hülye.

Hosszadalmas csend után, mielőtt újra feltenném a kérdést, mert eldöntöm, hogy akkor is, ha nehéz feldolgoznom mindezt, nem fogom hagyni, hogy a saját makacssága miatt ne lehessen boldog, megszólal.

 - Amúgy… - kezd bele, miközben megint helyet foglal az ágyon. - Először csak azért voltam vele, mert hasonlított rád, de.. - keresi a szavakat, láthatóan játszódnak le az agyában emlékek. - Máshogy alakult.

 - Beleszerettél? - térek azonnal a lényegre. Ha én nem, akkor senki sem tudja, milyen, amikor Zayn szerelmes.

 - Nem tudom, ez a csaj teljesen bolond, és igazából rohadtul nem hasonlít rád, kibaszottul nem lehet megérteni, de.. - magyarázza. Furcsa, hogy ezekből a jelekből, ő még nem jött rá. Primitív kifejezésmódjától halvány mosoly költözik az arcomra, hisz sosem volt az erőssége szavakba önteni az érzéseit, s ezt most sincs másképp.

 - Beleszerettél. - veszem le a válláról a terhet. Zayn megkíséreli, hogy újra hevesen tiltakozzon, de még mielőtt megtehetné, megállítom. - Zayn, ismerlek, ne akard elhitetni velem, hogy semmi sem változott. - Indulatosan beszélek vele, szinte már kiabálásnak hallatszik. Zayn tartja a szemkontaktust, ám elakad a szava, így csak valamiféle hebegés hagyja el a száját. Még sosem láttam őt zavarba jönni, de ez is bekövetkezik, és valljuk be, eléggé abszurd, nem tudom nem megmosolyogni az egész helyzetet.

Nem akarom, hogy azt gondolja, ezzel összetör, még ha ez is az igazság. Nem tűröm el, hogy csakis amiatt leplezze az érzelmeit, mert a volt barátnője vagyok. Talán túl sokáig várattam, talán elrontottam, de nem érintene jól, ha ennek a levét ő inná meg. Ő mindig is úgy cselekedett, hogy arra figyelt, engem ne bántson meg, de ez már a múlt. Én már a múlt vagyok, és ezt belül Ő is tudja, mégsem hiszi el még saját magának sem.

Most én vagyok soron, nekem kell tiszteletben tartanom az ő érzéseit, akkor is, ha nem vallja be őket. Ebben a pillanatban a kezemben van az a lehetőség, hogy minden visszaadjak, amit tőle kaptam. Az én döntésem, hogy kihasználom e, vagy sem. Az önközpontúság mindenáron felül akar kerekedni rajtam, de nem hagyom, küzdök vele. Megérdemli.

Hát nem ironikus? Éppen én vagyok az, akinek az a feladata, hogy minderre rávezesse őt.

Lemondok arról, hogy Zayn valaha is egy romantikus személy lesz, ezért inkább meg is kímélem őt attól, hogy beszélnie kelljen erről.

 - Nem gondolod, hogy neki is tudnia kéne róla? - magyarázom széttárt kézzel, mivel nehezemre esik felfogni, hogy miért nem cselekedik. Hajlamos csak úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak és feladni, mert akkor nem érheti csalódás, de a szerelemben ez nem számít. A szerelem kárpótol minden csalódást.

 - Nem. - A hajába túr, miközben szemei a semmibe merednek. Minden bizonyára lepörög előtte minden lehetőség. - Valószínűleg ezek után nem állna velem szóba - vonja le a következtetést.

Mint mindig, most is sikerül felhúznia nemtörődöm kijelentésével, és ennek hangot is adok.

 - Mindig is tudtam, hogy a férfiak idióták - forgatom meg a szemem. - Lehet, hogy most úgy gondolja, hogy sosem fog megbocsátani neked, de a szívét feltehetően nem érdekli, hogy mit gondol, ezért ha most azonnal utána mennél, biztosan minden jól alakulna.

 - Mi? - vonja össze a szemöldökét értetlenül. Tudom, hogy a fiúknak nehéz megérteni a lányok gondolatmenetét, de azért ez már sok.

 - Mindegy. - Ekkor adom fel. - A lényeg, hogy menj utána, és beszélj vele. Most - zárom le röviden, amikor tudomásul veszem, hogy az agya képtelen befogadni ennyi információt egyszerre. Szívem szerint már a fejemet fognám, szerencsétlenkedését figyelve.

 - Esélytelen - böki ki, mire azonnal magasra szökik a szemöldököm - Nem ismered Roxanne Goodberg-et, hihetetlen, hogy mennyire makacs tud lenni, ő nem úgy működik, mint a többi csaj.

Bennfentesként tisztában vagyok vele, hogy Zayn azért tűnik kívülről ennyire érzelemmentesnek, mert mindenkit elveszített, akit valaha szeretett. Először az édesanyját, aki rákban hunyt el, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Bethany mesélt nekem Zayn múltjáról, így tudtam arról, hogy nagyon anyás kisfiú volt, és annyi idősen nagyon megrázta az elvesztése. Napokig nem evett, és az iskolában is lerontotta a jegyeit. A haláleset után az apja a munkába temetkezett inkább, Beth-re hagyva a kisfiút. Nagyon ritka alkalommal tett rájuk látogatást. Bethany megvárva Zayn nagykorúságát, a szerelmével elköltözött Londonba, majd Moracoba, és Isten tudja még hány helyre, amíg vissza nem keveredett ide. Most harminc éves, de még mindig nem nőtt fel igazán, ezért bele sem merek gondolni, hogy milyen pótszülő volt. Később ott voltam én, akivel tizennyolc évesen ismerkedett meg, amikor ugyanabba a baráti társaságba keveredtem, amelyikkel ő járt el bulizni. Első pillanattól kezdve vibrált közöttünk a levegő, amit mindenki hamar észrevett. Rengeteg időt töltöttünk együtt, amíg arra a döntésre jutottunk, hogy nekünk a másik nélküli élet már nem kell. Igazából szóban ezt sosem beszéltük meg, egyszerűen csak olyan dolgokat csináltunk, mint egy párkapcsolatban szokás. Szerelmesek lettünk egymásba, és egy teljes év után végre bevallottam neki, hogy mit érzek, de ő akkor kicsit távolságtartóbbá vált, neki még idő kellett ehhez, én pedig megértettem. Három évig voltunk együtt, amíg be nem következett a baleset napja. Három felejthetetlen év, amik életem leggyönyörűbb percei is voltak egyben.

Érzelmileg már akkor is sérült volt, amikor megismertem, az, hogy engem is elveszített, pedig még egy lapáttal rátett. Az évek során ez már csak fokozódott. Sosem vallotta volna be, de félt szeretni, és rideg volt.

Ekkor jövök rá, mennyire egoista dolog volt egy évig hagyni, hogy azt gondolja, meghaltam. Sikeresen tönkretettem mindent, amiért feltűntem, mikor már sikerült feldolgoznia a történéseket. A tudat, hogy az érzéseivel játszom, igazából legyűrték az önző énemet, és azt súgták, hogy még rendbe hozhatok mindent. Már támad is egy ötletem.

 - Reménytelen eset vagy Zayn Malik, de remélem, hogy egyszer megjön az eszed - vágom a fejéhez a szavakat, majd megragadom a retikülömet, és bosszankodva otthagyom őt, hadd gondolkodjon. Már ha képes rá egyáltalán ilyesmire.

A tervem az, hogy felkutatom Roxanne Goodberg-et. Zaynnek fogalma sincs mennyit segített azzal, hogy kimondta a teljes nevét. Eszelős vigyor jelenik meg az arcomon, de amikor eszembe jut, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hol keressem a lányt, letörlődik az. Bethany előtt torpanok meg, aki furcsállva figyeli a mozdulataimat, majd kérdőn néz rám, miközben egy poharat emel le a polcról. Sietve odasettenkedek hozzá, hogy Zaynnek ne tűnjön fel, majd suttogva megszólalok.

 - Zayn melyik egyetemre jár?

 - Az NYU-ra, miért? - ráncolja a homlokát idétlenül. Igyekszem a leggyanútlanabb arckifejezésemet elővenni, hogy mégse tűnjek valami emberrablónak, vagy titkos ügynöknek.

 - Csak érdekelt, hová vették fel azzal a szar tanulmányi átlaggal - nevetek fel jóízűen, mire ő is csatlakozik. Váltok vele néhány szót különféle jelentéktelen dolgokról, majd elköszönök, hogy belekezdhessek a keresésbe.

Amint hívok egy taxit, ami elröpít arra az egyetemre, amelyre gyaníthatóan mindketten járnak, elkezdem a kutatást.

Amikor már a harmadik embert nyaggatom azzal a kérdéssel, hogy „Ismersz egy Roxanne Goodberg nevű vörös hajú lányt?”, és értetlenül bámul rám, kikerekedett szemekkel, mint aki szellemet látott, kezdem azt hinni, hogy nem is ebben az épületben ismerkedtek meg ők ketten. De aztán jön öt olyan személy, akik a nevéről hallottak, de fogalmuk sincs, hol lakik. Ekkor kapok egy kis reményt, ezért hatalmas lelkesedéssel folytatom, amit elkezdtem.

Egyébként szerintem azért nem mondják el a lakcímét, mert azt gondolják, hogy egy emberrabló vagyok, vagy valami pedofil. Lehet, öregít a szőke haj.

Hogy ne tűnjek túl gyanúsnak, veszek egy csomagot a legközelebbi boltban, amibe mindent beledobálok, amit csak találok. Csokitól kezdve, egészen a muffin papírig. Innentől kezdve már a „Nem tudod, hol lakik Rox? Át kell adnom neki ezt a csomagot.” mondattal járkálok.

Vannak olyanok, akik egyszerűen kinevetnek, majd azt mondják „Ne hülyéskedj már!”. Később azonban afféle mondatokat is a fejemhez vágnak, hogy „Rox, befestetted a hajad?”. Értem én, hogy hasonlítunk, de azért nem összetévesztésig.

Így megy ez egy óra hosszáig, de az elszántságom nem csökken, hiszen, amit egyszer a fejembe veszek, azt meg is valósítom. Hirtelen, mikor már arra a konzekvenciára jutok, hogy más lehetőséget kell keresnem, megjelenik egy barnahajú lány, akiről lerí, hogy népszerű. Ahogy gondoltam, ő tényleg ismeri a csajt, és el is mondja a címet, mire újra egy taxiban kötök ki, a hely felé száguldva.

Minden furcsa gondolatot elhessegetek, s ezeket kizárva csengetek be a házba.

Másodpercekig csak állok ott, amíg nem hallok sietős lépteket. Ebben a momentumban egy középkorú nő nyit ajtót. Ahogy végignéz rajtam, én pedig rajta, valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, de hamar figyelmen kívül hagyom. A barna hajú nő rémült tekintete az enyémbe mered. Szólásra nyitná a száját, de egy hang sem hagyja el azt. Mivel a mai nap folyamán szinte mindenki így bámult, egyáltalán nem lep meg az eset.

 - Jó napot, Roxanne-t keresem, itthon van? - kérdezem patetikusan, mivel jó tudni, hogy végre megtaláltam, amit kerestem. A fiatalos asszony továbbra sem válaszol nekem, vagyis próbál, de mintha torkán akadt volna a szó.

 - Anya, ki jött? - Ekkor felbukkan az ajtó mögül Roxanne is. - Jól vagy? - Először rám szegezi a szemét, majd rögtön az anyjára. - Anya, jól vagy? Nem festesz valami jól. - A nő megkapaszkodik az ajtófélfában, majd válaszol.

 - Jól vagyok, persze.

Roxanne ismét rám vezeti pillantását, ami nem éppen szeretetteljes, de ezt megértem. Arca még mindig teljesen ki van pirosodva a sírástól, amit igazából én okoztam, amiért összezavartam Zaynt. Szomorúnak tűnik és reményvesztettnek.

 - Mit szeretnél? - kérdezi semleges hangnemben, inkább sürget, hogy minél hamarabb rám csukhassa az ajtót, de ezt nem fogom hagyni, túl sokat szenvedtem, hogy eljussak idáig.

 - Beszélnünk kell - hozom fel, de a keresztezett karja nem azt mutatja, hogy vevő lenne a csevegésre.  - Fontos.

Vacillál még egy ideig az ajtóban, majd egy bólintás kíséretében arra jut, hogy beengedjen. Mögöttük ballagok.

 - Anya, biztos jól vagy? Nagyon elsápadtál - aggodalmaskodik továbbra is. Figyelmen kívül hagyva a kérdést, egy újabb kérdő mondattal áll elő

 - Honnan ismeritek egymást? - embereli meg magát, majd odébb áll két lépéssel, hogy mindkettőnket tisztán lásson. Mielőtt még válaszolnék, megteszi valaki más. Egyik pillanatban még zavartan kapkodja a levegőt, majd összeszedi magát és próbál velünk kommunikálni.

 - Nem igazán ismerjük egymást. - Őszintén bevallja, azt, amit én is mondtam volna - Szerencsére - teszi hozzá alig hallhatóan, nekem mégis kellőképpen megüti a fülem. Mindig is amolyan szelektív hallással rendelkeztem, amit nem kellett volna azt hallottam, ami pedig fontos volt, azt nem. Kissé felháborodva vezetem rá kérdő pillantásom, de úgy tesz, mintha észre sem venné.

Az anyuka le sem veszi rólunk a szemét, sokáig csak mered ránk, mintha valamin elgondolkodna közben. Ekkor tűnik csak fel, hogy nagyon fiatalos, néhány ránc ül a szeme sarkában, ami az idő múlását jelképezi, de alakja kifogástalan, szinte már tökéletesnek mondható. Kisugárzása tekintélyt parancsoló, de mégis kifejezetten szimpatikus. Sötétbarna haja keretezi gyönyörű arcát, valamint kiemeli különleges kékeszöld szemeit. Roxanne kerül velem mindenféle kontaktust, az arcát velem ellentétes irányba fordítja, keze még mindig össze van fonva maga előtt. Siettetően egyik lábáról a másikra billeg. Arra vár, hogy elmondjam, amit szeretnék, de látom az anyukáján, hogy szeretne beszélni, ezért nem akarok illetlenül belevágni. A szituáció már kínosságig fajul, mikor megszólal az elgondolkodott asszony.

 - Hát, elég furcsa ez az egész dolog - sóhajt egyet Roxanne anyja feleszmélésképpen, mikor is mindketten kérdően figyeljük a továbbiakat. Az tényleg elég abszurd, hogy egy ponton elindulva, fél napig kerestem ezt a lakcímet, ahol most megszólalni sem merek. Kötelezettségként tekintettem erre, Zayn miatt, bár bevallom őszintén, a lelkiismeretem játszott a legnagyobb szerepet ebben. - Annabelle, igaz? - mosolyodik el kellemesen, majd a kezét nyúltja felém, amit tétovázva elfogadok, majd enyhén megrázom. Közvetlenül a szemébe nézek, hogy kiolvassam belőle, mire gondol. Ekkor már tényleg kezd furcsává válni a helyzet, hiszen nem teljesen egyértelmű, hogy honnan is tudja a becses nevem. Annak ellenére, hogy szeretném, nem sikerül semmit felfedezni, ami árulkodó jel lenne.

 - Hogyan..? - A hangom valamiért remeg, a kérdés végére szinte teljesen elnémulok, ezért csak reménykedni tudok abban, hogy megérti, hogy mit szeretnék kérdezni.

 - Lányok, ez egy nagyobb hangvételű beszélgetés lesz, de úgy érzem most jött el az ideje. Kérlek, gyertek utánam. - Roxanne meglepett arcát látva, kis szorító érzés keletkezik a gyomromban, amit nem tudok hová tenni. A furcsa előérzetemet félrelökve követem a gyönyörű nőt, aki a nappaliban foglal helyet a kanapén. A lánya mellé ülök, de nem közvetlenül, mivel jól tudom, hogy kényelmetlenül érezné magát.

 - Mi folyik itt? - néz körül Roxanne, mintha valami kamerát keresne a szemével.

Az asszony komoly arckifejezése arról árulkodik, hogy valami fontos dologról szeretne beszélni, én pedig csak ülök ott, mit sem sejtve, és várom, hogy belekezdjen. Miután megköszörüli a torkát, és két tenyerét összekulcsolja, felcsendül a hangja.

 - Huszonhárom éve, amikor teherbe estem, volt egy gyerekkori barátnőm, akiről kiderült, hogy meddő, és sehogyan sem lehetett gyereke. - Keserű mosoly ül a száján, szemét a saját kezén legelteti, majd felnéz, hogy megbizonyosodjon a felől, hogy figyelünk rá. - Ő az a nő volt, aki már fiatalon is arról álmodozott, hogy legalább három gyereke lesz. Nagyon összetört, amikor kiderült, hogy tulajdonképpen fogamzásképtelen - egy hatalmas sóhaj után folytatja - Borzalmas volt őt úgy látni, semmihez sem volt kedve, és a férje mindennél jobban szerette, de fogalma sem volt róla, mit tehetne. Szóba sem jöhetett a lombikbébi, hiszen viszolygott attól a gondolattól, hogy egy idegen nő gyermekét kell felnevelnie.

 - Miért érzem úgy, hogy Alexandra Wilberry-ről van szó? - túrok idegbajosan a hajamba, mert egyszerűen megráz a történet.

Rox anyja csak bólint egyet, majd megszólal.

- Róla van szó.

A szemem sarkából Roxannere nézek, aki a semmibe mered, elnyílt ajkakkal. Látszólag képtelen felfogni, hogy miről is van éppen szó.

 - Amikor kiderült, hogy ikreket várok, egy ajánlatot tettem neki, ami boldoggá tudta tenni őt. - mosolyodik el nosztalgiázva. - Tudnotok kell, hogy Fred-del, a férjemmel nem éltünk valami jól még akkor, és nagyon nehezen tudtunk volna csak felnevelni két gyermeket. Ő akkor fejezte be az egyetemet, én pedig egy üzletben dolgoztam eladóként, lehetetlen helyzet volt.

 - Anya, miért most kell ezt megtudnom? - pattan fel dühösen a fotelről a vörös hajú lány.

 - Lányom, nem akartunk ebből problémát, ezért is költözött Sandy America másik oldalára. - válaszol teljesen nyugodt hangvétellel. - De úgy tűnik a sors elkerülhetetlen volt.

Egy olyan érzés veszi át felettem a hatalmat, amilyenről nem is tudtam, hogy létezik. Nehezemre esik elhinni, hogy ez megtörténik velem, hiszen teljesen abszurd, és annyira hihetetlen, hogy már szinte valóságos. Viszont, ahogy a két vitatkozó személyt nézem, akiről most derült ki, hogy igazából a családom részei, egyre közelebb érzem magamhoz, valamint sokkal hihetőbbé válik az egész mese. Őket nézem, de kizárok minden zajt, és a saját gondolataim bugyraiba temetkezem.

Bebizonyosodik számomra, hogy a sors bizony tényleg elkerülhetetlen, mivel amit fent megírtak, az úgy is lesz. Az, hogy az életet a pillanatok befolyásolják egy szinten igaz, de van, ami úgy is meg fog történni, ha minden áron azon vagy, hogy ne legyen úgy. Kicsit ijesztő az egész helyzet, mert annak az épületnek a padlóján állok, amelyiket talán legelőször pillantottam meg. Jártam már itt, mégsem emlékeztem rá, hisz újszülött voltam, de abban az esetben is, ha lehetetlennek tűnt, én akkor, abban a percben otthon voltam. Nehéz volt feldolgozni az egész történetet, biztosan nem hittem volna el, ha nem éreztem volna ezt a bizonyos meghittséget.

A filmekben ilyenkor dühösek szoktak lenni, a jelentőségteljes dolog eltitkolása miatt, azonban én nem voltam olyan kisgyerek, mint a Két lotti. Belegondoltam a helyzetbe, és tudtam, hogy nem döntöttek volna így a szülők, ha lett volna más választásuk. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem abban a pillanatban. Mint a „Miért pont engem?”, vagy „Miért huszonkét évesen tudjuk ezt meg?”. Szívem szerint számon kértem volna az információközlőt, de biztosan tudtam, hogy felesleges, már nem lényeg. Így a kérdéseim mindörökre megválaszolatlanok maradnak, ugyanakkor ez jobb is így. Egyszer már próbáltam felbolygatni a múltat, de rossz döntés volt, nem szeretnék egymás után kétszer hibázni.

Boldog családban nőttem fel, sosem kívánkoztam jobb élet után, sosem szenvedtem hiányt semmiben, és hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettek engem. Talán jobban is ragaszkodtak hozzám, mint az normális lett volna. Tizenéves koromig nem mehettem egyedül a tőlünk tíz percre épült iskolába, mert a szüleim szerint veszélyes volt a környék. Ez mind teljesen elfogadható lett volna, ha nem köztudott, hogy az egyik legjobb hírű területen laktunk.

Ahogy nosztalgikus képek lepik el az elmém, egy kellemes mosoly húzódik ajkamra. Tudom, hogy a nővérem, és az anyukám beszélgetnek mellettem, de közben azzal is tisztában vagyok, hogy nekem nem itt van a helyem. Saját életem van, saját családom, akiket imádok, saját érzéseim, saját emlékeim, és amennyire otthon érzem magam itt, annyira érzem azt is, hogy nem tartozom ide. Nehezemre esik eldönteni, hogy ez negatívumként, vagy pozitívumként fogjam fel, majd rájövök: Van még valami, amit el kell intéznem.